31: „Levél útján hírt adtam püspöködnek, a szent férfiúnak, Ambrusnak múltam tévedéseiről, s jelen elhatározásomról. Kértem, okosítson meg, mit kell a Szentírásból leginkább olvasnom, hogy a keresztségre, a rám váró nagy kegyelmedre méltóképpen előkészülhessek. Ő Izajás prófétát ajánlotta. Én azonban mindjárt az első fejezetet nem értettem, s mivel azt hittem, hogy az egész könyv olyan, elhalasztottam olvasását arra az időre, amikor majd többet értek az Úr igéjéhez.
Mikor elérkezett a keresztségre jelentkezésünk ideje, visszaköltöztünk Milánóba, ahol barátom, Alypius is elhatározta, hogy velem együtt újjászületik a keresztségedben. Meg volt már benne a titkaidhoz illő alázatosság s testének is annyira erőskezű ura volt, hogy szinte példátlan bűnbánattal, mezítláb járt Észak-Itália jeges földjén!
Testem szerint bűnömből született fiamat, Adeodatust is magunkkal vittük. Mindössze tizenöt éves lehetett, szellemével azonban meghaladt akárhány megállapodott, tudós férfiút, ami a te ajándékod, Istenem, mert ama gyermekben semmi részem nem volt, csak bűnöm. Az is a te sugalmazásod volt, senki másé, hogy feltápláltuk őt a te törvényedben. Korán elszakasztottad földi életét. Nyugodtabban gondolok reá vissza, mert sem gyermekkora, sem ifjúsága miatt, nincs semmi félnivalóm.
Aztán megkeresztelkedtünk s elrepült minden aggodalmunk elmúlt életünk felől. Nem tudtam ama napokban eléggé töltekezni csodálatos édességeddel, valahányszor végiggondoltam az üdvösségemre vonatkozó mélységes tervedet. Mennyi könnyem elfolyt akkor himnuszok és zsoltárok éneklése közben! S e könnyek igen jól estek nekem.
Valamikor sóhajaim kerestek téged, – most végre szabadon szívom levegődet, amennyi csak be tud belőle hatolni testem szalmakunyhójába.” (Szent Ágoston)
30: „Azt határoztam színed előtt, hogy nem ütök lármát dolgaim megszakításával, hanem egész csöndben visszavonulok rétor-mesterségemmel a szószaporítások vásárából, nehogy az ifjak tovább is az én ajkamról fegyverezzék fel veszekedő kedvüket és peres mérkőzésekre való készséget ne szerezzenek tovább is tőlem tandíj fejében.
Igen alkalmasan esett, hogy csak néhány nap volt még a szüreti vakációig. Elhatároztam, hogy addig még maradok, azután annak rendje és módja szerint elvonulok, s mivel Te, Uram, visszavásároltál, többé nem adom piacra magamat.
Tele örömmel vártam, mindössze talán húsz nap ha lehetett, de azért erő kellett a várakozáshoz! (Talán azt véli majd valaki, hogy vétkeztem, mert tűrtem, hogy akár csak egyetlen óráig is üljek még a hazugság tanítószékén, mikor már szívem tele volt a te szolgálatod gondolatával? Nem vitatkozom velük. De úgy-e, én igen irgalmas Uram, minden más szörnyű gyászos bűnömmel együtt ezt is megbocsájtottad és elengedted nekem a szent keresztség vizében?)
Végre elérkezett az idő, amikor valóságban megválhattam a rétori széktől. Gondolatban már régen elszakadtam tőle. Megtörtént. Ahonnan már korábban kiemelted szívemet, most nyelvemet is kiszabadítottad.
Oh, hogy kiáltottam hozzád, Uram, mikor Dávid zsoltárait olvastam, e hittel teljes és jámbor énekeket, amelyekben nyoma sincs az emberi felfuvalkodottságnak! Kezdő voltam a Hozzád való igaz szeretetben, kezdő a hitben. Hogyan kiáltottam, mennyire gerjedeztem utánad Uram, a zsoltárok olvasásakor! Annyira felgerjedtem, hogy szerettem volna belekiáltani őket az egész világ fülébe: „Emberek fiai! Miért szeretitek a hiúságot és keresitek a hazugságot?!” Mert én is, én is szerettem a hiúságot; én is kerestem a hazugságot, csak te Uram, megkönyörültél…
Egyszer kínzó fogfájást eresztettél rám. Mikor annyira elmérgesedett, hogy már beszélni sem tudtam, eszembe jutott, hogy meg kellene kérnem egész házanépemet, hogy imádkozzanak értem hozzád, a minden gyógyulás Istenéhez. Viasztáblára írtam ezt s odaadtam nekik, hogy olvassák el. S íme, alig hogy szívünk egyszerűségében letérdeltünk, eltűnt a fájdalom. Pedig micsoda kín volt! S milyen gyorsan megszűnt! Megborzadtam, Uram, mert ilyen valami egész életemben soha még nem történt velem.
Lelkem mélyén megértettem intéseidet. Vidám bizalommal köszöntöttem nevedet, de éppen hitem nem engedte, hogy múltam bűnei felől biztosnak érezzem magamat, mert a szent keresztség még nem törölte le őket rólam.” (Szent Ágoston)
29: „Onnan rögtön anyámhoz siettünk.
Jelentjük a dolgot. Örül. Elmondjuk, hogyan történt. Ujjong örömében, győzelmet emleget s áldást mond Neked, ki „mindent megtehetsz bőven azon túl is, amit kérünk, vagy megértünk”. Mert ő látta, hogy sokkal többet megadtál bennem, mint amennyit panaszos könnyeivel és sóhajtásaival kért tőled részemre.
Magadhoz fordítottál ugyanis egészen. Már nem kívánkoztam feleség után, már nem voltak földi reményeim, hanem együtt álltam anyámmal a hit irányzóján. Sírását örömre fordítottad. Bővebben, mint aminőt érezhetett volna régi vágya teljesülésén: a tőlem származó unokák látásán!
„Mi voltam és jaj, milyen voltam én? Van-e bűn, amit cselekedettel, vagy ha nem, beszéddel, vagy ha ezzel sem, gondolattal, vagy legalább szándékkal el nem követtem? Te azonban Uram, jó voltál hozzám, megkönyörültél rajtam.
S mi volt e változás? Az, hogy immár teljességgel elszakadtam mindentől, amihez azelőtt ragaszkodtam, s arra igazítottam akaratomat, amit te akartál! Jaj, hol volt annyi időn keresztül akaratom szabadsága? Micsoda mély és titkos rejtekből került most egy pillanat alatt elő, hogy behajtsa nyakamat szelíd igádba, s hátamra rakja könnyű terhedet, én Krisztus Jézusom, segítőm és megváltóm?!
Milyen jól elvagyok én immár hiábavaló élvezetek nélkül, s akiktől féltem elszakadni, azokat íme, öröm volt szétbocsájtanom, mert kiszórtad őket bensőmből. Kiszórtad s beléptél helyükbe. Szabad volt immár a lelkem, mentes a nagyravágyás, a vagyon, a kéjelgés és bűnös vágyakozás maró gondjaitól, s már szálltak első hangjaim feléd, Uram, Istenem, én üdvösségem.” (Szent Ágoston)
28: „Gondolataim mindig mélyebbre hatoltak. Mikor aztán lelkem titokzatos mélységeit felkutatták és nyomorúságomat a maga egész mivoltában szemeim elé összehordták, rettentő vihar támadt bennem, amelynek nyomában eleredt könnyeim zivataros áradata. Úgy éreztem, hogy egyedül jobb lesz elsírnom könnyeimet.
Hogy tehát szabadon kiszakadhasson belőlem minden könny és minden sóhajtás, felugrottam Alypius mellől és elmentem olyan messze, hogy jelenléte immár nem lehetett terhemre. Leroskadtam az egyik fügefa alá s szabadon eresztettem könnyeimet. Patakként omlottak szemeimből kedves áldozatul neked és szakadatlanul panaszkodtam előtted: „És te Uram, meddig, haragszol még egészen?, mikor lesz vége ennek az örökös holnapra hagyatkozásnak?, miért nem most mindjárt?, miért nem szakajtja meg ez az óra életem gyalázatosságát?” – így sóhajtoztam s szívem a legkeserűbb bánat könnyeit sírta.
És egyszer csak fiú- vagy leányhangot hallok a szomszéd házból. Énekelt s ezt ismételgette: „Tolle, lege!, Tolle, lege!, Vedd, és olvasd!, Vedd, és olvasd!”
Arcom pillanat alatt megváltozott, s lázasan kutattam emlékezetemben, van-e valami olyan játékfajta, amelyben a gyermekek ehhez hasonló éneket szoktak énekelni, de nem emlékeztem, hogy bármikor hallottam volna.
Visszanyomtam könnyeim áradatát s felugrottam, mert semmi mást, égi parancsot láttam e jelben, hogy nyissam ki a Szentírást s olvassam el a szemembe ötlő legelső fejezetet.
Visszasiettem oda, ahol Alypius ült, mert odatettem az Apostol könyvét, mikor fölkeltem onnan. Fölkaptam, kinyitottam s egyetlen hang nélkül olvastam azt, amire tekintetem legelőször esett:
„Nem tobzódásokban és részegeskedésekben, nem ágyasházakban és szemtelenségekben, nem versengésben és irigykedésben, – hanem öltözzetek az Úr Jézus Krisztusba, és a testet ne ápoljátok a kívánságok szerint” (Róm 13,13).
Nem akartam továbbolvasni. Nem is volt szükséges. Amint ugyanis a mondat végére értem, mintha a biztos megnyugvás fénye árasztotta volna el szívemet, a kételkedésnek utolsó árnyéka is eloszlott belőlem.
Ujjamat vagy egyéb valami jelet odatéve betettem a könyvet s immár egész nyugodtan mindent elmondtam Alypiusnak. Azt, hogy őbenne mi ment végbe – nekem sejtelmem sem volt róla -, a következő módon közölte velem. Először is látni akarta, mit olvastam. Megmutattam. Elolvasta, de ő tovább, mint én. Nem is tudtam, mi a mondat folytatása. Ez volt: „A hitben erőtlent pedig karoljátok fel.”
27: „Így nyavalyogtam és kínlódtam a szokottnál is jóval kegyetlenebb önvádak között. Vergődtem, nyújtóztam bilincseimben. Alig tartottak már, de mégis tartottak. Folyton biztatgattam magamat: Megteszem, most mindjárt megteszem! S e szavakkal már kész is volt elhatározásom, és már majdnem végre is hajtottam, és – semmit sem tettem. Nem hanyatlottam ugyan vissza az előbbi állapotomba, hanem ott állottam az elhatározó ponton s mintegy megpihentem. Azután megint nekilendültem. Már majdnem ott voltam, már csak egy hajszál hiányzott, már szinte elértem és megfogtam, – s nem voltam ott, nem értem el, nem fogtam meg, mert halogattam meghalni a halálnak és élni az életnek. Maga a perc, melyben más emberré kellett lennem, minél jobban közeledett, annál nagyobb rémülettel töltött el: nem riasztott vissza, el sem fordított, hanem függőben tartott.
Mik tartóztattak?
Értéktelen csecsebecsék, páváskodó hiábavalóságok: régi barátnőim. Rángatták testemet, mint a köpenyt, s fülembe sugdostak: „igazán elküldesz minket?, akkor soha többé nem lehetünk együtt veled!, soha!, és attól a perctől kezdve egy s más már soha többé nem lesz szabad neked…!”
S mit sugdostak, Uram, s mi volt az az „egy s más”, amit emlegettek! Micsoda piszkot sugdostak…! Micsoda szégyenletes dolgokat…!
Ezek a hangok késleltettek abban, hogy lerázzam őket s elszakadva tőlük átlendüljek hivatásom terére. Késleltettek, mert megrögzött szokásom is azt hajtogatta: azt hiszed, hogy kibírod majd ezek nélkül?
De egy idő után már ez a hang is erőtlen volt. Onnan ugyanis, amerre arcomat fordítottam, s ahova féltem átpártolni, elém tűnt az önmegtartóztatás tiszta fönsége. Kedves mosollyal hívogatott, hogy csak menjek, ne kételkedjek. Felém nyújtotta szent kezeit, hogy elfogadjon és magához vonjon.” (Szent Ágoston)
26: „Szörnyű volt e belső küzdelem. Elszántan vívtam lelkemmel és a szívem volt közös csataterünk. Arcomon, lelkemen a küzdelem nyomaival nekirontok Alypiusnak:
„Hát lehet ezt tűrni? – kiáltom. – Mit szólsz ahhoz, amit hallottunk? Műveletlen emberek talpra állnak és elragadják a mennyországot, mi meg minden tudományunkkal együtt itt fetrengünk test-vér mivoltunkban! Talán szégyen követni őket, mert megelőztek? Nem kell-e inkább nekünk szégyenkeznünk, hogy még követni sem tudjuk őket!”
Nem tudom mi mindent mondtam még neki ilyen értelemben. Ijedten, szó nélkül nézett rám. Beszédmódom szokatlan volt neki. Igaz, hogy nekitüzesedett homlokom, arcom, szemem, hangom csengése többet elárultak neki bensőmből, mint amennyit szóval mondottam.
Kis kert volt lakásunk mellett. Használhattuk, valamint az egész házat is, mert a tulajdonos házigazda nem ott lakott. Oda ragadott lelkem vihara; ott senki sem lehetett akadék abban az elszánt viaskodásban, amelyet önmagammal kezdettem, míg csak be nem fejeződik. Hogy milyen eredménye lesz, te tudtad, én nem. Én csak őrjöngtem, halálosan, csak azt tudtam, mennyire gonosz vagyok. Arra nem is gondoltam, mi jó válik röviddel utóbb belőle.
Kirohantam tehát a kertbe, Alypius mindenütt nyomomban, hisz magányom azért magány maradt, ha ő ott volt is. S hogyan is hagyhatott volna el ilyen lelkiállapotban?
Leültünk, lehetőleg messze a háztól.
Lelkem mélyéig megrendültem s iszonyú haraggal támadtam magamra azért, hogy nem lépek szövetségre veled, Istenem, pedig értelmem is ezt helyesli, s minden csontom is ez után kiáltozott. Egy lépés választott el tőled.
És e lépéshez nem volt szükséges sem hajó, sem kocsi, sem gyaloglás, még annyi sem, amennyit a háztól az ülőhelyünkig mentem. Mert ez a lépés, sőt a megérkezés is csak annyi volt, hogy akarok-e menni, akarok-e erősen és egészen? S nemcsak ide-oda kapkodni derékon tört akarattal s engedni, hogy az akarás, a nemakarással esdekelve küszködjék!
Hajamat téptem, homlokon ütöttem magamat, összekulcsoltam kezeimet és átöleltem térdeimet.” (Szent Ágoston)
25: „Minél forróbb vonzalommal voltam azok iránt, akikről Ponticianustól hallottam, hogy üdvös felbuzdulással egészen gyógyító kezeidbe adták magukat, annál gyűlöletesebbnek láttam magamat hozzájuk képest. Én már ifjú koromban igen megromolva, sőt talán ifjúságom kezdetén leginkább romlottan, kértem ugyan tőled tisztaságot, de ilyen formában: adj nekem tisztaságot és önmegtartóztatást, de – még ne!
Mert féltem, hogy hamar meg találsz hallgatni, s hamar kigyógyítasz testi beteges vágyakozásaimból, pedig nem annyira kiirtásukat kívántam, mint inkább kielégítésüket. Korábban hosszú időn keresztül azzal áltattam magamat, hogy csak azért halogatom napról napra utadra térésemet, mert még nem világosodott meg előttem eléggé az, ami haladásomat biztosan igazíthatná.
Eljött azonban a pillanat, amikor lemezítelenedtem önmagam előtt s lelkiismeretem föltámadt ellenem s azt kérdezte: „Hát én most mivel védekezzem? Folyton azt hajtogattad, hogy még nem biztos előtted az igazság, s ezért nem hajítod el a hiúság batyuját. De íme, most már biztosan látod az irányt! Akkor miért vagy még mindig teher alatt? Mások szárnyra keltek már, mert vállaikat megszabadították a tehertől!”
Így füstölögtem magamban, s szörnyű szégyen zavart Ponticianus elbeszélése alatt. Ő aztán befejezte mondókáját, elintézte az ügyet, ami miatt meglátogatott bennünket és eltávozott.
Én pedig szembeálltam önmagammal!” (Szent Ágoston)
24: „Egyszer összeültünk beszélgetni.
Köztünk volt Ponticinaus is. Előttünk játékasztalka állt, rajta könyv. Figyelme véletlenül ráterelődött. Fölveszi, kinyitja: Szent Pál Apostol Levelei! Meglepődött, azután mosolyogva rám nézett, s szerencsét kívánt ahhoz, amin egyébként csodálkozott, hogy éppen ezt a könyvet, s csakis ezt látta asztalomon.
Hű keresztény volt ő ugyanis, s gyakran borult le eléd, Istenünk, a templomban kitartó imádsággal.
Megmondtam neki, hogy igen sokat foglalkozom a Szentírással.
Erre a társalgást átterelte Antonius egyiptomi szerzetesre, kinek neve ékesen fényeskedett híveid előtt, nekem azonban az ideig ismeretlen volt. Amint ezt Ponticianus észrevette, még többet időzött e tárgynál, s eloszlatta tudatlanságomat e nagy emberről – csudálkozva, hogy eleddig semmit sem tudtam róla.
Mindannyian elbámultunk, mikor hallottuk, hogy a közelmúltban, jóformán saját korunkban, ilyen minden kétségen felülálló csudák történtek a katolikus egyházadban, az igaz hit követői között. Csudálkozásunk kölcsönös volt. Mi a nagy dolgokat bámultuk, ő meg azt, hogy ezekről semmit sem tudunk.
Beszéde ezen a ponton átfordult aztán a kolostorok lakóira, ékes életmódjukra, s a puszták termékeny elhagyatottságára, – ami mindenről mi semmit sem tudtunk. Azt sem tudtuk, hogy itt Milánóban, a város falain kívül is van kolostor, tele kiváló testvérekkel, Ambrus püspök gondos védelme alatt.
Te pedig, Uram, míg ő beszélt, visszaerőszakoltál engem önmagamhoz. Megfordítottál, mert háttal voltam önmagam felé, csakhogy ne kelljen látnom magamat. Szembeállítottál önmagammal, hogy meglássam szörnyű rútságomat, torz, szennyes, foltos és keléses mivoltomat.
Irtóztam, mikor mindezt megláttam, de nem volt hová menekülnöm önmagam elől. S ha el is akartam fordítani magamról tekintetemet, Ponticianus tovább mondta elbeszélését, s te megint csak beleverted szemeimbe, hogy meglássam és meggyűlöljem gonoszságomat. Nem volt az nekem ismeretlen. De rejtegettem, visszaszorítottam és feledni próbáltam.” (Szent Ágoston)
23: „Semmit sem tudtam volna válaszolni, ha rám szólsz ezekben az időkben: „kelj fel, te alvó, támadj fel a halálodból és megvilágosít téged Krisztus!” (Ef 5,14). Mindenfelől bizonyítottad ellenem, hogy az igaz, amit te mondasz, de győztes igazságodnak semmi egyebet nem tudtam volna válaszolni, mint az álmos dadogást: „mindjárt, rögtön, várj egy keveset!”
De a sok mindjártnak nem volt vége, és a kevés várakozás igen hosszúra nyúlt.
Hiába „gyönyörködtem törvényeidben, amikor tagjaimban más törvény ellenkezett, ami rabbá ejtett engem”.
Már naponkint szoktam hozzád fohászkodni, eljártam templomodba, hacsak szabadulhattam dolgaimtól, amelyeknek terhe alatt nyögtem, de nyugtalanságom folyton növekedett.
De ki is szabadíthatott volna meg engem, szerencsétlen embert, e halálnak testéből, hacsak nem a te malasztod, a mi Urunk Jézus Krisztus által?” (Szent Ágoston)
22: „Akaratom az ördög hatalmában volt. Gúzst csavart belőle kezemre-lábamra. Akaratom ugyanis gonosz irányt vett, így szabadult el bennem a szenvedély. Azután engedtem a szenvedélynek, s az szokássá erősödött. S mivel nem próbáltam ellenállni a szokásnak, igámmá vált. Így kapcsolódtak egymásba a láncszemek, amelyekkel – valóságos bilincsláncként – kegyetlen rabság tartott fogva engemet.
Akaratomnak másik iránya, hogy neked ingyen szolgáljak s benned, egyetlen igaz gyönyörűségünk, leljem örömemet, nem volt még elég erős, nem tudta legyűrni a réginek megszokásból eredő hatalmát. Ilyenformán két akarat volt bennem, a régi és az új, az testi, ez lelki: küszködtek egymással s ellenkezésük valósággal szétszaggatta lelkemet.
Saját tapasztalatomból értettem meg ilyenformán azt, amit olvastam, hogy „a test a lélek ellen tusakodik, a lélek pedig a test ellen” (Gal 5,17). Én mind a két kívánkozásban bent voltam.
Immár a mentegetődzést sem használhattam, amellyel pedig áltatni szoktam magamat, hogy tudniillik azért nem szakadok el a világtól, s azért nem szolgálok neked, mert még nem vagyok az igazság biztos birtokában.
Az igazság biztos volt előttem. Csakhogy a földi bilincsek miatt még mindig vonakodtam nálad katonáskodni, mert rettegtem, hogy megszabadulok az összes akadályoktól!
A világi élet terhe – mint az álom terhe az alvónak – édes volt nekem, s feléd törekvő gondolataim olyan valamik voltak, mint az álomból való kiszakadás próbálgatásai: nem bírnak az álom mélységével s visszahanyatlanak bele. Biztos voltam ugyan abban, hogy okosabb volna átpártolnom szeretetedhez, mint engedni szenvedélyemnek, de – míg amazt beláttam és helyeseltem, ez érzékeimnek kedvezett és ezért bilincsekben tartott.” (Szent Ágoston)
21: Meglepett, hogy téged szerettelek már, s nem valami agyrémet helyetted, s mégsem voltam kitartó melletted. Alighogy szépséged odavonzott hozzád, máris leszakadtam onnét s terhem miatt, fájó szívvel ide visszahanyatlottam.
Ez a teher: a szokássá fajult érzékiségem volt.
Bár biztosan tudtam, hogy már van kihez ragaszkodnom, de azt is, hogy még nem tudok állhatatosan melletted maradni, mert „a test, amely romlandó, elnehezíti a lelket és a földi lakás lenyomja a sokat gondolkodó elmét” (Bölcs 9,15).
Mondom, bizonyos voltam ezekben, de jaj, igen gyarló voltam még s nem tudtalak élvezni. Járt a szám, mintha a dolgok mélyeire láttam volna, mert tele voltam még bűneim nyomorúságával, de közben kiütközött rajtam az igyekezet, hogy mások tudóst lássanak bennem. Nem bűneimet gyászoltam, hanem a tudás gőgje feszegetett.
Hol volt bennem az a szeretet, amely az alázatosság fundamentumára, az Úr Jézus Krisztusra épít? Hogyan taníthattak volna rá engem erre a bölcselők írásai?
Azt hiszem, azért botlottam bele – akaratod szerint – a pogány bölcselők írásaiba még a te Szentírásod tanulmányozása előtt -, hogy később, a Szentírásodtól immár lehiggadtan s gyógyító kezed nyomán behegedt sebekkel, világos különbséget tehessek, mennyire más sejteni az irányt, de nem tudni az utat, – mint maga az ösvény, amely nemcsak mutatja, hanem el is vezet az örök hazába.
Ha úgy történt volna, hogy először Szent Könyveidből megokosodom, s csak azután akadok amaz írásokra, meglehet, hogy leingatnak a jámborság alapjáról, vagy talán az a gyanúm marad, hogy ugyanezt ama könyvek tanulmányozása révén is meg lehetne szerezni! (Szent Ágoston)
20: „Intés volt ez nekem, hogy térjek magamba. Igyekeztem tehát vezetésed szerint bensőmbe hatolni. Sikerült, mert segítőm voltál.
Behatoltam s lelkem tétova pillantása észrevett Téged önmaga fölött, értelmem fölött, mint valami örökké változatlan világosságot. Nem olyan volt, mint a testi szemmel is meglátható közönséges fény, még ha a szokottnál nagyobbnak, sőt akármennyire vakítónak és mindent betöltő nagynak próbálnám is elképzelni. Nem olyan volt, hanem más, minden földi fénytől igen különböző.
Nem is úgy borult értelmem fölé, mint olaj a vízre, hanem sokkal magasabbról, hisz ő az én teremtőm, s én sokkal mélyebben álltam, hiszen a teremtménye vagyok! Akik az igazságot megismerték, ismerik ezt a tapasztalatot és akik ezt ismerik, megismerték az örökkévalóságot.
Óh örök Igazság! Óh igaz Szeretet! Mikor először megláttalak, felkaroltál, hogy megértsem, mennyire valóság az, amit megláttam, s mennyire méltatlan vagyok én arra, hogy rád tekintsek. Rám estek hatalmas sugaraid, s le kellett sütnöm gyönge szemeimet. A szeretet és borzalom remegése futott végig rajtam, mert megértettem, mily roppant messze estem hasonlatosságodtól!
De azért, mintha hallottalak volna a magasból: Én a felnőttek eledele vagyok! Növekedjél bennem s részed lesz bennem. Nem te változtatsz át engem magaddá, mint valami testi eledelt, hanem én változtatlak át téged magammá! Meghallottam, de úgy, hogy a szívemmel hallottam meg, s többé nyoma sem volt bennem a kétkedésnek.” (Szent Ágoston)
19: „Még mindig megoldatlan rejtély maradt előttem a kérdés; honnan van a rossz?
Abban is bizonyos voltam, hogy amazok (ti. a manicheusok), akiket már igaz lelkemből kerültem, nincsenek helyes nyomon.
Hallottam, hogy minden gonosz cselekedetünk oka szabad akaratunk, szenvedésünké pedig a te igazságos ítéleted. Igen, igyekeztem ezt megérteni, de nem jutottam benne világosságra. Újra és újra megpróbáltam értelmem erejét alulról a magasba irányítani, de folyton visszahanyatlottam.
Egy dolog azonban feltámogatott engem világosságod felé, az, hogy szabad akaratom felől olyan bizonyos voltam, mint arról, hogy élek. Mert mikor valamit akartam, vagy nem akartam, teljes biztossággal tudtam, hogy nem másvalaki, hanem én magam voltam az akaró, vagy nem akaró.
És ekkor már-már majdnem rábukkantam, hogy itt van az én bűneim oka.
Azt is láttam, hogy amit akaratom ellenére cselekszem, az nem szabad cselekvés, hanem kényszerűség, vagyis szenvedés. Tehát nem lehet bűnöm, hanem csak büntetésem. Amint rágondoltam igazságos voltodra, azt is láttam, hogy ezt nem te méred rám igazságtalanul.
De más nehézségem támadt: ki teremtett engem? Nemde az én nemcsak jó, hanem örök-jóság-Istenem? Honnan eredt tehát belém az, hogy a rosszat akarom, a jót pedig nem akarom? Ki helyezte, ki ültette belém a keserűségek eme kertjét, mikor én egészen az én jóságos Istenem kezétől származtam? Ha az ördög a szerző, ki teremtette az ördögöt? Ha pedig bűnös akarata révén jó angyalból lett ördöggé, honnan vette a gonosz akaratot, mikor egész mivoltát neki is a Teremtő Jóság alkotta?
Ilyen nehézségek szorítottak és fojtogattak, de azért nem bódultam bele megint abba a tévedés-örvénybe, ahol inkább elhiszik, hogy a gonosznak rajtad is hatalma van, mint azt, hogy az ember maga oka bűneinek.” (Szent Ágoston)
18: „Ez alatt bűneim egyre sokasodtak.
Megszokott ágyasomat elszakították mellőlem. A szakítás véres sebet ütött ragaszkodó szívemen. A nő erős fogadást tett színed előtt, hogy férfit utánam nem ismer többé. Visszatért Afrikába s itthagyta nálam természetes gyermekünket.
Én boldogtalan! Még ez asszony példáját sem tudtam követni és vele menni!
És mivel nem is annyira a házaséletet becsültem, mint inkább rabja voltam az érzékiségemnek, másik asszonyt szereztem. Nem feleségül, hanem ágyasnak, hogy lelkem nyavalyája egészen megmaradjon és ő e gyalázatos viszony szakadatlan fönntartása révén, ebben még jobban elmérgesedve, látszatra legalább, átkerüljek egy „feleséggel” rendelkező állapotba.
Közben a gyermekem anyjától történt szakadásom sebe sem gyógyult meg, hanem az első lázas, kegyetlen fájdalom után később megcsendesedett, de annál kétségbeejtőbben kínzott.” (Szent Ágoston)
17: „Egész csomó jóbarátommal tervezgettünk, tanácskoztunk s megunva a mindennapi élet zavaró gondjait, már-már határozatot is hoztunk, hogy elvonulunk a világ zajától s nyugodt életet kezdünk. Ezt a nyugalmat úgy gondoltuk, hogy mindenünket egybehordjuk s egyetlen közös vagyont csinálunk belőle, hogy őszinte barátság uralkodjék. Ne legyen ez azé, az amazé, hanem mindenkié olvadjon egybe, s az egész legyen minden egyesé s minden az egészé.
Azt gondoltuk, hogy körülbelül tízen egészen jól elleszünk egy társaságban. Voltak közöttünk igen gazdagok is, különösen az én földim, Romanianus, kora ifjúságomtól igen kedves barátom, akit ügyeiben támadt súlyos bonyodalmak a császári udvarba kényszerítettek. Ő sürgette ezt a tervet legjobban, s szava igen tekintélyes volt, már csak azért is, mert vagyona mindenkiét jóval meghaladta.
Megegyeztünk abban is, hogy kettő közülünk egy-egy évig elöljáró legyen. Ők intézzenek minden szükséges dolgot, a többinek ne legyen semmire gondja.
De mikor azt kezdtük fontolgatni, mit szólnak ehhez az asszonyok – mert néhányan nősek voltak, mi többiek pedig akartunk nősülni -, az egész szépen kigondolt terv szétfoszlott, összeomlott kezeink között s el is vetettük egészen.
Újra kezdődött a sóhajtozás, a panasz; s tovább indultunk a mindennapi élet szélesre tiport útjain.” (Szent Ágoston)
16: „A magam dolgában gyötrelmes csudálkozással láttam, milyen sok idő telt el tizenkilencedik évem óta, amikor először gyulladt ki bennem a vágyakozás a bölcsesség után. S íme már harmincadik évemet taposom, s ugyanazon sárban…
Nyomorúság az élet, biztos a halál. Ha hirtelen megrohan, milyen lesz innen távozásom? S hol lesz mód megtanulnom az itt elmulasztottakat? Nem kell-e még inkább bűnhődnöm majd ezért a hanyagságért?
Ezt a kérdést is meg kell vizsgálni! De ebben a dologban nincs szabad vélekedésünk! Ami az egész világon ismeretes, mint a kinyilatkoztatott keresztény hit alapvető tétele, az nem lehet hiábavalóság! Ilyen nagy dolgokat nem cselekedett volna érettünk az isteni Gondviselés, ha testünk halála lelkünk életének is végét szakítaná!
De hát akkor mit késlekedem itt hagyni minden világi reménykedést és rászánni magamat egészen Isten és az örök boldogság keresésére?
De türelem! Kedves a világ és sok a gyönyörűsége. Tőle elszakadásunk ne legyen könnyelmű, mert csúnya vereség volna visszapártolni hozzá.
Gondolkodjunk csak: már csak kevés hiányzik s díszes állást kaphatok. S mi más vágyakozásom van még ezen a téren? Előkelő barátom bőven van, helytartó mindenesetre lehetne belőlem. Azután nősülnöm is kellene. Valamelyes hozománnyal, hogy saját költségeimet ne sokasítsa. Ez körülbelül arányos volna vágyaimmal.
Így töprengtem s véleményem, mint a széljárás folyton változott: hol egy, hol más irányba fordította lelkemet.
Múlt az idő s én még mindig késlekedtem megtérni Hozzád. Napról napra elmulasztottam benned élni, de nem mulasztottam el mindennap önmagamban haldokolni.
Vágyódtam a boldog élet után, de féltem igazi forrásától. Kerestem, de menekültem előle. Úgy éreztem, igen boldogtalan leszek asszonyi ölelések híján. Azt gondoltam, hogy az önmegtartóztatás saját erőnk dolga, s ilyen erőt nem tudtam magamban.” (Szent Ágoston)
15: „Milyen boldogtalan voltam! S mennyire törekedtél éreztetni velem boldogtalanságomat azon a napon is, mikor a császár dicséretére beszédet készítettem. Egy csomó hazugságra készültem azok kegyeiért, akik jól tudták az ilyeneket méltányolni. E gondokkal gyötrődtem és sorvasztó elmék láza izgatott, mikor valamelyik milánói utcán mentemben, jókedvűen tréfálkozó, részeg koldust láttam.
Nagyot sóhajtottam s beszélgetni kezdtem magamban őrült törtetésem temérdek keserűségéről. Mert fáradságos erőlködésemmel, amivel boldogtalanságom terhét éhes vágyódással hurcolom, mit is akarok én egyebet, mint elérni a biztos boldogságot?
S íme ez a koldus megelőzött. Amit ez néhány összekoldult garason meg tudott szerezni, azt én tisztességtelen és tekervényes mellékutakon próbálom megközelíteni: az élet boldog örömét! Tudtam, hogy az ő öröme sem az igazi boldogság volt, de az én nagyralátásom még az övénél is hamisabb nyomokon haladt. A valóság az volt, hogy ő örült, én meg aggódtam. Ő semmivel sem törődött, én meg remegtem.
Ha valaki feladta volna a kérdést, mit szeretnék jobban, örülni-e, vagy félni, azt feleltem volna: örülni. S ha tovább kérdezte volna, mit szeretnék jobban: olyan lenni-e, mint az a koldus, vagy maradni, ami vagyok, a saját állapotomat választottam volna, pedig roskadoztam a gondok és aggodalmak súlya alatt.
Téves lett volna ez a választás? Vagy talán helyes?
Azon a címen, hogy műveltebb voltam, nem volt jogom a koldus fölibe helyeznem magamat, hisz ez nekem nem az örömöm forrása volt, hanem egy mesterség, amellyel sokszor hazug módszerekkel csak az emberek kedvét kerestem.
Ezzel zúzta meg csontjaimat fegyelmező pálcád!
Micsoda nyomorult dicsőség az, Uram, amely nem benned van! Amint annak öröme nem volt igazi öröm, az enyém sem volt igazi dicsőség. Ez igen felforgatta bensőmet. Amaz még azon éjjel kialudta a mámort, – én a magaméval feküdtem, keltem, feküdtem, keltem, jaj, Istenem, mennyi időn keresztül!
Igen is törődni kell azzal, honnan ered az öröm! A koldus végtére is boldogabb volt, nemcsak széles jókedve miatt, míg engem gondjaim marcangoltak, hanem azért is, mert áldáskívánságokkal tett szert az ital árára, én meg hazugságokkal forgolódtam gőgöm érdekében.
Sokat keseregtem akkor e tárgyról barátaim előtt. Közben ráfigyeltem saját állapotomra s azt találtam, hogy nem jól vagyok úgy, ahogy vagyok. Búsultam s bánatom megkettőzte bajomat.” (Szent Ágoston)
14: „Azután gyöngéd és igen irgalmas kezed, Uram, lassan-lassan összeigazgatta szívemet. Végig fontoltattad velem, mennyi temérdek dolgot elhiszek, pedig egyiket sem látom, s nem voltam ott, amikor történtek. Mennyi ilyen adat van a világtörténelemben, az országok és városok történetében, aminek mind nem voltam tanúja. Mi mindent elhiszek barátaimnak, az orvosoknak, s általában az embereknek, s ez így van jól, mert e bizalom nélkül mozdulni sem tudnánk az életben. Rendületlenül hiszem, hogy ezektől a szülőktől származtam, pedig erről sem tudhatnék semmit, hacsak el nem hittem volna, amit mondottak.
Ezen elmélkedések fonalán meggyőztél, hogy nem azok hibáznak, akik hisznek, hanem azok, akik nem hisznek. Meggyőztél, hogy nyugodtan hihetek nagy tekintélyű könyveidnek, és ügyet sem kell vetnem az ilyen feszegetésekre: honnan tudjuk, hogy e könyveket csakugyan az egy igaz, és igazmondó Isten Lelke adta az emberiségnek?
Sóhajtoztam és meghallgattál engem. Ingadoztam és te irányítottál. A világ széles országútján vánszorogtam, de te nem hagytál veszendőben.” (Szent Ágoston)
13: „Magamon kívül kerestelek téged és nem találtalak meg szívemben. Mélyre süllyedtem, kételkedtem, hogy megtalálhatom-e az igazságot, és lemondtam róla.
Ekkor érkezett meg anyám.
Lelkét megacélozta a jámborság: utánam jött szárazon és vízen. Te voltál bizodalma minden viszontagságában. Ő erősítgette a tengeri út bajai között rémüldöző utasokat: beígérte nekik a szerencsés megérkezést, mert neki meg te ígérted meg látomás útján…
Nehéz lelki bajban talált. Teljesen elcsüggedtem az igazság keresésében. Mikor megmondottam neki, hogy már nem vagyok manicheus, de katolikus sem, nem gerjedt fölösleges örömre, mintha váratlan jó hír érte volna, hanem nyomorúságomat bizakodó nyugodtsággal tekintette. Színed előtt továbbra is sürgette halálos állapotomból történő felélesztésemet, ezért állított engem eléd aggodalmai ravatalán. Nem rázta lelkét viharos öröm, mikor hallotta, hogy még nem vagyok ugyan az igazság mellett, de a tévedésből már kimenekedtem. Sőt, mivel biztos volt hogy a többit is majd megadod, nagy békességesen és bizodalommal azt mondotta, hiszi Krisztusban, hogy megláthatja katolikus hűségemet még evilágból történő kizarándoklása előtt. Ezeket mondta nekem.
Hozzád pedig, irgalom forrása, több imádsággal, még sűrűbb könnyekkel fordult, hogy siess a segítséggel s világosítsd meg sötétségemet. Még szorgalmasabban járt templomba s ott időzött Ambrus ajkain keresztül az örök élet zúgó vizeinek forrásánál. Szerette azt a férfiút, mint Isten angyalát, mert tudta, hogy ő vezetett engem ebbe a tétovázó határozatlanságba s biztosra vette, hogy e beteg állapotból valamely döntő bonyodalmon keresztül általjutok majd a teljes gyógyulásba.” (Szent Ágoston)
12: „Mikor Milánóból írás érkezett Rómába a város prefektusához,hogy Milánó retorika-tanítót keres, pályáztam. Így jutottam Milánóba Ambrus püspökhöz, a világ egyik legkiválóbb emberéhez. Jámbor szolgád volt, beszédei éppen akkor hatalmasan táplálták népedet.
Tudtomon kívül vezettél hozzá, hogy az ő keze, hozzád vezessen. Atyai jósággal fogadott az Isten embere, odaköltözésem megnyerte püspöki tetszését. Nem az igazság hirdetőjét szerettem meg benne először – hisz ebben a dologban nem bíztam Egyházadban -, hanem az embert, aki jóakarattal volt irántam.
Nagy figyelemmel hallgattam a beszédeit. Szándékom nem volt igazi jószándék, inkább szónoki tehetségére voltam kíváncsi, hogy vajon olyan-e, mint híre; hatalmasabb-e szavainak árja, vagy gyengébb, mint beszélték róla?
Szavai teljesen lekötötték figyelmemet, a tartalommal azonban nem törődtem, sőt lenéztem. Élvezettel hallgattam előadását. Tudományosabb volt, de kevésbé derült és hízelkedő, mint a manicheusoké, már mint ami az előadás módját illeti, mert tartalom dolgában össze sem lehetett hasonlítani, hisz ők tévedésekben mozogtak, Ambrus pedig az üdvösséget hirdette nagy haszonnal.
De jaj, igen messze volt még a bűnöstől az üdvösség, amilyen én is voltam akkor! Mindazonáltal lassan, szinte öntudatlanul közelebb férkőztem hozzá.
Jóllehet magyarázatait nem iparkodtam megjegyezni, hanem csak előadási módjára figyeltem.
A kifejezései, melyeket szerettem, bevezették lelkembe a tartalmat is, amellyel egyébként nem törődtem, de nem tudtam őket egymástól különrekeszteni. S míg készséges lélekkel azt iparkodtam felfogni, milyen választékosan beszél, ezzel együtt, az is besurrant lelkembe, milyen igazat beszél. És pedig fokozatosan.” (Szent Ágoston)
11: „Fölgerjesztetted bennem az elhatározást Rómába költözni és ezután ott működni ugyanazon szószéken, mint Karthágóban.
Anyám keservesen siratta távozásomat s elkísért egész a tengerpartig. Ott kijátszottam őt. Mindenáron vissza akart tartani, vagy velem együtt útrakelni. Hazudtam anyámnak – ennek az anyának! – és megszöktem tőle. Nem akart nélkülem hazatérni. Alig vehettem rá, hogy az éjszakát hajónk közelében, Szent Ciprián kápolnájában töltse. Ugyanazon éjjel én titokban elindultam. Ő ott maradt. Ott maradt sírva, imádkozva.
Mi egyebet kérhetett tőled, Istenem, olyan keserves könnyekkel, mint azt, hogy akaszd meg elhajózásomat? De te mélységes végzéssel a lényeget hallgattad meg kéréséből: nem adtad meg, amit akkor kért, hogy engem azzá tehess, amit mindig kért.
Jött a szél, vitorláink nekifeszültek s egy-kettőre eltűnt szemünk elől a part, ahol reggel anyám észvesztő fájdalmában panasszal és sóhajjal töltötte meg füleidet. Nem vetted figyelembe. Engem vágyaim szárnyán odaszállítottál, ahol majd megszakad vágyaim uralma, őt meg fájdalma ostorával büntetted, hús és vér szerint való óhajtásáért.
Azt szerette volna, hogy vele legyek. Anyák szokása ez. Nem is sejthette, micsoda örömöket készítesz számára a távollétemből. Sírt keservesen, s vergődése mutatta, hogy Éva örököse: sírva keresi, amit sírva hozott a világra. Kegyetlen szószegésem sok felpanaszlása után újra kezdte értem a könyörgést színed előtt.
Visszaindult megszokott körébe, – én meg Rómába.” (Szent Ágoston)
10: „Nagyobb rend van ugyanis annak a fejében és szívében, akinek van gyümölcsfája s hálát ad neked hasznáért, de nem tudja, hány könyök magas, vagy milyen széles a koronája, mint azé, aki a fát felméri, gallyait számba veszi, de alkotóját nem ismeri s nem szereti.
Éppen ezért boldogabb a hívő ember, aki előtt ott van az egész gazdag világ s jóllehet semmije sincs, mégis minden az övé, mert ragaszkodik Hozzád, akinek mindenek szolgálnak. Mondom, boldogabb mint az, aki az egeket méri, a csillagokat számítja, az elemeket kutatja, de téged elhanyagol, pedig te vagy az, aki „mindent módjával, szám szerint és mértékkel elrendeztél” (Bölcs 11,21).” (Szent Ágoston)
9: „Mivel temérdek bölcseleti könyvet olvastam és sokat megtartottam emlékezetemben, érdemesnek találtam hallgatni a bölcselők tudományát, akik értelmük erejével behatoltak ugyan a világ és természet rejtelmeibe, de a Teremtőt nem tudták megtalálni. (Mert fölséges vagy, Uram, és megtekinted az alázatosokat, a büszkéket ellenben csak messziről szemléled.)
Ezek a bölcselők tényleg sok mindenre rájöttek. Évekkel előre meg tudták mondani a nap- és holdfogyatkozásokat, a napot, órát s a fogyatkozás terjedelmét is. Számításuk sohasem tévedett, mindig úgy történt minden, amint előre megmondták. Kutatásaik eredményét szabályokba foglalták össze, ma is azokat használják s azok szerint számítják ki, melyik évben és hónapban, melyik napon és órában a napnak vagy holdnak mekkora fogyatkozása lesz. S ez mindig be is következik, ahogy előre megmondják.
Az emberek nem győznek ezen eleget bámulni, a tudatlanok rémüldöznek, a tudósok pedig lelkesednek és elbizakodnak. Ez a gonosz tudós-gőg az oka annak, hogy hátat fordítanak a világosságnak s lassankint egészen kifogynak, kikopnak belőle. S az eredmény? Az, hogy jóval előre meg tudják ugyan mondani a nap fogyatkozását, de jaj, nem látják meg a saját fogyatkozásukat! Mert soha magukba vonulva azon nem tűnődnek el, hogy kitől is kapták kutató tehetségüket?
De ha még felismerik is, hogy Te vagy alkotójuk, akkor sem ajánlják oda magukat Neked. Bálványt csinálnak önmagukból s e bálványt nem akarják neked feláldozni. Nem akarják feláldozni fölényes elkapatottságukat, amely immár a felhőkben jár, mint az ég madarai. Nem akarják feláldozni vakmerő kíváncsiságukat és erkölcstelen életüket sem.
Pedig Igéd által mindent te teremtettél: azt is, amit számlálnak, a szemet is, amellyel nézik azt, amit számlálnak s az észt is, amelynek erejével számlálnak.” (Szent Ágoston)
8: „Abban az évben igen kedves jóbarátot szereztem. Közösek voltak tanulmányaink, korunk egyenlő, s együtt éltük át fiatalságunk virágkorát. Mostanra kedves volt nekünk ez a közös törekvések tüzében megszilárdult barátság.
Az igaz hitből, melyet azonban nem őszintén s csak gyerekésszel vallott, rátérítettem őt azon babonás és veszedelmes hitbéli tévelygésekre, amelyek miatt anyám engem annyit siratott. Lelkünk immár együtt bolyongott.
Íme azonban te, Uram, elragadtad ezt az embert az élők közül, alig egy éves barátság után, amely nékem azon időm minden édességénél kedvesebb volt.
Mit tettél akkor, Uram?
Nehéz lázában sokáig feküdt eszméletlenül, kiverte már a halálos verejték is, s mivel senki sem bízott életében, öntudatlan állapotában megkeresztelték. Én nem törődtem ezzel. Elég vakmerően azt hittem, hogy úgyis inkább az marad meg lelkében, amit tőlem hallott, és nem az, ami eszméletlen testével történt. Az eredmény egészen más lett. Megüdült. Meggyógyult.
Legelőször, mikor állapota engedte, mindjárt megtettem, hogy beszéljek vele, abban a reményben, hogy majd velem együtt nevet és elkezdtem gúnyolódni az ő érzéketlen és eszméletlen állapotában felvett keresztségén. (Közben ugyanis megmondták már neki, hogy megkeresztelték.)
Ő azonban, mintha ellensége lettem volna, visszaborzadt tőlem s váratlan és szinte csudálatos nyíltsággal megmondotta, ne beszéljek többé így előtte, ha barátja akarok maradni. Elbámultam s kínos zavar fogott el, de elrejtettem felindulásomat arra az időre, amikor majd felépül s elég erős, egészséges lesz, hogy egészen a szívem szerint tárgyalhassak vele.
Láza néhány nap múlva kiújult, – én nem is voltam otthon -, s ő meghalt. Elragadtad őrültségem útjából, hogy immár te viseljed gondját!
Szörnyű fájdalom sötétsége borult lelkemre. Nagy talány lettem önmagamnak. Kérdezgettem lelkemet, miért háborgat engem ennyire, de nem tudott válaszolni.” (Szent Ágoston)
7: „Kilenc év következett most – tizenkilencedik évemtől a huszonnyolcadikig -, tele sokféle próbálkozással, félrevezetéssel, csalódással, tévedéssel és megtévesztéssel. Abban is, amit nyilvánosság előtt, nagy tudós cégérrel, abban is, amit elhúzódva, nevét sem érdemlő vallásosság örve alatt cselekedtem. Ott a gőg, itt a babona rángatott. Egyik is, másik is ostobaság. Kicsapongó életmóddal lázasan hajhásztam csalóka népszerűséget,
Igen, igen. Én ezt mind hittem, s meg is tettem barátaimmal együtt, kiket még én erősítettem a közös tévelygésünkben.
Éveken át volt egy asszonyom. Nem a törvény szerint való házas viszonyban, mert a mindig szaglászó, meggondolatlan szenvedélyem hajtotta fel valahol, de legalább csak egy volt és hű voltam hozzá. Vele saját magamon tapasztaltam meg, hogy mi különbség lehet a gyermekáldás céljából kötött házasélet módja és a rendetlen szerelmi összeállás között, amelyben ha gyermek születik, akarat ellen születik, jóllehet, ha már megvan, nem lehet nem szeretni.
Add meg, könyörgök, add meg nekem, hogy végig fussam mostani eszemmel hajdan elkövetett ballépéseim csavaros ösvényeit és örömem áldozatával áldozzak neked! Ugyan mi volnék nélküled? Csak vak vezetője volnék magamnak. S ha jól is megy dolgom, nem a te kebleden élő csecsemő vagyok-e, nem belőled táplálkozom-e romolhatatlan eledellel? Végtére is mennyire csak ember az ember a maga emberségéből!?” (Szent Ágoston)
6: „Mivel háláljam meg Uramnak azt, hogy emlékezetem végigjárhatja e dolgokat s lelkemnek immár nem kell félnie tőlük?
Szüntelen hálaadással s neved dicsérésével hálálom meg, hogy e nagy bűneimet és gonosz cselekedeteimet megbocsátottad. Tudom: kegyelmes irgalmasságod olvasztotta el, mint a jeget, a bűneim tömegét.
Azt is csupán kegyelmednek köszönhetem, hogy egyéb bűnöket el nem követtem. Mire nem lettem volna kapható, ha egyszer a dib-dáb értékű gonoszság is ennyire vonzott…?
Hiszem, Uram, hogy minden bűnömre bocsánatot kaptam. Az önként elkövetett bűnökre is. Az el nem követettekre is. Megóvott tőlük útmutatásod. Hol akadhatna ember, aki ráeszmél törékenységére és tisztaságát vagy ártatlansága kincsét maga erejének köszöni?” (Szent Ágoston)
5: „Nem hajtott engem semmiféle szükség, mégis lopni akartam s loptam is. Tisztán azért, mert beleuntam a becsületességbe (amiben egyébként nem bővelkedtem), meg ágaskodott bennem a gonoszság is. Hiszen bőviben voltam sokkal jobbnak, mint amit elloptam, s nem is a lopott dologban volt a gyönyörűségem, hanem magában a lopás bűnében.
Emlékszem terméssel szakadásig megrakott körtefa állott szőlőnk közelében. Körtéi sem szépek, sem kiváló jóízűek nem voltak. Rendetlen szokásunk szerint késő éjig játszottunk a tereken, azután neveletlen suhancok módjára kimentünk leverni és ellopni a gyümölcsöt. Rengeteg sokat elvittünk. Nem ettük meg – csak keveset -, hanem elszórtuk. Jó lesz a sertéseknek. Loptunk, éppen csakhogy a gyönyörűségünk meglegyen, hogy tilalmas dolgot cselekedjünk!
Ilyen volt az én szívem. Ilyen volt, Uram. Te aztán mégis megkönyörültél rajta.
Vallja meg most ez a szív: mit is akartam én tulajdonképpen? Vétkemnek semmi más oka nem volt, mint maga a bűn! Utálatos volt ez, én mégis szerettem. Szerettem bűnömet és ragaszkodtam hozzá. Ragaszkodtam tulajdon romlásomhoz. Nem azt szerettem, aminek kedvéért a bűnt elkövettem, hanem magát bűnömet szerettem.
Jaj, az én szennyes lelkem elszakadt a Tőled s vesztébe rohant. Nemcsak tettei bűnösségével, hanem magának a bűnnek a kívánságával.” (Szent Ágoston)
4: „Meg akarok emlékezni minden undokságról, amit csak elkövettem, nem mintha gyönyörűségem volna bennük, hanem azért, hogy téged szeresselek, Istenem: szívem fájdalmával akarok fizetni szeretetedért. Keserű nekem ez az emlékezés, de még egyszer végigtekintek gonosz utaimon, hogy annál jobban érezzem boldogító, biztos, egyedül igaz megbocsátásodat.
Fiatal éveimben a test gyönyöreivel való töltekezés vágya gyulladt ki bennem s szégyen nélkül aljasodtam el, válogatatlan, undok szerelmi viszonyokban. Csak magamnak s emberi szemeknek akartam tetszeni.
S mi volt élvezetem? Szerelmet adni, szerelmet kapni. Mámoros gőzök szálltak fel testi vágyam mocsarából és ifjú erőm forrásaiból, és úgy homályba burkolták szívemet, hogy nem tudott különbséget tenni a szeretet csendes derűje és a fajtalan kívánkozás sötétsége között. Mohó iramban táncoltatták ezek tapasztalatlan fiatal mivoltomat a szenvedélyek örvényei fölött és mélyen megmerítették a bűnök hullámaiban.
Az volt felfuvalkodott lelkemnek büntetése, hogy megsüketültem gyarlóságom láncainak csörgésétől.
Mind jobban elszakadtam tőled. Tűrted. Zsákmánya, játéklabdája lettem forrongó érzékiségemnek. Hallgattál.
Óh Uram, én késlekedő örömöm, hallgattál, én meg mindig messzebb rohantam tőled, s riadozó fásultsággal halomra gyűjtöttem az örök szenvedések gyümölcstelen magvait.” (Szent Ágoston)
3: „Nyíltan megvallok mindent előtted, Istenem.
Ma már igen kivetőnek találom magamban különösen azt, hogy nevelőmet, tanítóimat, szüleimet folytonos hazudozással próbáltam félrevezetni. Miért? Mert igen szerettem játszani, hiábavaló színdarabokat nézni s azután újra meg újra eljátszani őket.
Loptam is szüleim éléskamrájából s az asztaláról. Torkosságból, meg hogy legyen mivel lekenyereznem a gyermekeket, akik csak ilyen áron játszottak velem, pedig a játék nekik is éppen annyi gyönyörűséget okozott, mint nekem. E játékokban ostoba elsőségi vágyból, gyakran csalással szereztem meg a győzelmet. Pedig társaimban éppen ezt nem tűrtem, s ha rájöttem, kegyetlenül lelepleztem azt, amit magam is elkövettem ellenük. Ha ellenben engem kaptak csaláson, dühöngtem, és nem engedtem.
Ilyen a gyermeki ártatlanság? Nem ilyen, Uram, kérlek, biztosan nem ilyen!” (Szent Ágoston)
2: „Emlékszel, Uram, mikor egyszer gyermekkoromban valami belső nyavalya forróságától hirtelen szinte halálra váltam. Emlékszel, Istenem, – mekkora lelki éhséggel, mekkora hittel kértem Fiadnak, az én Uram-Istenemnek szent keresztségét édesatyámtól és mindnyájunk kegyes anyjától, Egyházadtól?
Édesanyám tiszta, jámbor lelke tele volt gonddal örök üdvösségem miatt. Nagy ijedtségében gyorsan rendezkedett is már, hogy az üdvösség szentségét felvegyem és a te megvallásoddal, Uram, bűnbocsánatot nyerve megtisztuljak. De közben állapotom hirtelen jóra fordult.
Megtisztulásom ennélfogva későbbre maradt, mert – gondolták – életben maradok, tehát egész biztosan még több bűn rútságába keveredem, s így lelkem bűnös állapota sivárabb és vigasztalanabb lesz, ha most keresztelnek.
Hitt anyám is, én is, sőt egész házunk – atyámat kivéve. Ő azonban atyai hatalmát nem szegezte szembe vallásos anyám törekvéseinek s pogány létére nem akadályozta meg, hogy higgyek Krisztusban.
Anyám arra törekedett, Uram, hogy atyám helyett inkább te légy atyám. S mivel segítetted, övé lett a győzelem. Törvényed szerint egyébként férje hatalma alatt volt, pedig sokkal érdemesebb volt, mint az, de ebben is neked szolgált.
Uram, szeretném tudni, mi terved volt velem, hogy akkor kereszteletlenül maradtam? Talán csupa kíméletből szabadságot kaptam a bűnre? Vagy nem kaptam? Hiszen még most is lépten-nyomon hallom: ne bántsátok, hadd töltse kedvét, még kereszteletlen!
Bezzeg nem mondják a test bajára: ne bántsátok, hadd kapjon még több sebet és betegséget, még gyógyítatlan!” (Szent Ágoston)
1: „Könyörgök, Uram, nyilatkoztasd ki, mim vagy te nekem? Mondd lelkemnek: Én vagyok a te üdvösséged! De úgy mondd, Uram, hogy meghalljam. Íme, szívem, lelkem fölfigyel hozzád, nyisd meg fülemet s mondd lelkemnek: Én vagyok a te üdvösséged! Hangod után megindulok s megfoglak.
Ne takard el arcodat előlem, én szívesen meghalok, hogy örökre meg ne haljak, hanem láthassam színedet.” (Szent Ágoston)
