30: „Egy új élet születéséhez különbözőségre van szükség, de nem alapvető összeférhetetlenségre! Birkákat és kecskéket nem lehet párosodásra bírni.
A hitbéli gyarapodásra az ortodoxia, az egyház hithagyománya lehet csak az a nyílt és tágas mező, ahol a megtermékenyítés sikeres lehet.
Mennyire különbözhet két hívő, hogy találkozásuk termékeny legyen? Természetes hogy hitük alapjainak azonosnak kell lenniük, hogy beléphessenek a misztérium tágas világába. Azokkal, aki azt állítják, hogy Krisztus csak ember volt, vagy marslakó, vagy halucinogén gombát evett, nincs miről beszélgetnünk.
De az ortodoxia nem a bevett formulák változatlan és gondolkodás nélküli ismételgetését jelenti. Ez az eretnekség egyik új formája is lehet. A hitletétemény azt is kell jelentse, hogy minden korban elgondolkodhatunk hitünkről és a róla való beszédünk megengedi a nyitottságot az ugyanazon misztérium felé vezető utunkon.
Ezért van az, hogy egy hittel való új tézisről, gyakran nehéz eldönteni, hogy közös hitünk újfajta megfogalmazásáról, vagy az elárulásáról van szó. Időre is szükség van, míg ez biztosan kiderül. Mikor Csou En Laj-t* megkérdezték, hogy szerinte sikeres volt-e a Francia forradalom, azt felelte, hogy azt ma még nem lehet tudni.” (Timothy Radcliffe OP)
*kínai miniszterelnök (1949-1976)
29: „Katolikus keresztényként más vallásos hagyományok történeteibe is bele tudok helyezkedni. Iszlám vagy zsidó vagy szufi istenélményekről és találkozásokról olvasok, és sokszor megtalálom magam a történetükben. Nemcsak Istenről tanítanak engem, hanem Krisztusról is.
Ha ugyanis hiszem, hogy Krisztus valóban az Isten Fia és a barátság szava, amelyben az emberiség megbékélt, akkor szükséges, hogy más vallások alkalmi tanítványa is legyek, hogy megtanulhassam tőlük a mindenkire kiterjedő barátság nyelvének új szavait, ami Krisztus.
A vallásközi dialógus nem abban áll, hogy a békesség kedvéért kedvesek vagyunk egymáshoz, hanem vallásos istenkeresésem részévé kell válnia, éppen azért, mert keresztény és katolikus vagyok. Egy muszlim barát megnyithatja elmémet, kitágíthatja szótáramat és így közelebb kerülhetek Krisztushoz, akiben Isten mindent összebékít.
A vallásos dialógus nem azt jelenti, hogy kifejlesztünk valamilyen homályos, semmitmondó spiritualitást, minden világvallásból belekeverve egy kicsit a fazékba. Amikor a muszlimokra figyelek, akik a hitükről beszélnek, akkor azt szeretném, hogy megérintsen meggyőződésük hőfoka, hitük elszántsága, a köztünk lévő különbözőségek, mert ez lesz az, ami kitágít engem.
Időpocsékolás lenne az a vallásközi dialógus, amelyben mélyebb meggyőződésünket és az Igazsághoz való hűségünket véka alá kellene rejteni, vagy meg kellene másítani, csak azért, hogy könnyen tudjunk beszélgetni semmitmondó spirituális általánosságokról.” (Timothy Radcliffe OP)
28: „Amikor beléptem a domonkosokhoz, megtanultam azt mondani „mi domonkosok”. Elmondhatom, hogy 1221-ben érkeztünk Oxfordba, habár több száz évvel később születtem. Azt is mondhatom, hogy Etiópiában most alapítunk egyetemet, noha jelenleg egyetlen angol domonkos sem vesz részt benne. Mivel ennek a közösségnek a tagja vagyok, ez néha azt kívánhatja tőlem, hogy az a történet, amelyet magamról mondok, nem úgy alakul, ahogy reméltem vagy előre elképzeltem. Misszionárius szerettem volna lenni Kínában és mégis azt kérik tőlem, hogy Oxfordban tanítsak, vagy fordítva.
Fel kell áldoznom prioritásaimat a közösség által meghatározottakért. Ez jelenti számomra azt, hogy egy vagyok a testvérek közül.
A hivatás – a kisebb elköteleződésekkel szemben – az, amikor egy közösség tagjaivá válunk (házasságban vagy egy szerzetesrendben elköteleződünk), és ez a „mi” alapvetően meg tudja határozni, hogy kik vagyunk.
Én azért vagyok, mert mi vagyunk, és mi azért lehetünk, mert mindegyikünk egyéniség.”
27: „Gyakran azért látunk szeretetre méltónak embereket, mert meglátjuk, hogy mások hogy szeretik őket. A gyerekek is azért szeretik meg testvéreiket, mert a szülők szeretetének a fényében látják őket. Börtönőrök is egészen másnak látják a rabokat, ha egyszer látták őket azokkal, akik szeretik őket. Ez nem jószívűséget jelent, sem azt, hogy a világot rózsaszín szemüvegen keresztül nézzük. Ez azt jelenti, hogy olyannak látjuk a dolgokat, amilyenek: az igazságnak megfelelően.
Nem az igazság szerint látjuk az embereket, ha nem irgalommal tekintünk rájuk. Ha olyanok vagyunk, akik beteljesedésüket Istenben találják meg, akkor ez azt is kell jelentse, hogy most még nem tudjuk teljesen kik vagyunk és még kivé válhatunk. Tehát megértéssel és irgalommal tartozunk egymásnak.”
26: „Egy olyan kultúra, amelyet valótlanságok éltetnek, könnyen elveszti érzékét az igazság iránt. Olyan sok időt töltünk az elképzelt világokban, hogy nehezen különböztetjük meg a tényeket a hazug reklámoktól és más koholmányoktól. Sokan azt hiszik, hogy a szappanoperák hősei valódiak, és ha végig sétálnának Londonban a Coronation Streeten, találkoznának velük. A virtuális realitás azt a szabadságot adja, hogy olyanná tehetjük a világot, amilyenné akarjuk. Az emberek elképzelt identitást alkotnak maguknak és más kitalált emberekkel lépnek kapcsolatba. Ez elsorvasztja alapvető érzéket az igazság iránt. Társadalmunk elvesztette bizalmát az észszerűség erejében (kivéve talán a természettudományokat).
A kereszténység egyik hozzájárulása a helyzet megoldásához, hogy mi hiszünk az észszerűségben. Az elmúlt század minden őrültsége, a háború, a genocídium abszurditása ellenére hisszük, hogy az emberek racionálisak és arra születtek, hogy megleljék az igazságot.
Valószínűbb hogy eljuthatunk az igazságra, ha közösen gondolkodunk róla.
A domonkos rend mottója: „Veritas”, Igazság. Sokszor emlékezünk rá, hogy Domonkos a rendünket egy kocsmában alapította, amikor a kocsmárossal vitázott. Egész éjjel vitatkoztak. Ő nyilván nem azt hajtogatta egész éjjel, hogy „nincs igazad, nincs igazad, nincs igazad!”. Csak akkor vitatkozunk, ha bizonyos értelemben a másik személynek is igaza van valamiben. Nem azért vitázunk, hogy győzzünk, hanem azért, hogy az igazság győzzön.” (Timothy Radcliffe OP)
25: „Úgy kell imádkoznunk, hogy emlékeztetjük testünket arra, hogy kik vagyunk. A régi liturgia tele volt mozgással: térdre borulással, meghajlással, a tiszteletadás különböző megnyilvánulásaival. Ahányszor mecsetekben jártam, mély benyomást tett rám az imádság tisztán fizikai kifejezése. Szinte már tornamutatvány, ahogy egész testükkel kifejezik hódolatukat.
A mi templomunkban az év liturgiájának egyik legmegindítóbb eseménye a nagypénteki kereszthódolatunk. A kereszthez közeledve a domonkos testvérek háromszor borulnak le, teljes testükkel a földre. Azután mindenki hódol a kereszt előtt, gyerekek és idősek, néhányan nehézkesen borulnak le és állnak föl, sokszor segítséggel. Hosszú ideig tart, azonban arról a pillanatról szól, amikor az egész emberségünket megváltották, testünket és lelkünket. Ilyenkor ennek emlékezete vésődik be testvoltunk talajába.
Nem a hús börtönébe zárt lelkek vagyunk, hanem testi lények!
Közösségünk a testi mivoltunkra is alapul. A helyhez kötöttségünk, a tér és a kiterjedés iránti érzékünk alapvetően testi. Ezért testünk és lelkünk teremtőjének imádása szoros kapcsolatban van azzal, ahogy törődünk a saját és a többi ember testével: mezíteleneket felruházzuk, éhezőket megetetjük stb. Testben találkozunk Istennel. A testünkkel való imádkozás mutatja meg, hogy mi milyen lények vagyunk: a hal úszik a vízben, a kenguru ugrándozik, az ember a testével is imádkozik. Szent Domonkos atyánk kedvenc zsoltárversét sokszor magyarázta: „Ó, Isten, te vagy az én Istenem, Hozzád vágyakozom. Utánad szomjazik a lelkem, utánad sóvárog a testem, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld.” (Zsolt 63,1)” (Timothy Radcliffe OP)
24: „Meg kell tanulnunk egyedül lenni. Nem tudok vidáman együtt lenni másokkal, ha nem tudok egyedül is megelégedett lenni. Ha ijeszt az egyedüllét, akkor bele fogok kapaszkodni más emberekbe. Nem azért, mert örülök nekik, nem az ő kedvükért, hanem azért, hogy megoldják saját problémáimat. Azokat, amik elől a velük való kapcsolatba menekülök. Az emberekre csak úgy fogok tekinteni, mint amik betöltik ürességemet, ijesztő egyedüllétemet. Nem fogok tudni örülni annak sem, akik.
Amikor tehát jelen vagyunk egy másik ember számára, akkor legyünk egészen jelen, s ha egyedül vagyunk, akkor legyünk egészen egyedül: örülve a magánynak. (Be kell vallanom, hogy néha, amikor testvérek között vagyok, magamban számolom a perceket, mikor lehetek már végre egyedül, és amikor egyedül vagyok, azon tűnődöm, mikor beszélgethetek már valakivel).
Minden szeretetben megtehetjük, hogy a bennünk lévő ürességet átadjuk Istennek lakóhelyül. Nem Isten versenytársaiként kell tekintenünk azokra, akiket szeretünk, hanem inkább olyan helyekként, ahol Isten sátrat verhet.
Csak egyetlen szeretet van: és ez Isten szeretete. Akár felismerjük, akár nem, minden szeretetben Isten van jelen.” (Timothy Radcliffe OP)
23: „Minden ember megtartja magányát, egy üres teret hagy magában és maga körül. Olyat, amelyet nem lehet betölteni. Egy jó házasságban mindkét fél a másikat nevezi ki magánya őrzőjének, és ezzel megmutatja, hogy ez a legnagyobb adomány, amit a másiknak adhat, illetőleg kaphat tőle.
Amikor a házasfelek felismerték és elfogadták, hogy köztük, akik a legközelebb állnak egymáshoz, még köztük is végtelen nagy távolság van, akkor alakulhat ki egymással egy csodálatos élet. Ha sikerül megszeretniük ezt a köztük lévő távolságot, felismerik, hogy ez teszi lehetővé mindkettejük számára, hogy egészen és nagyobb összefüggésben láthassák egymást. Ez pedig a kölcsönös tiszteletük és szeretetük alapja lesz.” (Timothy Radcliffe OP)
22: „Ha egy test ajándéka képezi hitünk szentségi központját, akkor nem meglepő, hogy avval fejezzük ki legmélyebben hogy kik vagyunk és hogy szeretni akarunk, ha odaadjuk testünket valakinek. Azt mondjuk: „ez az én testem, neked adom”.
Ez mélységesen eucharisztikus cselekedet!
Szinte botrányosan hangzik, de a szexualitás és az Eucharisztia kapcsolata mélységesen benne él a hagyományunkban. Szexualitásunkat csak az Eucharisztia fényénél tudjuk megérteni. Ebből már gondolhatjuk, hogy a keresztényeknek teljesen más felfogása van a szexualitásról, mint a többi embernek. A Diognétoszhoz írt levélben látjuk, hogy ez volt az egyik jellemző, amivel a korai keresztények kitűntek: „Mint mindenki más házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal, amihez letelepednek, de nem közös az ágy. Testben vannak ugyan, de nem test szerint élnek.” (Thimothy Radcliffe OP)
21: „Miért tartozik annyira hozzá a keresztény léthez a várakozás? Miért nem tudja Isten egyszerűen megadni amire vágyakozunk: igazságot a szegényeknek, gyógyulást a betegeknek és tökéletes boldogságot mindannyiunknak? Majdnem kétezer év telt el a feltámadás óta, és még mindig várunk az eljövetelére. Miért?
Az egyik oka annak, hogy Istenünk nem siet el semmit, az, hogy Ő nem pogány isten. Ő nem egy hatalmas égi superman, valamilyen láthatatlan, kozmikus léptékű amerikai elnök, aki egyszer csak berobban hozzánk. Isten nem úgy jön el, mint egy lovascsapat, amely vágtázva közeledik megmentésünkre. Isten belülről jön, legmélyebb bensőnkből. Isten úgy érkezik, mint ahogy a születendő gyermek az édesanyjához: lényének legmélyében, lassan átformálva őt. Minden más kényszer és erőszak lenne. Test vagyunk és a test, időben él. Ahogy a várandóság kilenc hónapig tart, ahogy a törött csontok összeforradásához is idő kell, úgy a gyógyuláshoz és a növekedéshez is. Türelmesnek kell lennünk, mert Isten nem kívülről cselekszik, hanem időben élő testi létünk meghitt mélyében.
Az emberek ebben is különböznek az állatoktól: nekünk nagyon sokáig tart, míg felnövünk. Mi abba vetjük reményünket, aki emberré lett és tiszteli életünk ritmusát. Isten szava sem úgy szállt alá a mennyből, mint valami égi eszperantó, hanem az emberi nyelv mélyéből buzgott fel.” (Timothy Radcliffe OP)
20: „Az egyháznak tanítania kell a szabadságot, ami több, mint a jó választások. Az igazi szabadságnak kell irányítania az életünket, amelynek látható formája és értelme kell legyen. Csak akkor leszünk képesek erre, ha ott vagyunk az emberek mellett, ahol ők vannak s nemcsak azt mondogatjuk nekik, hogy hol kellene lenniük. Nem lehetünk olyanok, mint az az ember, akitől megkérdezték, hogy melyik út vezet Dublinba, aki erre így válaszolt. „Ha én mennék Dublinba, akkor nem innen indulnék el!”
Bárhol vagyunk, bármilyen zűrzavarban vagy összevisszaságban találjuk magunkat, mégis innen kell elindulnunk a hazafelé vezető utunkon. Az evangelizációnkat ott kell kezdenünk ahol az emberek most vannak.
Amikor a jó domonkos Szent Antal, Firenze érseke megkérte Cosimo del Medicit, hogy tiltsa meg minden papnak a szerencsejátékot, akkor ő bölcsen azt válaszolta: „Kezdjük inkább a legelején. Nem lenne jobb, ha először azt tiltanánk meg nekik, hogy hamis kockákkal játsszanak?” (Timothy Radcliffe OP)
19: „Azok az elkötelezett keresztények, akik úgy érzik, hogy a mi tanításunk igazságát mások igazságainak vagy tévedéseinek állandó kritizálásával, becsmérlésével, vagy erőszakos támadással kell megvédeni, valószínűleg bizonytalanok a saját meggyőződésükben. Félnek meghallgatni a másik oldalt, nehogy kételkedni kezdjenek. Éppen akkor amikor a legbiztosabbak vagyunk az egyház tanításában, akkor lehetünk a legszabadabbak, hogy meghallgassunk, tanuljunk és értelmünket és szívünket azok felé fordítsuk, akiknek a meggyőződésével nem értünk egyet.
Aquinói Szent Tamás nagyon szerette az evangéliumnak azt a szakaszát, amelyben Jézus azt kéri, hogy senkit ne hívjunk mesternek, mert van tanítónk, aki a mennyben van. Tamás megértette, hogy Isten az, aki kegyelmével tanít bennünket az emberi szív és értelem mélyén. Egy ember, legyen bármilyen nagy tudású tanító, a másikkal csak annyit tud tenni, hogy elkíséri az embereket a felfedező útjukon, barátian felkínálva és megosztva tudását.
Nekünk ilyen másik személynek kell lennünk, belépve az ő képzeletvilágukba, osztozva dilemmáikban, mielőtt megosztjuk velük tanításunkat. (Timothy Radcliffe OP)
18: „Az egyháznak azok mellett kell állnia, akiket bármilyen okból üldöznek. Sőt, az egyháznak is föl kell ismernie, hogy kiket tesz ő maga áldozattá. Meg kell hallanunk nekünk is az Urat, amikor nekünk is mondja: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?”
Ha kell, ezért vállalnunk kell, hogy minket is a bűnösök közé sorolnak, még ha ez nem is tesz jót a hírnevünknek.
Eszembe jut egy francia domonkos, akik a romák lelkipásztoraként működik. Van egy lakókocsija, megtanulta a nyelvüket és osztozik életükben. Lassanként elfogadták, és végül vajdájukká választották, olyan valakivé, akinek hatalma van, hogy vitáikban döntsön. Nem hiszem, hogy egy nem romát, valaha is így megtiszteltek. Azonban ez azt is jelenti, hogy a megszégyenítésükben is osztoznia kell. Ez azt is jelenti, hogy tiszteletreméltó emberek rendszeresen leköpdösik, zaklatja a rendőrség és már nem egyszer önkényesen börtönbe zárták.” (Timothy Radcliffe OP)
17: „Minden évben megünnepeljük születésnapunkat. Megemlékezünk arról, hogy egy évvel idősebbek lettünk, eggyel több gyertya van a tortán. Kar„Azok az elkötelezett keresztények, akik úgy érzik, hogy a mi tanításunk igazságát mások igazságainak vagy tévedéseinek állandó kritizálásával, becsmérlésével, vagy erőszakos támadással kell megvédeni, valószínűleg bizonytalanok a saját meggőződésükben. Félnek meghallgatni a másik oldalt, nehogy kételkedni kezdjenek. Éppen akkor amikor a legbiztosabbak vagyunk az egyház tanításában, akkor lehetünk a legszabadabbak. hogy meghallgassunk, tanuljunk és értelmünket és szívünket azok felé fordítsuk, akiknek a meggyőződésével nem értünk egyet.
Aquinói Szent Tamás nagyon szerette az evangéliumnak azt a szakaszát, amelyben Jézus azt kéri, hogy senkit ne hívjunk mesternek, mert van tanítónk, aki a mennyben van. Tamás megértette, hogy Isten az, aki kegxelmével tanít bennünket az emberi szív és értelem mélyén. Egy ember, leygen bármilyen nagy tudású tanító, a másikkal csak annyit tud tenni, hogy elkíséri az embereket a felfedező útjukon, barátian felkínálva és megosztva tudását.
Nekünk ilyen másik személynek kell lennünk, belépve az ő képzeletvilágukba, osztozva dilemmáikban, mielőtt megosztjuk velük tanításunkat.
ácsonykor azonban nem ünnepeljük Jézus szédületesen magas életkorát egy hatalmas tortával. Ő mindig Emmanuel, a köztünk élő Isten, aki most született, a Gyermek, az Örök Kezdet. Karácsony Isten örök újdonságának ünnepe.
Amikor a népirtás után Ruandába látogattam, egyik szerzetestestvéremet, egy kanadai domonkost vigasztalannak találtam. Szinte az összes barátja meghalt. Minden amit elért, összeomlott. Nem látott semmilyen jövőt. Következő karácsonykor egy képet küldött, amelyen két pufók ruandai babát tart a karajaiban. Ezt írta alá: „Afrikának van jövője”.
Minden karácsonykor, amikor megemlékezünk Krisztus gyermekként való születéséről, elmondhatjuk, „az emberiségnek van jövője”. (Timothy Radcliffe OP)
16: „Mindenki életében, aki elég hosszú ideig él, bekövetkezik az élete delének ideje, amikor el kell fogadnunk, hogy életünk előtt már nem nyílnak végtelen lehetőségek. Nem reális már számomra, hogy gyermekem legyen és felneveljem, vagy megtanuljak kínaiul vagy repülőt vezetni, vagy lefussam a maratont, vagy megtanuljak csellózni. Az „amerikai álom”, hogy az ember bármi lehet, amivé lenni akar, sohasem volt igaz, ami az élet egy pontján mindannyiunk számára nyilvánvalóvá válik.
Az, aki én vagyok, számtalan jó és rossz választásnak a következménye. Nyitott szemmel szembe kell néznem evvel a személlyel, mert ez az a személy, akit az Úr szeret és hív. A békesség útja az igazság elfogadása. Minden részecskénk, amit nem fogadunk el, ellenségünkké válik és védekező álláspontra kényszerít minket.
Ha nem ismerjük el, hogy kik vagyunk és nem tudatosítjuk önmagunk kellemetlen vonásait is, az lesz a vége, hogy ezeket a darabokat más emberekben találjuk meg és meggyűlöljük. Ha szembenézünk a valósággal, hogy kik vagyunk, meg fogjuk hallani az Úr hívását, mert minket hív, hogy menjünk hozzá, nem pedig valamilyen eszményített vagy vágyott önmagunkat.” (Timothy Radcliffe OP)
15: „A liturgiának az a küldetése, hogy dicsőítsen. De nincs-e valami visszás abban, hogy Isten nemcsak azt kéri, hogy imádjuk, hanem azt is, hogy elmondjuk neki, hogy ő milyen csodálatos?
Igen ám, de Istent nem azért kell dícsérnünk, mert hiú és arra vágyik, hogy mondogassuk neki, hogy milyen fantasztikus, hanem azért, mert amit a dicséretben mondunk, az igaz. És az igazságot ki kell mondani. Az igazság örömének hangot kell adni.
A szerelmesek sem azért mondogatják egymásnak, hogy „szép vagy”, mert bókolni akarnak ezzel, hanem azért, mert az öröm nem teljes, míg nem jut kifejezésre.” (Timothy Radcliffe OP)
14: „Európa védőszentjei közül három: Szent Benedek, Assisi Szent Ferenc és Sziénai Szent Katalin, válságos időben újították meg az egyházat. Egyikük sem volt felszentelt pap.” (Timothy Radcliffe OP)
13: „Sokan azt hiszik, hogy kevés választási lehetőségük van. A választás pedig több, mint alternatívák közt habozni. Istennek a képzelőerőnket megerősítő kegyelmével, teremtő módon választhatunk. Megnyitva ezzel olyan lehetőségeket is, amelyekről nem is álmodtunk. Igenis meg tudjuk ragadni sorsunkat és áldássá tudjuk változtatni. Felfedezhetjük a szabadságot ott, ahol kegyelem nélkül lehetetlennek látszott.
A Fülöp-szigeteken találkoztam egy leprás asszonnyal. Életének a nagy részét a Szent Márton domonkos provincia testvérei által fenntartott lepratelepen töltötte. A testvérek közül is sokan elkapták a leprát. Az asszony, amikor már meggyógyult, akkor sem merte elhagyni a telepet, mert nem akarta látni az egészséges emberek szemében a félelmet és az undort. Saját sebhelyei börtönözték be őt. És akkor egyszer csak megértette, hogy a betegsége lehet a küldetése is. Elkezdett Ázsiában utazgatni, meglátogatta a lepratelepeket, biztatva az embereket, hogy ha meggyógyultak, hagyják el bátran a börtönüket és merjenek szabadok lenni.
Rendünk legendáriumában olvassuk, hogy egy asszony a törvénytelen gyermekét, egy éjjel Boldog Seuse Henriknek, a szentéletű középkori német domonkosnak a cellaajtajának küszöbére letette, azt híresztelve, hogy ő az apa. Henrik mindezt szó nélkül tűrte. Azt mondta a gyermeknek: „Gyönyörű gyermekem, mostantól gondot fogok rád viselni, mert Isten gyermeke vagy, és így az enyém is.” Nem tudom, hogy az elöljáró és a testvérek mit szóltak ehhez. De mondanom sem kell, hogy az asszonyt annyira megindította ez, hogy halála előtt megvallotta a szerzetes ártatlanságát. Az asszony áldozattá tette Henriket, és ő, ahelyett hogy tagadta volna, elfogadta a vádat és elfogadta a gyermeket. Henrik szabad.” (Timothy Radcliffe OP)
12: „A „leghatékonyabb” liturgiák a legkevésbé látványosak. Alig észrevehetők, s mégis szembehelyezkednek azokkal az erőkkel, amik meg akarják semmisíteni őket. Amikor Prága bíboros érseke, Dominik Duka volt a domonkosok provinciálisa Csehszlovákiában a szovjet kommunizmus idejében, Vaclav Havellel, a drámaíróval és a köztársaság jövendő elnökével közös cellában tartották fogva.
Az Eucharisztia ünneplését szigorúan tiltották, s így a két fogoly látszólag sakkozott. De a táblán, a királynő koronája egy csepp bort tartalmazott, a király koronája pedig egy kenyérmorzsát. Őrzőik tudta nélkül a mennyei liturgiában vettek részt. Halkan suttogva: „Szent vagy, szent vagy, szent vagy…” kapcsolódtak a jelenlévő angyalok imádásához.” (Timothy Radcliffe OP)
11: „Az imádás kihúz bennünket saját létünk fojtogató burkából. Elhárítja a nárcizmust és az önmegvetést. Megszabadít az önelégült egoizmustól és kifejezi mélységes összetartozásunkat mindazokkal, akik részt vesznek az imádásban. Olyanok, mint az eukaliptusz fák, amelyeknek sokszor erdőtűz kell ahhoz, hogy eltörje kemény héjukat, és kiszabadítsa magjukat. Tűz nélkül nem tudnának magot teremni.
Az imádás tüze felnyit minket, hogy termékennyé válhassunk, hogy kiszabadulhassunk kicsinyes önimádatunkból. Letérdelünk imádásra, mert nem mi vagyunk a világ közepe. A világ mindig mások körül forog, végső soron pedig Isten körül. Ahogy Szent Pál mondja: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”. Vagy ahogy egy amerikai ferences mondta: „az életed nem rólad szól”. (Thimothy Radcliffe OP)
10: „Az egyház mindenkinek otthona, azoké is, akiknek élete összekuszálódott. Nagyon találó, hogy az első keresztény, aki bejutott a paradicsomba, akit Jézus mellett feszítettek keresztre, az tolvaj volt.
A keresztény nem attól az, hogy jobb másoknál.” (Thimothy Radcliffe OP)
9: „A mi Istenünknek, aki barátainak hív minket, az a szokása, hogy idegenként közelít hozzánk. Ábrahám és Sára békésen intézték dolgaikat, amikor megjelenik a három idegen, akiket pazarul vendégül látnak. Epifánia ez: azé az Istené, aki Ábrahámot barátjának nevezi. A feltámadt Úr idegenként jelenik meg Mária Magdolnának a temetőben. A tanítványoknak, akik halászni mennek, Ő az idegen a parton. Az emmausziak számára is Ő az idegen, akivel útközben találkoznak.
Ezért ha találkozni akarunk Vele, kössünk barátságot idegenekkel!
Bruno Hussarl domonkos testvérem sokáig arról álmodozott, hogy alapít egy falut Szentföldön, ahol zsidó, keresztény és muszlim idegenek élnek együtt barátságban. Amikor 1970-ben nála voltam, az álom már kezdett valósággá válni. A falu nevét (Neve Shalom) Iz. 32,18-ból vette: „népem a béke oázisában lakik majd”. Egy ciszter monostor adta a földet. Közel volt egy zsidó kibuchoz és egy muszlim faluhoz. Bruno elmondta, hogy amikor néhány paptestvérével az első misét mondták, a hebroni üvegből készült kehely véletlenül összetört. Egy ideig levert volt, de aztán eszébe jutott: ez olyan volt, mint a pohártörés a zsidó esküvőn – Isten áldása a terven.
2010-re a falu hatvan család otthona lett. A létrejött Béke Iskolájában 250 gyerek számára van hely, ahol arabul és héberül tanulnak. A falu központjában áll a Csend Háza (Doumia), ahol a három vallás összegyűlhet a közös csend, egy képtelennek látszó barátság, a béke oázisának meghittségében.” (Timothy Radcliffe OP)
8: „Jézus tekintete kihívó, de nem azért, mert minden bűnünket feljegyzi. Ellenkezőleg. Ő látja a mi láthatatlan jóságunkat is. Az Ő látása inkább olyan, mint egy paraszté, aki ismeri és szereti a paradicsomait, még akkor is, ha hibásak. Isten örül a mi lényünknek, jóságunknak, még akkor is, ha néha titkolja. Látja bennünk a szentet, amire mindnyájunkat meghív a kegyelmével.
Az eleven élet a keresztény szemléletben azt jelenti, hogy barátság bontakozik ki az Élő Isten és miköztünk. Az ima – Avilai Teréz szerint – azt jelenti, hogy Istennel mint barátunkkal beszélgetünk. Ez olyan elfogadást kínál, ami radikálisabb, mint amit el tudunk képzelni, mivel igazi lényünket Isten tartja fenn, minden pillanatban. Ő határtalanul örül a lényünknek. Te csak vedd észre azt, aki nem tudja levenni a szemét rólad.
A bűnbánat lényege sem az, hogy rosszul érezzük magunkat önmagunkban, hanem hogy megnyílunk Isten barátságára. Persze ha megbántunk másokat, kell is, hogy rossz érzésünk támadjon. A bűnbánat azonban azt jelzi, hogy Isten kegyelme már munkálkodik bennünk, és hogy Isten közel van. A lelkifurdalás több mint sajnálkozás a történtek miatt. Annak felismerése, hogy nem tudtunk ellenállni kis vágyainknak. Felfaltunk egy vásárolt, állott szendvicset, elzárkózva Isten elképzelhetetlenül gazdag lakomájától, melyet ingyen kínál nekünk.” (Timothy Radcliffe OP)
7: „Ferenc pápa szüntelenül támadja a klerikalizmust, azt a tévhitet, hogy a papság egy elit kasztba tartozik és felette áll az egyszerű világiaknak és méltóságukat mindig megalázkodva kell tisztelni.
Az egyház jelenlegi krízise talán megszabadít minket ettől az illúziótól.
Erdich regényében egy nő, életveszélyben, egy katolikus pap álruhájába öltözik, hogy elbújjon üldözői elől, egy indián rezervátumban. Meg kell tanulnia, hogyan mutasson magáról papos képet. Az alábbi ijesztő, de sajnos nagyon valószerű szabályokat sajátítja el, hogy hiteles papnak látszódjék:
1. A kéréseidet utasítás formájában mondd el.
2. Azzal dicsérj meg másokat, hogy engedményeket adsz nekik.
3. Kérdéseket kijelentés formájában tegyél fel.
4. Gyakorold, hogy nyakizmaid megemelkedjenek.
5. Dicsérd az asszonyok kézimunkáját, lehetőleg terjengős csodálkozással.
6. Nagy léptekkel haladj, lóbáld a karjaidat, hirtelen állj meg és mindig simítsd végig a tokádat.
7. Ne adj magyarázatot.
8. Ne fogadj el magyarázatot.” (Timothy Radcliffe OP)
6: „Ne felejtsük, hogy egy felnőtt keresztény számára a nagy dráma már végbement: Krisztus meghalt, Krisztus feltámadt és Krisztus újra el fog jönni!
Ha a győzelem már biztos, akkor a rémísztő dolgok miatt nem kell nagy hűhót csapni: jóllehet a templom leégett, a pénztáros megszökött a pénzzel, a plébános nemet változtatott, mégsem kell aggódni: Krisztus feltámadt a halálból!
A fiatalok felnőtté válását is azzal sokszor jobban segítjük, ha nyugodtak maradunk, amikor olyat tesznek, amit nem értünk vagy ami nem tetszik nekünk. A fiatalsághoz tartozik, hogy mindenféle bonyodalomba keverednek, de ne felejtsük, hogy a bonyodalmak lehetnek termékenyek is.
A Szentlélek kezdetben a káosz felett lebegett és a teremtés megvalósult. A Lélek ott lebeg az életünkből csinált zűrzavar felett, és valami újat hozhat elő belőle.” (Timothy Radcliffe OP)
5: „Mindig volt valami bizonytalanság abban, hogy olyan Istenünk van, aki átlagos, közénk való ember lett. Mintha jobban szeretnénk, ha az Isten távoli, hatalmas és valahol tőlünk messze lenne.
A XVII. században az embereket megdöbbentette Caravaggio Lorettói Madonnája, mert a parasztoknak, akik az anyja karjaiban lévő Jézust imádják, piszkos a lábuk és szakadozott a ruhájuk.
Amikor Max Ernst kiállította festményét Máriáról, amint elfenekeli a kicsi Jézust, akkora lett a nyilvános felháborodás, hogy a képet évekig el kellett rejteni. Ennek nem az volt az oka, hogy az emberek az elfenekelést a büntetés botrányos formájának tartották (akkoriban ez volt a fegyelmezés elfogadott formája), hanem mert Istent közönséges gyermeknek ábrázolta, olyannak aki egy közülünk.
Mert könnyebb egy olyan Istennel élni, aki távolságot tart és nem szuszog a nyakunkba. A meghitt kapcsolat az Istennel, túlságosan zavaró. Ahogy Péter, mi is hajlamosak vagyunk azt mondani: „menj el tőlem”. Menj föl az égbe, és hagyj engem egyedül. Jób is így panaszkodik: „Nem hagyja hogy egy kissé lélegzethez jussak”.
Pedig régen, az igazi keresztények vágyódtak arra, hogy örüljenek Isten közelségének. A XIII. században Margaret Kempe nővérnek olyan látomása volt, amelyben Máriának egy jó, forró zabkását és fűszeres bort készített, hogy fia keresztre feszítése után megvigasztalja.
Ma visszatessékeljük Istent az Égbe, mert ha túl közel engedjük, hamarosan ráébredünk, hogy felzaklatja életünket és ijesztő kalandokba von be.” (Timothy Radcliffe OP)
4: „Sokszor a legmerészebb kaland: a maradás. Nehezebb mint a menekülés. Amikor olyan sokan elmenekültek Irakból (minden okuk megvolt rá), csodáltam iraki domonkos testvéreimet és nővéreimet, hogy maradtak. Ez annak a jele volt, hogy elhitték az Úrnak amit ígért: „Én veletek vagyok mindennap a világ végéig”.
A legbátrabb tett megmaradni egy kapcsolatban, amely akadozik. Hűségesnek maradni egy baráthoz, aki méltatlanná vált a barátságunkra. Megmaradni egy munkakörben, amely nem fizet ugyan jól, viszont szolgálja a közösséget. Ahhoz is nagy bátorságra van szükség, hogy megmaradjunk az Egyházban, amikor hibáival és árulásaival szégyen és botrány forrásává lett.” (Timóthy Radcliffe OP)
3: „Amikor fogyunk és az emberek elmaradnak a templomainkból, az arra csábíthat minket, hogy egy kellemes és biztonságos, nem túl igényes kereszténységet adjunk el nekik. A kereszténységnek ez a kiárusítása el fog bukni: mindenekelőtt azért, mert a keresztény lelkiség minden csak nem biztonságos. Egy félénk hit elárulja a legfontosabbat: a transzcendencia kalandját.
A keresztényeknek merniük kell szembeszállni a kockázatkerülő társadalmainkkal, mely fulladozik a sokszoros egészségi szabályozástól és fél az élettől. A XVI. században katolikus szerzetesrendek misszionáriusai tömegesen utaztak Ázsiába, Afrikába, hogy hirdessék az evangéliumot. Fele részük sohasem érkezett meg! Meghaltak hajótörésben, betegségben, kalózok rabolták el őket, mártírhalált haltak s mégis merték folytatni egészség- és utasbiztosítás nélkül. Manapság az ilyen kalandokat őrültségnek tartanák.” (Thimothy Radcliffe OP)
2: „Ha szeretsz, megsérülsz és talán meg is ölnek. De ha nem szeretsz, már halott vagy.” (Thimothy Radcliffe OP)
1: „A kinyilatkoztatás nem azt jelenti, hogy utasításokat kapunk, valami földöntúli isteni rádióállomásról, olyan egzegétáktól, akik kétségbeesetten próbálják dekódolni a különös zajokat.
A kinyilatkoztatás fölemel abba a vég nélküli életadó beszélgetésbe, amit Isten létesít velünk. Életem kivirul, amikor beszélgetek Istennel, megszabadulva szűkös korlátaimtól. Előítéleteim feloldódnak és a szeretetem elmélyül.
Elidőzöm a szövegnél, megnyitom magamat előtte, kérdezek és hagyom, hogy az is kérdezzen engem.
A keresztények kötelesek Isten szavának engedelmeskedni. Ez az azonban nem értelmetlen alávetettség. Jézus tökéletesen engedelmes volt Atyjának, de nem úgy, mint valami robot zombi. Az igazi engedelmesség értelmes, kérdez, nem fél a kétségtől és a vizsgálódástól, miközben keresi az igazságot. Türelmes, beszélget a szöveggel, amely néha úgy szólít meg mint egy barát, sokszor viszont úgy, mint egy idegen.” (Timothy Radcliffe OP)
