26: „Ha valaki a közösségben meg lett bízva egy feladattal, s azt készségesen ellátja, az előírt szabályokat szigorúan betartja, annak a testvérnek leváltása fölösleges. Sőt kínos és nehezen megoldható a bizalom megsértése nélkül. De épp a közösség érdekében, mindig legyen egy segítőtársa, akit neki apránként be kell vezetnie a munkakörébe, hogy ha aztán valakinek majd mégis át kell vennie a megbízatását, akkor ne kelljen utód hiányában zavarba jönnie a közösségnek.
Mert ilyenkor nemegyszer abba kényszerülhetnek, hogy hozzá nem értő embert kell beállítaniuk egy adott munkakörbe. Ekkor pedig annak járatlanságából szükségszerűen bekövetkezhet az, hogy a fegyelmezett munkamenet kárt szenved, és ezáltal a közösség céljának megfelelő rend is felbomlik.” (Nagy Szent Vazul)
25: „Aki őszintén szereti Istent, az nem elégszik meg a jelen teendőivel, hanem mindig szeretne még azon felül is vállalni és a szolgálatban többre vágyik. Ha látszólag erején felülit is teljesített, még akkor sem vesztegel tétlen, mint aki már betöltötte a mértéket, hanem folyton tovább igyekszik, mint aki még igen távol áll a neki kitűzött mércétől.
Hallja ő ugyanis az Úr rendelkezését: ,,Amikor mindazt megteszitek, amit parancsoltak nektek, akkor mondjátok: Haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük”. Akik igazán szeretik az Urat, azok közt ki lehet olyan érzéketlen és hitetlenkedő, hogy megelégedne azzal, ami már megvalósult? Vagy ki akarná magát kivonni olyasmi alól, ami nehezebb, vagy épp csak nagyobb fáradsággal jár?” (Nagy Szent Vazul)
24: „Általában véve az a véleményem, hogy magától a sátán senki bűnének nem lehet az okozója. Inkább hol természetes ösztöneinket, hol tiltott szenvedélyeinket saját céljaira felhasználva igyekszik megkísérteni az óvatlan embereket arra, hogy szenvedélyeiket megfelelő tettekre is váltsák. Leggyakrabban a természetes ösztöneinket használja föl. Mint ahogy erre az Úrral szemben is kisérletet tett, amikor éhségét észrevéve megszólította: ,,Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!”
A tiltott szenvedélyeinket pedig úgy használja fel, amint ezt Judás esetében tette. Miután ugyanis észrevette benne a kapzsiság folyamatosan és titkon táplált szenvedélyét, azt felhasználva, harminc ezüstpénzzel belesüllyesztette az árulás szakadékába.
De hogy maguk a bűnök is pontosan belőlünk törnek felszínre, azt világosan tudtunkra adja az Úr is, amikor azt mondja: ,,a szívből törnek elő a gonosz gondolatok…”. Ez pedig azoknál szokott előfordulni, akik a jóságnak természetükben eleve elvetett magvait gondatlanságból megműveletlenül hagyják. Ahogyan ezt már a Példabeszédek könyvében is elmondták róluk: ,,Akár a föld , olyan a buta ember is; mint a szőlőskert, olyan az esztelen: ha magára hagyod, műveletlen marad, elgazosodik és lepusztult ugar lesz.”
Az ilyen gondatlanságból műveletlenül hagyott és lepusztult lélekben is nyilvánvalóan csak tövis és giz-gaz teremhet. A sátánnak pedig ez termékeny mező.” (Nagy Szent Vazul)
23: „Hogy mi az önszeretet? Önző az, aki önmagát szereti. Ezt a sajátosságát pedig arról ismerheti fel, hogy ha bármit is tesz, mindazt önmagáért végzi. Még ha történetesen egy isteni parancsnak megfelelően is teszi! Önmagunkért is képesek vagyunk jók lenni másokkal.
Egyébként pedig ha pl. valaki a saját kényelme érdekében elmulaszt olyan dolgokat, amelyekre testvéreinek testi vagy lelki szempontból szüksége volna, ebből már mások is könnyen fölismerhetik az önszeretet bűnét. Ennek végeredménye pedig a teljes magány és pusztulás.”
(Nagy Szent Vazul)
22: „Minden olyan szó, amelyet más megszégyenítése céljából mondunk ki, sértegetés még akkor is, ha önmagában a szó nem is látszana bántónak. Nyilvánvaló ez az evangéliumból is, ahol a zsidókról olvasható, hogy a vakonszületettet „sértegetni kezdték, és azt mondták neki: Légy az ő tanítványa te!” (Nagy Szent Vazul)
21: „Az is megtörténik azonban néha, hogy a gonosz lélek is közrejátszik egy-egy betegségben. Ilyenkor a jóságos Isten valakit a saját harcosaként állít vele szembe, hogy a gonosznak fennhéjázását épp szolgáinak nagy türelmével verje le. Hiszen Jób történetében is ilyesmit olvasunk. Máskor meg a türelmetlenek számára állít oda példaként Isten egy-egy olyan beteget, aki a halálig türelmesen viseli a szenvedéseket. Ilyen például a fekéllyel teli Lázár, akiről nem olvashatunk olyat, hogy a gazdagtól valamit is kért volna vagy
hogy sorsa miatt zúgolódott volna. Ezért is jutott nyugalomra Ábrahám kebelén.
Tartózkodjunk tehát az orvostudomány mindenhatóságától, de okosan tesszük, ha hallgatunk rá és megválogatjuk a számunkra hasznos dolgokat, illetőleg
betartjuk az ezekre vonatkozó előírásait.
Betegségekből fellépő testünk egészségének visszanyerése pedig szolgáljon mindnyájunknak bátorításul, hogy ugyanígy a lelkünk sorsát illetően se essünk kétségbe, mintha bűneinkből már bűnbánat útján se juthatnánk vissza az eredeti ártatlanság állapotába.
Ezért tehát nem szabad teljesen elvetnünk az orvostudományt, de azért nem is érdemes csak benne reménykednünk. Használjuk inkább ezt is úgy, mint a földművelést, ahol mi vetünk és szántunk, de végül a termést mégicsak Istentől kérjük. Vagy ahogyan a kormányt bízzuk rá a kormányosra, de azért a tengerről való kijutást mégicsak Istentől kérjük. Éppen így, amikor az ésszerűség alapján orvost hívatunk, azért továbbra se hagyjunk fel az Istenbe vetett reménységünkkel.” (4. rész)(Nagy Szent Vazul)
20: „Ha pedig megkaptuk a gyógyulás kegyelmét, ne tegyünk nagy különbséget a között, hogy Isten láthatatlan módon adta-e meg a gyógyulást, vagy a testünk valamilyen ápolása folytán. Az ápolás egyébként gyakorta jobban elvezet bennünket az Isten kegyelmének felismerésére.
Gyakran nevelő célzattal hagy bennünket lebetegedni az Isten. Azt kéri, hogy fájdalmas gyógykezeléseket viseljünk el. Ennek komoly megfontolása arra inthet bennünket, hogy ne lázadozzunk se a műtétek ellen, se az égetés vagy a gyötrelmesen keserű gyógyszerekkel járó fájdalmak ellen, sem az előírt diéta vagy koplalás, sem bármiről való lemondás ellen. De újra mondom, ebben is elsősorban lelkünk meggyógyítására kell törekednünk.
Nem csekély veszélyt jelent az sem, hogy elménk eltévelyedése folytán úgy gondolnánk, mintha minden betegségnek okvetlenül szüksége volna orvosi segítségre. Mert nem minden betegség ered a testnek gyengeségeiből, melyekkel kapcsolatban a gyógyszereknek jó hatását látjuk. Sokszor ugyanis bűneink következményei a betegségek. Ilyenkor az a céljuk, hogy bennünket megtérésre vezessenek: ,,mert az Úr megfeddi azt, akit szeret, hogy el ne kárhozzunk ezzel a világgal.”
Ha tehát ily módon rádöbbentünk bűneinkre, akkor már ne további kezeléseket hajhásszunk, hanem csöndben belátva bűneinket, viseljük el azt türelmesen és inkább a javulás útjára térve teremjük meg a bűnbánat méltó gyümölcseit, gondolva az Úr szavaira: „Nézd, meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, nehogy még nagyobb baj érjen!” (3. rész)(Nagy Szent Vazul)
19: „Testünk gyógyulása érdekében tehát vállaljuk a különféle műtéteket, sőt az égetést és a keserű orvosságok bevételét is. Ugyanígy kell elviselnünk lelkünk
gyógyulása érdekében bármilyen éles feddő szavakat, vagy a megdorgálás keserű gyógyszereit is.
Némely súlyos betegség esetében csak hosszú idő múltán s csak különféle fájdalmas kezelések végeztével várhatunk gyógyulást. Ez egyúttal arra is megtaníthat bennünket, hogy a lélek betegségeit és bűneit is állhatatos imádsággal, hosszantartó vezekléssel és fáradságos küszködéssel kell meggyógyítanunk.
Ha pedig egyesek nem helyesen alkalmazzák az orvostudományt s azt mindenhatónak vélve, bizalmukat csak belé vetik, ezért még nekünk nem kell teljesen lemondanunk annak segítségéről. Hiszen a többi mesterséget sem kell elvetnünk azért, mert a mértéktelen élvhajhászok visszaélnek például a szakácsok, a pékek vagy épp a takácsok mesterségével, amikor élvezeteikben féktelenül túllépik a szükséges határokat.
Éppen így állunk az orvostudománnyal is: nem volna helyes az Istentől kapott ajándékot elvetnünk csak azért, mert egyesek rosszul alkalmazzák! Azt viszont, hogy egészségünk minden reményét csak az orvos kezeibe tegyük: állati butaság volna. Sajnos néhány szerencsétlen szenvedőnél épp ezt látjuk. Ők nem átallják néha még megmentőjüknek vagy megváltójuknak is nevezni az orvosaikat. Ugyanakkor az orvosok minden segítségének visszautasítása, a lélek megátalkodottságára is vallhat.
Ha az életünket jóságosan és bölcsességgel intéző Isten betegségeket enged meg életünkben, először mindig azt kérjük, hogy láttassa meg velünk, mi a célja ezzel, s csak azután azt, hogy szabadítson meg a szenvedésektől és adjon türelmet azok elviselésére.” (2.rész)
(Nagy Szent Vazul)
18: „A sok fölösleges és rengeteg találmányt, amelyek már szinte minden tevékenységünket a test ápolására kényszerítik, kerülniük kell a keresztényeknek. Ha pedig már rászorulunk a különféle gyógyszerekre, igyekezzünk ezt a tudományt úgy felhasználni, hogy ne egyedül ezt tekintsük az egészség vagy a betegség legfőbb okának, hanem mindig csak Isten dicsőségére és a lélek ápolásának mintájára forduljunk a gyógyszerek segítségéhez.
Ha pedig nem állnak rendelkezésünkre az orvostudomány segédeszközei, ne gondoljuk azt, hogy a szenvedésektől való szabadulásnak minden reménye csak ebben a tudományban lehet.
Tudnunk kell azt, hogy az Úr erőnkön felül nem hagy bennünket próbára tenni.Emlékezzünk csak vissza arra, amikor az Úr sarat készítve azt a vak szemére kente, és meghagyta neki, hogy mosakodjék meg a Siloe tavában. Máskor pedig elég volt pusztán az akaratát kinyilvánítania: „Akarom, tisztulj meg”. Másokat pedig volt, hogy hagyott tovább küszködni szenvedéseikkel, hogy azok elviselése révén tökéletesebbek legyenek.
Éppen így járhat el velünk is. Egyszer láthatatlanul és észrevétlenül segít nekünk, mert épp ezt tartja hasznosnak lelkünk számára. Máskor pedig azt tartja helyesnek, ha betegségünkben fizikai segítséghez, gyógyszerek alkalmazásához is folyamodunk, hogy a hosszabb ideig tartó gyógyulással, maradandóbbá tegye bennünk a gyógyításának emlékét. (1. rész) (Nagy Szent Vazul)
17: „Amint már mondottuk, a lelki vezetőnek szenvedélyektől mentesen kell végeznie a rábízott betegek gyógyítását.
Ugyanígy, az ő gyógykezelése alá kerülőknek sem szabad a tanácsait és jóvátételi büntetéseit gyűlölettel fogadniuk. Sosem szabad zsarnokoskodást látniuk a szeretetből fakadó és a lelkük üdvösségét szolgáló kezelésben. A testileg betegek is egészen megbíznak orvosaikban, és jótevőiknek tartják azokat, még akkor is, ha műtik, ha égetéssel vagy keserű orvosságokkal kezelik őket.
Micsoda szégyen volna tehát, hogy ha mi, épp a lelki orvosainkkal nem tudnánk egyetérteni, akik gondos kezeléssel fáradoznak sokkalta nagyobb jón, az üdvösségünkön! Ha tehát mindig a végcélt tartjuk szem előtt, nyugodtan jótevőnknek tarthatjuk azt, aki ilyen Istennek tetsző szomorúságot okoz nekünk.” (Nagy Szent Vazul)
16: „Aki ugyanis a maga vágyainak megfelelően választaná meg a közösségben végzett szolgálatát, az saját maga ellen emelne vádakat, mégpedig mindenekelőtt az önfejűség, az öntetszelgés vádját. Aztán szembesülnie kellene azzal a váddal is, hogy evilági dicsőségért, vagy valami hasonló megfontolásból hajlik ezen szolgálat felé.
De még az sem tagadta meg földies vágyait, aki nem hajlandó elviselni a munka fáradalmait, hanem inkább önfejűségéről tesz tanúságot, amikor biztosabbnak tartja a maga véleményét, mint amit Isten javasol neki a közösség elöljáróin vagy a közösség szükségein keresztül.
Ha valaki olyan szolgálatot végez, amit a közösség igényel és nem helytelenít, akkor ezt nem kell abbahagynia, hiszen az is állhatatlanságra és gyönge akaratra vallana, ha a már meglévőt semmibe venné.
De akinek még nincs felismert szolgálata egy közösségben, az ne maga válasszon egyet, hanem kérdezzen és fogadja el azt, amit elöljárói jónak látnak számára, hogy az engedelmessége által, az Isten személyes útmutatása mindenben érvényesüljön.
Azt már kimutattuk, hogy nem helyes bármiben is a magunk feje után menni. Éppen így elítélendő az is, ha valaki nem fogadja el azt, amit mások helyesnek látnak. Ezért ha valakinek például olyan szolgálata van, amelynek folytatását a testvéri közösség nem helyesli, készségesen mondjon le róla, s ezzel is mutassa meg, hogy a világon semmihez sem ragaszkodik szenvedélyesen.” (Nagy Szent Vazul)
15: „Amikor a közösségen belül bizonyos testvérek valamiben nem értenek egyet, nem szabad ellenséges érzülettel szembeszállniuk egymással, hanem rá kell bízniuk a döntést olyanokra, akik erre náluk alkalmasabbak. De nehogy a rendet felborítva, mindenki a legkülönfélébb időpontokban mindenféle kérdésekkel álljon elő, és mindez alkalmat adjon a viszálykodásra és a mellébeszélésre, lehetőleg legyen a közösségben egy olyan, mindenki által elismert tekintélyű testvér, aki az egyes testvérek kétségeit vagy közös megbeszélés elé terjeszti, vagy közli azt az elöljáróval. Így a vitás kérdéseket és eseteket is következetesebben és Istennek tetszőbben oldhatják meg.
Ha ugyanis minden fontos dologban hozzáértésre és tapasztalatra van szükség, még inkább érvényes ez a közösségi életre, a kétes ügyek esetében.
Ha már egy munka elvégzésekor a szerszámok használatát sem lehet avatatlanokra bízni, akkor a testvéri beszélgetések levezetését még inkább csak
hozzáértők vállalhatják. Ők ugyanis megfelelő módon tudják kiválasztani a kérdezés helyét, idejét és módját, s higgadtan és okosan tudnak felelni azokra, így a vitás kérdések megoldása mindnyájuk közös lelki épülését fogja szolgálni.”(Nagy Szent Vazul)
14: „Egy elöljáró még a feddést se végezze szenvedélyesen, ha valaki hibázott. A mérges és haraggal elintézett feddéssel ugyanis nem szabadítja meg hibájától a rábízott testvért, hanem csak önmaga esik bűnbe. Mindig csak szelíden intsen! Sose ragadtassa el magát azokkal szemben sem, akik ővele tiszteletlenek.
Ha viszont azt látja, hogy valaki a másikkal tiszteletlen vagy lenézi testvérét, bánjon ugyan szelíden a vétkessel, de annál szigorúbban éreztesse vele, hogy hibát követett el az egész közösség ellen is. Ilyenkor nemcsak önmagáról hárítja el a hatalomféltés gyanúját, hanem egyúttal bizonyságát adja annak is, hogy nem a vétkest gyűlöli, hanem csak a bűnét ítéli el. Mert ha éreztetnie kell is, hogy bántja őt a testvéri szeretet parancsának megszegése, amely egyúttal Isten dicsősége ellen is irányult, ugyanakkor megértő szeretetet is kell tanúsítania testvére iránt, az üdvössége érdekében, mely a bűn folytán veszélybe került.
Az elöljárónak tehát minden bűn esetében csak maga a bűn ellen szabad fellépnie. Csak súlyos bűn esetén szabad kifejezésre juttatnia lelkének felelős felindulását.” (Nagy Szent Vazul)
13: „Urunk Jézus Krisztus szerint nem mindenki és nem is akárki, hanem csak „a munkás érdemli meg a maga bérét”! Az apostol is arra buzdít, hogy dolgozzunk és kezünk munkájával tegyük a jót, hogy aztán legyen miből adnunk a szűkölködőknek is.
Mindebből nyilvánvaló, hogy a szorgalmas munkavégzés kötelező. Az imádkozó, Istennek tetsző életet sosem szabad ürügynek tekinteni a tétlenségre és a testi munka alól való kibúvásra, hanem az inkább legyen alkalom a küzdelemre, a megpróbáltatások türelmes elviselésére. Az imádkozó és kötelességteljesítő életmód nemcsak a test sanyargatását szolgálja, hanem hasznos a felebaráti szeretet szempontjából is, mert munkánk által Isten a gyöngébb testvéreinknek is megadja azt, amire szükségük van.
Kell-e még külön mondanom, hogy a semmittevés milyen bűnös dolog, amikor az apostol is világosan kijelenti, hogy „aki nem dolgozik, az ne is egyék!” Amennyire tehát mindenkinek szüksége van a mindennapi eledelre, épp annyira szükséges, hogy képessége szerint dolgozzon is. Maga az Úr is egy sorba helyezte a lustaságot a gonoszsággal, amikor így szólt: ,,Gonosz és lusta szolga…” (Nagy Szent Vazul)
12: „Akit valamilyen bántalom ért, s emiatt akar kiválni a közösségből, az ne titkolja magában az igazi okot, hanem adja elő nyíltan ezt a sérelmét, ahogyan az Úr is meghagyta nekünk: ,,Ha testvéred megbántott, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt…” Ha így rendeződik az őt ért sérelem, akkor egyrészt megnyerte testvéreit, másrészt a közösségre sem hozott szégyent.
Ha ellenben azt tapasztalja, hogy azok továbbra is kitartanak a rosszban, és sehogy sem akarnak javulást mutatni, jelentse a dolgot annak, aki ilyen esetekben ítélkezni hivatott. Ha ezután sincs változás és többen is tanúskodtak ügyében, csak azután távozzék. Ebben az esetben már nem is testvéreitől fog távozni, hanem idegenektől.
Ha azonban valaki a maga észjárása, önzése és könnyelműsége miatt akarja elhagyni a testvérek egyetértő közösségét, akkor e gyengeségét saját magának kell orvosolnia. Ha pedig erre nem volna hajlandó, a testvérek tekintsék őt nem közéjük valónak.” (Nagy Szent Vazul)
11: „Nagy veszedelem fenyegeti azt, aki nem az Isten akaratát tűzi ki maga elé életcélul, mégpedig úgy, hogy egészséges napjaiban az Úr szolgálatában serénykedve végzi a szeretet munkáját, később pedig a betegségét türelemmel viseli.
Az első és legnagyobb veszély az, hogy elidegenedik az Úrtól és a testvéri közösségtől, mert önmagát szakította ki abból, amikor nem teljesítette az Isten akaratát. Második veszély pedig az, hogy méltatlan létére, vakmerően részesülni akar a méltók számára elkészített lelki javakból.
Akik tehát az Úr testvéreinek sorába kaptak meghívást, ne éljenek vissza Istennek ezzel a nagy kegyelmével, s ne árulják el e nagy méltóságukat azzal, hogy testvéreiket lenézik, megszólják, kihasználják és hanyagul viselkednek kötelességeik, azaz Isten akaratának teljesítésében.” (Nagy Szent Vazul)
10: „Amint az elöljáró minden tekintetben felelős azért, hogy hogyan vezeti a testvéri közösséget, éppúgy a többieknek is kötelességük figyelmeztetni őt, ha valamilyen mulasztásnak a gyanúja merül föl nála. Minden esetben olyanokra kell rábízni ezt a figyelmeztetést, akik mind korban, mind életbölcsességben a többiek előtt járnak.
Ha tehát valamiben kiigazításra szorul, akkor elöljáró testvérünknek – de rajta keresztül magunknak is – csak használunk azzal, ha erre figyelmeztetjük! Hiszen ő kell legyen a zsinórmértéke a mi életünknek, tehát épp neki kell helyes példát mutatnia, hogy a mi helytelen viselkedésünk helyreigazítódjék.” (Nagy Szent Vazul)
9: „Aki azzal lett megbízva, hogy az egész közösségre legyen gondja, az úgy viselkedjék, mint aki annak minden tagjáért felelős. Tudnia kell ugyanis, hogy ha valamelyik testvér azért esik bűnbe, mert ő nem ismertette meg vele Istennek igazságos ítéletét, vagy ha bűnbeesése után abban meg is marad, mert nem oktatta ki a javulás útjáról, akkor annak a testvérnek a vérét – az Írás szerint – elöljáróján fogja számon kérni az Úr.
Különösen akkor, ha az elöljáró nem tudatlanságból mulasztja el figyelmeztetni, hanem inkább hízelgésből vagy félelemből maga is együtt halad a bűnben a többiekkel.
Ahhoz tehát, hogy velünk ilyesmi meg ne történhessen, a testvérekkel való beszélgetéskor kövessük mindig az apostol utasítását: ,,Mint tudjátok, nem volt szokásunk hízelegni”. A vezető, ha mentes ezektől a gyengeségektől, akkor könnyen biztosítani tudja a biztos vezetést, mely neki érdemszerző, az őt követő testvéreknek pedig üdvösséges lesz.
Az az elöljáró ugyanis, aki annyira nem ad az emberek tetszésére, hogy kertelés nélkül meg meri feddni a bűnbeesőket, és nem érdekből akar édeskés és kedveskedő lenni hozzájuk, az valóban igaz szeretettel s egyszersmind merész és nyílt őszinteséggel adja tovább az igét, mert semmilyen módon nem akarja meghamisítani az igazságot.
Aki azonban nem így vezet, az vak vezető, s a mélységbe zuhan, de magával rántja az őt követőket is. Az elöljárót tehát nagy felelősség terheli testvéreiért, hogy vigyázzon lelkükre és törődjék mindegyikük üdvösségével, hiszen majd számot kell adnia róluk.”
8: „Mindenkiben hitének mértékében bontakozik ki a Szentlélek munkája. A közösség életben bárki is kap lelki adományt, az a vele együtt lévők közkincsét fogja gyarapítani. Az adományokat sokkal inkább mások javára kapja, mint saját magáért. Bárkiben bármit is visz végbe a Szentlélek, annak szükségképpen címzettje az egész közösség. Aki viszont magában, közösség nélkül él, az ha történetesen kap is valami karizmát, elkötelezetlenségében nem tudja gyümölcsöztetni, hiszen magában ásta el.
Hogy pedig ez mennyire veszedelmes, azt már mindannyian jól tudjátok, hiszen elolvastátok az Evangéliumot.
A közösségi életben azonban ki-ki felhasználhatja, sőt meg is sokszorozhatja a maga karizmáját azáltal, hogy a többieket szolgálja vele. És akkor majd a többiekét is sajátjaként fogja élvezni.” (Nagy Szent Vazul)
7: „Vendég tér be hozzánk? Ha testvér, tehát velünk azonos célja van, akkor csak a megszokott asztalára ismerhet rá nálunk is. Azt találja majd itt is, amit otthon hagyott. De nagyon megtörte őt az utazás? Akkor annyit tálaljunk elébe, hogy fáradtságát is enyhítsük vele.
A világból érkezett hozzánk valaki? Hadd tanulja meg a tényekből azt, amiről az Ige nem tudta őt meggyőzni, s vegyen példát a mértékletes étkezés itteni formájáról! Hadd maradjon élénk emléke a keresztények étkezéséről és Krisztusért vállalat szegénységéről. Ha pedig csak nevet rajtunk, legalább máskor nem alkalmatlankodik nálunk…
Mi pedig, ha azt látjuk hogy egyesek vendéglátás címén a legnagyobb jónak a gyönyörök élvezetét tartják, csak szánakozzunk rajtuk, ugyanis életüket hiábavaló dolgokra fecsérlik, istenükké az élvezetet tették. Észre sem veszik azt, hogy minden jóból már itt a földön akarják kivenni részüket, s ezért majd a földi gyönyörűségek után a készen álló tűzbe , mégpedig annak izzó lángjai közé kerülnek.
Ha pedig alkalmunk adódik, ne féljünk ezt nekik szemtől-szembe sem megmondani.
Ha mi is ugyanebbe a nyomorúságba esnénk, és lehetőségeink szerint mi is az élvezeteket hajhásznánk, s ugyanilyen mutatós étkezéseket rendeznénk, éppen azt építenénk fel, amit magunkban is le akarunk rombolni. Csúf dolog és gyalázatos a szerény étkezésünket az élvezetekben tobzódó vendégek miatt megváltoztatni! Mindig egyforma legyen hát a keresztény életmódja, és a célja is csak egy legyen: az Isten dicsősége!” (Nagy Szent Vazul)
6: „A közösségi élet alkalmasságára vonatkozó próbatételnek mindenkire vonatkozó általános módja az, hogy a jelentkezők minden megaláztatást sértődöttség nélkül viselnek-e el, és készek-e a legalacsonyabb rendű szolgálatokat is kitartóan vállalni.” (Nagy Szent Vazul)
5: „Nemcsak az evés élvezetére szorítkozik az önmegtartóztatás gyakorlása, hanem kiterjed mindarról való lemondásra is, ami a közösségi életmódunkban akadály volna. Aki igazán önmegtartóztató, annak nem elég a gyomrát fegyelmeznie, miközben rabja a dicsőségvágynak. Nem elég úgy legyőznie a tisztaság elleni szennyes vágyait, hogy közben pedig a birtoklás vágyát meg nem fékezi magában. A többi alantas szenvedélyt is éppen úgy meg kell fékezni. Például a haragot vagy sértődöttséget, és mindazt, ami a még neveletlen lelket a szenvedély rabjává teszi.
Az az igazán alázatos, aki a dicsvágy terén önmegtartóztató. A szegénység evangéliumi mértékének csak az tesz eleget, aki a gazdagsággal szemben gyakorol önfegyelmet. Igazán szelídnek csak az nevezhető, aki indulatosságát és haragját is meg tudja fékezni. De az önmegtartóztatás pontos értelmezése ugyanígy a nyelvnek is mértéket, a szemnek is korlátokat, a fülnek is a kíváncsiságtól mentes hallást szab meg.
Aki pedig nem tudja magát ezekhez tartani, az mértéktelen és féktelen marad. Ugye most már látod, hogy egy parancs körül úgy fonódik egybe az összes többi, mintha valami tánckart alkotnának!”
4: „Testvéreim, miben is gyakorolhatna alázatosságot az, aki közösség nélkül él, amikor senki sincs körülötte, akiknél kisebbnek tarthatná magát? Ki felé tanúsíthatna irgalmasságot, amikor szívében már kivonta magát a többiek társaságából? S miként gyakorolhatná a türelmet, ha senki sem szállhat szembe az ő akaratával?
Ha pedig erre azt mondaná valaki, hogy életmódjának megjavításához nincs szüksége a közösségre, mert neki elegendő a Szentírás tanítása, az éppúgy tesz, mint aki építésznek tanul, de házat sose akar építeni!
Tekintsetek az Úrra: Ő sem elégedett meg azzal, hogy csak szavaival tanítson, hanem világos példát akart adni, ezért körülövezve magát, megmosta a tanítványainak a lábát.
Ugyan kit moshatsz meg te? Kinek szolgálhatsz, ha nem élsz közösségben?” (Nagy Szent Vazul)
3: „Az igazi kapcsolatok nélküli élettel, még több egyéb veszedelem is együtt jár. Az első és legnagyobb: az önelégültség. Aki körül ugyanis senki sincs, hogy cselekvéseiről véleményt mondjon és azzal őt segítse, az előbb-utóbb azt képzeli magáról, hogy a lelki életben már tökéletességre jutott. Így aztán lelki tehetségeit sem edzheti és fejlesztheti tovább.
Ekkor már a lemaradásait sem képes észrevenni és a figyelmeztethetőség összes alkalmától is megfosztotta magát.” (Nagy Szent Vazul)
2: „Egy közösségben szükségünk van egymásra. A bűnbeesőnek is sokkal könnyebb szakítania vétkével, ha mások feddését hallva megszégyenül, mert akkor ráillik az apostol szava: „Elég az ilyennek az a büntetés, amivel a többség sújtotta”.
Ahogy a jó úton haladó is megerősödik, ha jótettét mások is nagyra becsülik és viselkedését helyeslik, hiszen sokkal határozottabban végzi jócselekedeteit az az ember, akit a közösség helyeslése megerősít.” (Nagy Szent Vazul)
1: „Az ércöntő mesterséget nem lehet a fazekasság gyakorlataival elsajátítani, és az atléták sem nyerhetnek győzelmi koszorút a fuvolázás szorgalmas gyakorlása által. Minden végcél, a neki megfelelő, sajátos fáradozást követeli meg.
Az evangéliumi élet végcélja az, hogy Krisztus tetszését elnyerjük. Ennek gyakorlása az aszkézis. Ez csak a világi gondoktól való elszakadáskor, a gondolataink, szórakozottságaink és szenvedélyeink tökéletes megfékezésekor valósul meg.” (Nagy Szent Vazul)
