30: „Algéria déli részén, a nigériai határ közelében egyszer tehergépkocsira akadtunk, amely reménytelenül belesüppedt a homokba. A kétségbeesett vezetőt néhány napra elláttuk vízzel és élelemmel, aztán megígértük, hogy a legközelebbi oázison (Adrar) elmondjuk, milyen szorult helyzetben van, és segítséget kérünk számára.
Úgy egy héttel később – mi már csaknem elfelejtettük az egészet – a Szahara szélén várakoztunk egy benzinkútnál. Egyszercsak föltűnt egy tehergépkocsi, amely épp olyan volt, mint amely elakadt, s melyet bejelentettünk. Ez volna az? Odamentünk a vezetőhöz, de ő nemet intett. „Tudom, mire gondoltok! Egy kollégám nehéz helyzetbe került. De idegenek közbeléptek az érdekében. S jóvoltukból már kis is ásták a homokból, három napja újra úton van”.
Csodálkoztunk. Ezt a (sivatagi közlekedési viszonyok közt „normálisnak” számító kis eseményt), amely kb. 1500 km-re innen történt, néhány nap alatt egész Szaharában továbbadták. A Szaharában mindenki ismer mindenkit!” Gisbert Greshake)
29: „Egy határállomáson történt, a sivatag szélén. Kora reggel át akartunk kelni a határon, aztán gyorsan továbbmenni, de rémülten láttuk, hogy tömérdek teher- és személygépkocsi áll előttünk, átbocsátásra várakozva. Ennek megfelelően nemcsak a teljesen átforrósodott, befülledt kis vámház volt zsúfolásig tele emberekkel, hanem körös-körül minden kis árnyék foglalt volt. Angolok mondták, hogy már 12 órája várakoznak; tegnap módosították az elintézési folyamatot, s a vámosok nem képesek megbirkózni az ügyintézés új módjával. A vámházban, a nagy asztalon százszámra tornyosultak az útlevelek, tarka összevisszaságban, egymásra dobálva. Egy vámos fogta a mi útleveleinket, és a halom tetejére dobta.
Nem történt semmi, az égvilágon semmi. Egyszer mégiscsak fölbukkant egy tisztviselő. Az arabok nekiestek, és elárasztották kérdéseikkel. Nyilván azon voltak, hogy előbbre jussanak. De csak vállrándítás volt a válasz. Semmi nem történt.
Fölkészültünk egy hosszú, hosszú várakozásra, de a helyiséget nem hagytuk el, az asztal közelében maradtuk. Kb. 2 óra múlva – már dél felé – egy tisztviselő odaült az asztalhoz. Érdeklődéssel néztük, történik-e valami? Ám a vámos, amikor meglátta az előtte heverő tömérdek útlevelet, elkezdett ásítozni. Úgy kitátotta a száját, hogy kivillant szép fehér fogsora. Nevetnünk kellett. De a nevetésünkben nem volt se keserűség sem gúny, hanem csak megértés és együttérzés. Valóban: mi mást tehetett volna annyi útlevél láttán, az elviselhetetlen déli hőségben, mint hogy nagyokat ásítozott? Mi meg nevettünk, és nevetésünk együttérzést árult el.
Az ember látta, és megértette nevetésünket. Visszanevetett, nevetett saját magán is, rajtunk is. Aztán fölállt: „Hol vannak az útleveleik?” Rájuk mutattam. Fogta őket, és bár a többiek, akik közül némelyek már csaknem egy teljes napja várakoztak, fölháborodottan tiltakoztak, lebonyolította az útlevélvizsgálatot. Nevetve adta vissza: „Finished!” Elmehettünk. Aztán elment ő is, otthagyta a nagy asztalt. A déli hőségben négy útlevelet intézett el. Ennyi elég volt neki egyszerre. Így jutottunk át a határon, jóindulatú, együttérzésből fakadó nevetésünk segített át minket.
A nevetés erejét és hatását gyakran tapasztaltuk. Ha nomádokkal találkoztunk a pusztában, és nyelvileg nem tudtuk magunkat megértetni, rájuk mosolyogtunk. Ez nyomban válaszra talált: visszanevettek ránk, üdvözöltek minket, barátságosak voltak hozzánk. A mosoly összekapcsol, a nevetés elárulja a másiknak, hogy az ember jóindulattal van iránta, semmi rosszat nem forral ellene. A nevetés egy pillanatra otthonossá varázsolja a pusztát, olyan hellyé, ahol öröm, boldogság és bizalom uralkodik.” (Gisbert Greshake)
28: „A puszta a maga végtelenségében és határtalanságában egy egészen más mértéket ad a dolgoknak. Ami határok közé szorított, az a határtalanság megtapasztalásakor új megvilágításba kerül, más alakot ölt, és más távlatokat kap.
Ezért szimbolizálhatja a puszta azt, ami mindig több, azt, Aki végtelen.
Vajon nem ezért van-e az, hogy az „irányt mutató” embereknek, akik a többiekért különleges küldetést kaptak az Istentől, előbb mindig vissza kell vonulniuk a pusztába, hogy elsajátítsák az isteni látásmódot?
Hogy megtanulják a végest, a végtelen fényében szemlélni?
Hogy a megszokott utakat és mértékeket elhagyva, egészen átadják magukat a puszta és a csend mérhetetlenül nagy titkának?
Mint Mózes, Illés, Keresztelő, Pál – és Jézus?
És utánuk azoknak a nagy serege, akik a maguk korában megmerevedett Egyházat fölrázták, és új indítást adtak a földiekre berendezkedett kereszténységnek?
Igen, mindig a pusztából jövők, a magányban élők voltak azok, akik új életet fakasztottak, akik az új látásmódot ébren tartották, vagy ismét ráébresztettek. Antal a líbiai pusztából jön, ahol az emberek tódulnak hozzá, mert a titkok mélyére lát, és Istennel telített. Benedek az Abruzzók zord pusztájában kapja hivatását, és válik a „Nyugat atyjává”. Assisi Ferenc el sem képzelhető a Carceri és a Verna-hegység magánya nélkül. Loyolai Ignác a Manréza „pusztája” nélkül, de ugyanígy, Flüei Miklós sem a ranfti remeteség, vagy Charles de Foucauld a Szahara nélkül.” (Gisbert Greshake)
27: „A Szahara ásító ürességében és végtelen messzeségében rendkívül szorosak az emberi kapcsolatok, s a hírközlés is gyorsabb, mint a sűrűn lakott nagyvárosaink telezsúfolt toronyházaiban, ahol „senki nem ismer senkit”.
A sivatagban természetes, hogy ha valaki egy másik emberrel találkozik, akkor félbeszakítja az utat. Az emberek köszönnek egymásnak, megkérdezik, ki honnan jön, és merre tart, megérdeklődik, nincs-e a másiknak valamire szüksége, nem tudnának-e valamiben segíteni, van-e valaki más is úton… stb.? Meghívják egymást teára, ajándékot váltanak, egyszóval a riasztó puszta óriási kulisszáinak árnyékában még számít az ember.
A sivatagban az ember nem a névtelen tömeg névtelen része, hanem a pótolhatatlan egyén. A vele való találkozás érték. A hallgatásban és a puszta, a sivatag ürességében mindenki nyomot hagy az emlékezetben. Ha napokig utazik vagy vándorol valaki a néptelen pusztaságban, és találkozik valakivel, akkor az újra meg újra, nem valami magától értetődő dolog, hanem az maga a csodaszámba menő ember. Ezért rendkívül fejlett az érzékük az emberi találkozásokra és azok számontartására.” (Gisbert Greshake)
26: „Aki a pusztában lakik, az tudja, hogy ha nem hal meg, nem is él. A puszta lakója mindig hálás, mert a szemfedőjével sétál.” (Gisbert Greshake)
25: „Találkoztunk tehát egy emberrel, aki – noha ez természetes lett volna – nem hozakodott elő alig visszatartható testi szükségletével, nem követelte sürgetően a vizet szomja csillapítására, hanem méltóságot és fegyelmezettséget tanúsított. Csupa önfegyelem, csupa mértékletesség, csupa önlegyőzés. Ez a sivatagi élet „stílusa”.
A sivatag, a szükségletek (éhség, szomjúság, otthontalanság és veszélyeztetettség) elviselésének helye. A kietlenség és a szegénység mértéktartóvá, önmegtartóztatóvá és kitartóvá teszi az embert. A sivatag inkább, mint bármely más táj, lépten-nyomon ráébreszti az embert, hogy létében mennyire kiszolgáltatott és folyamatosan megtapasztaltatja vele a kicsinységét. Csak önfegyelem és önmegtartóztatás árán lehet (ha egyáltalán lehet) itt fennmaradni. Ezért a sivatag az aszkézis és az önfegyelem hazája, ahogy erre a Szentírás is sokszor utal.
Csábítanak Egyiptom húsos fazekai, állandóan kísért a „kő kenyérré változtatásának” vágya, folyton fölmerül a csak alkalmi látogatóban is a kérdés: „miért is jöttünk ide”, miért nem maradtunk ott, ahol az élet könnyebb, kényelmesebb és egyszerűbb?
De éppen ez az állandó kiszolgáltatottság tárja elénk leplezetlenül, hogy az olyan élet, amely kimerül a felszínes igények teljesítésében, az ösztönös vágyak kielégítésében, nem lehet egyéb öncsalásnál. Aki ezt nem vállalja, az jobb ha otthon marad, ahol van, ahová berendezkedett és elfelejti minden nagyobb utáni vágyát. (Gisbert Greshake)
(2. rész)
24: „Egy alkalommal, még mielőtt a nap lenyugodott volna, a látóhatáron megjelent egy kis fekete pont. Közelebb érve kiderült, hogy egy tuareg, a tevéjén. Mikor meglátott minket, akik éppen ettünk és ittunk, felénk tartott, de egy 150 méteres távolságban megállt, letérdeltette a tevéjét, maga is mellé térdelt s le nem vette rólunk a szemét.
A helyzet bizarr. Mi is várakozó álláspontra helyezkedtünk. De nem történt semmi. Töprengtünk, hogy mitévők legyünk. Iszonyú régen lehetett ez az ember úton, hiszen legalább 500 km-en belül nincs oázis. Honnan jön? Hová megy? Így, egészen egyedül. Éhes lehet. Odamegyek hát hozzá és viszek neki egy rozskenyeret, amiből eleget hoztunk magunkkal. A tuareg kényelmesen, sőt méltóságteljesen föláll s nyugodtan, előkelően üdvözöl. Nem beszéljük egymás nyelvét, de a pusztában a gesztusok egyértelműbbek. Átnyújtom a kenyeret, megköszöni, egy darabig vár, aztán mutatja, hogy szomjas. Első megszégyenülésem az volt, hogy erre nem gondoltam. A sivatagban nem az evés az első, hanem az ivás. Van elég vizünk. Hozok neki egy 10 literes kannát. A többiek is odajönnek velem, de újabb gond támad: csak egy üres kecsketömlője van, aminek igen szűk a nyílása, így nem lehet vizet tölteni bele. Előkotor egy bádog tálkát, először ebbe öntögetjük a vizet s abból a tömlőjébe. Amikor a teve meghallja a víz hangját, nyugtalan lesz, csak nagy nehezen lehet megfékezni.
Az ember nyugodtan összeszedi kevéske holmiját, mindegyikünknek külön kifejezi köszönetét, teljes méltósággal felül a tevére s megy vele kb. 1 km-nyit. Ott leszáll, s mi távcsövön nézzük, ahogy eszik és iszik s a tevéjének is ad inni a kapott vízből.
Csak később tudjuk meg, a tuaregeknek nem illik senkit evés közben zavarnia, ha csak föl nem szólítják, hogy jöjjön közelebb. Ezért nem jött oda, amíg mi vacsoráztunk.” (Gisbert Greshake)
(1. rész)
23: „A pusztában arra is rájöttem, hogy ha kitartok a csendben, előbb-utóbb üres leszek és szótlan. Lehetetlenné és értelmetlenné válik minden bújócska magam és mások előtt. Lehullanak a leplek és az álarcok. Ennek megtapasztalásától vagy visszarettenek és megpróbálok elmenekülni, vagy képessé válok az igazságnak megfelelően, szabadabban és őszintébben, újra szembenézni magammal.
Amióta a pusztában jártam, ezért teremtek otthon is, rendszeresen, csendes „pusztai” napokat. Saját tapasztalatomból tanultam meg, hogy kell idő és alkalom, ahol szembesülhetek az igazsággal, ahol lehetőséget kapok, hogy be ne záruljak, hogy dogmatikai tanulmányaimba el ne meneküljek a kapcsolatok létesítésének és ápolásának, sokszor átélt képtelenségei elől.” (Gisbert Greshake)
22: „Vajon miért is nem akartam a rakétát rögtön fölengedni? Nyilván azért, mert biztos akartam lenni abban, hogy a jelzést, amit adok, a többiek észlelhetik. És épp ez a magatartásom bizonyult helytelennek, mert pont ez, a „minden remény ellenére” adott jelzésem mentett meg.
Nemde ebben is életem egyik általános vonása mutatkozik meg? Hányszor lemondok arról, hogy jeleket adjak másoknak, mert szomorú tapasztalataimból és csalódásaimból következtetve azt hiszem, hogy úgysem érem el őket.
Meg kellett látnom, hogy sokszor csak akkor kérek, vagy adok jelt magamról, ha biztos vagyok abban, hogy azt felfogják, megbecsülik, válaszolnak rá, célt érek vele. Ide kellett jönnöm a pusztába, hogy megtanuljam: a tömérdek hírközlési nehézség ellenére mégis lehetséges a találkozás, a közösség. Ez viszont csak úgy jöhet létre, ha nem az „eredményességre”, a biztos sikerre tekintek, hanem ha a „remény elleni reményt” megvalló hitem jelét adom a másikra várásomban.
Életem pusztájában is csak úgy találhatok rá a másikra, ha lemondok a biztosról, a hasznosról, az értelmesről, és nem várom hogy mások feltétlenül észrevegyék jelzéseimet, hogy milyen szívesen találkoznék velük.
Igen, mernem kell kockáztatva és remélve jeleket adnom magamról, ha nem akarok magamra maradni eltévedéseimben.” (Gisbert Greshake)
(2. rész)
21: „Egy alkalommal Dzsanet közelében, a pusztában, elszakadtunk társainktól. Az ő Land Roverük gyorsabb volt mint a miénk, így szem elöl tévesztettük őket. A folytonos homokviharban nem tudtuk, hogyan veszik észre eltévedésünket. Társaim arra biztattak, hogy lőjek föl egy világítórakétát. Én ellene voltam, mert világos nappal semmi értelmét nem láttam a 7000 négyzetkilométeres, homoktól áttekinthetetlen tájon. Társam erősködött. Erre – csak hogy bebizonyítsam neki, hogy semmi értelme -, fellőttem. Néhány másodpercig tartó, kis piros fény az égen, amit a ragyogó kéktől alig lehet megkülönböztetni.
A várakozás és a tudat, hogy kiszolgáltatottan semmi egyebet nem tehetünk, egyre nyomasztóbbá vált.
Egy óra elteltével motorzajt hallottunk: barátaink akik észrevették eltévedésünket, visszafordultak keresni minket, de mert a homokban már nyomokat nem találtak, egy útelágazásnál töprengtek, hogy merre induljanak. Ekkor vették észre az égen a kis piros fényjelzésünket. Így találtak meg minket. A jel, amelyet reménytelenül, sőt „minden remény ellenére” adtam, találkozássá, megmenekülésemre lett. Este elgondolkodtam a dolgon.”
(1. rész)
20: „A pusztában az ember – ahogy a magának teremtett pusztában, a csendben is – felfogóképesebbé lesz. A csendben jobban érzékeli a jeleket, amelyek gondolkodásra késztetik s így érzékenyebbé válik az Isten iránt, akit jobban észrevesz minden történésben.
A pusztában élő emberek (beduinok) ezért tudnak természetes egyszerűséggel, mindent Istennek tulajdonítani. Az egész valóság, minden találkozás és esemény mögött Isten kezét látják. A kis ajándékokért ugyanúgy Istent dicsérik, mint a nagyobbakért.
Ez a mai nyugati szekularizálódó világból nemegyszer csak résztvevő mosolyt vált ki. A pusztában nincs semmi, ami magától értetődő volna, hiszen sivár, kietlen, elhagyatott és veszélyes. Ha tehát itt valami váratlannal találkozik az ember, arra a „véletlen” nem nyújthat számára elegendő magyarázatot. A „véletlen” hipotézise a gyakori tapasztalat során teljesen elveszti a jelentőségét. A folytonos tapasztalata elkoptatja, így értelmetlenné válik. Az egyetlen észszerű dolog, a történéseket Istentől érkező jelnek tekinteni. A puszta, a csend az ilyen jelek felfogására tesz érzékennyé.” (Gisbert Greshake)
19: „Csendben lenni nem könnyű. Mert várakozásunkra Isten sokszor nem azzal válaszol, hogy automatikusan megérkezik és a csendünket betölti vigasztalásával, a gyengeségünket és elégtelenségünket pedig eltörli isteni erejével. Isten nem bálvány, akit lelki vigaszunkra előkapunk, elég csak csendet teremtenünk és már rendelkezhetünk is Vele.
Isten az „Egészen Más”, ő a Rejtőzködő és a Visszahúzódó. Az igazi imádság nem csillapítja szomjunkat, hogy Isten betöltse életünket. Ellenkezőleg. Inkább fokozza. Vegyük tudomásul, hogy a földön mindvégig kielégítetlenek maradunk s vágyaink csak Isten Országában teljesednek be. Addig csak hittel kereshetjük Őt a csendjeinkben és elvonulásainkban, anélkül, hogy egészen megtalálhatnánk.” (Gisbert Greshake)
18:„Rá kell ébrednünk, hogy csak dolgozni, eredményeket felmutatni és érvényesülni, a tulajdon énünk rovására meg. Sokan megriadnak, amikor ráeszmélnek arra, hogy a hajszában és szétszórtságban már egyáltalán nem találnak időt magukra és „elveszett a lelkük”. Ez elvezethet annak a belátásához is, hogy ha az ember nem akar teljesen kiüresedni és belsőleg visszafordíthatatlanul elnyomorodni, akkor feltétlen szüksége van a csendre és mindannak az elengedésére, amit hajszol.”(Gisbert Greshake)
17: „A pusztában támaszt az Isten életet. Az elhagyatottságban hoz létre közösséget. A pusztában, a magányosság földjén köti meg az Isten a népével a szövetséget. Ozeás próféta szerint is, azért vezette Isten a pusztába a népét, hogy ott zavartalanul szeresse. A pusztában az ember mindent, de mindent az Istentől kap. Ezért Isten jelenti a meghittséget és a biztonságot is. Így a puszta az Istennel való találkozás színterévé lesz, ahol bizalom támad és remény ébred.
Ha a puszta a döntés és a próbatétel helye, akkor nemcsak lehetőség, hanem szükséges is. Csak a szükségeinkben lehet eldönteni igazán, hogy akarok-e mindenben és mindenestül az Istentől függni, vagy sem.” (Gisbert Greshake)
16: „A hallóképességünk végleges elvesztéséhez vezethet, ha Isten hívását és hangját hosszú időn keresztül figyelmen kívül hagyjuk és elfojtjuk a mindennapok saját magunk által csapott lármájában. Ilyenkor egyre vastagabb szűrőt helyezünk a fülünkre, szívünk megkeményedik és elveszti fogékonyságát, csak önmaga zárt körén belül reagál.
Olyan helyzetbe kerülünk, mint a kapitány, akinek hajóját nagy mennyiségű vasból és acélból építették, ezért az iránytűjének mágneses mutatója már csak a hajó saját tömegére irányul, ahelyett, hogy északra mutatna. Ilyen hajóval nem lehet célba érni.” (Gisbert Greshake)
15: „Értsük meg jól: nem mi ragadjuk meg a Szentlelket, hanem Ő minket. És Ő ott száll alá, ahol teret, készséget, éber figyelmet lát. Ott, ahol minél kisebb ellenállásba – előzetes vélekedésekbe, kész rendszerekbe, kategorikus alapelvekbe, befejezettnek tekintett tervekbe – ütközik. Jelenléte annál világosabban mutatkozik meg és annál egyértelműbben megkülönböztethető.
Ha kitartunk a hallgatásban, mint akik az Ő szavára várnak és rábízzuk, hogy mikor és hogyan szóljon, akkor hallgatása előbb-utóbb beszédes lesz. Mi pedig szép lassan rájövünk, hogy egész életünkben Isten szavára szomjazó emberek maradunk, akiknek ezt a szomjúságot nem szabad olcsó pótkielégülésekkel csillapítani, hanem ki kell tartanunk az Ő vigasztaló és útmutató szavára való szegényes várakozásunkban.” (Gisbert Greshake)
14: „Ha az ember Isten hívását keresve nem hajlandó mások tanácsát kikérni és adott esetben véleményüket őszintén és komolyan megvitatni (ami nem föltétlenül azt jelenti, hogy követnie is kell azt), úgy ez biztos jele annak, hogy saját hangját, törekvéseit és elképzeléseit szeretné azonosítani Isten hangjával.
Milyen könnyű elhitetni magunkkal és bebeszélni magunknak: Isten ezt vagy azt akarja (vagy nem akarja)…! És pontosan azért, mert az ember lelke mélyén ilyenkor is sejti vagy tudja, hogy a szóban forgó dolog nem felel meg Isten akaratának, titokban tartva szándékait, hallgat, nem beszél róla másnak, így áltatva magát.” (Gisbert Greshake)
13: „A lelki élet egyik legnagyobb veszélye, hogy az ember elkezd valamit, és nem fejezi be. A tökéletesség sohasem az elkezdésben, hanem inkább a befejezésben áll. Nem más körülményeket kell választanom, hanem mássá kell válnom. Ha Isten mégis a külső körülményeim megváltoztatására hív, azt világosan és egyértelműen tudtunkra szokta adni (legtöbbször kényszerhelyzetek vagy az engedelmesség útján).
Ezért vészjelzésnek tekinthető, ha sokmindent akarunk kipróbálni. Az ördög az, aki azért, hogy eltérítsen valami jónak a megtételétől mindig egy másik, még jobbat tár elénk.” (Gisbert Greshake)
12: „A túlzott követelésekkel fellépő hang, nem Istentől származik, mert Isten hívása mindig személyes és erődhöz mért. De ha ilyet hallasz, mégsem kell azonnal megszabadulni tőle és elnyomni, mert – bár így hallod -, rejtőzhet mögötte Isten szelíd, neked szóló hívása is, melyet éned azért erősített fel, hogy „nagyot” és önmagad előtt tetszetősen „radikálisat” tegyél.
Mi lehet ilyenkor a megkülönböztetés módja?
Légy türelmes és ne akarj mindjárt „mindent” megtenni, amit Istentől hallani vélsz, amire késztetést érzel. Tégy inkább csak egy első kis lépést abba az irányba, amerre indítást érzel, hagyd hogy közben egyre jobban megérintsen az evangélium, mint korábban. Sőt tégy valamivel egy kicsit többet, mint amire, úgy gondolod, hogy erőd van. Akkor kiderül képes vagy-e megtenni ezt az első lépést és figyeld, hogy közben örömre, vigaszra, békére lelsz-e? Utána majd mehetsz szép lassan tovább.
Az egyház korai szerzetesi hagyománya is óvta azokat, akik úgy kívántak elkötelezett lelki életbe kezdeni, hogy nem voltak tekintettel saját lelki lehetőségeikre. Egyenesen az ördög csapdájának tartották azt, ha valaki szembesült az evangélium túlságosan nagy követelményeivel s ezért elbátortalanodott. Minden túlfeszítés a gonosztól van, még ha az a Krisztus-követés radikalizmusának látszik is.” (Gisbert Greshake)
11: „Az is előfordulhat, hogy Isten hívása előbb nyugtalanságot okoz, félelemmel és rettegéssel tölt el, felkavar és megijeszt, vagy nyomaszt és tanácstalanságba sodor. Isten hívása ugyanis mozgásba akarja hozni az embert, hogy életét szabadon adja át Neki. Mivel azonban szívesen berendezkedünk a magunk kis biztonságára, ezért Isten hangja gyakran kellemetlen és zavaró is lehet.
S mégis: a számtalan hang forgatagában Isten hangja arról ismerszik meg, hogy – hosszabb időtávlatban – valódi örömet és vigaszt nyújt-e. De fordítva is levonhatjuk a következtetést: aki Isten hívását vélte hallani, de az soha nem jelentett számára örömet, belső nyugalmat és felszabadultságot, annak be kell vallania (akár hosszú évekre visszamenőleg is), hogy áltattam magam, itt nem működhetett Isten Lelke. Mert Ő csak oda hív, ahol végső soron vigaszra, örömre és reményre lelek, akár „üldöztetések közepette” is.” (Gisbert Greshake)
10: „Ha kétségeid támadnak, hogy valami Isten akarata-e életedben, ennek megkülönböztetésére az egyház hagyománya, több jó szabályt ismer. Az egyik közülük az, hogy Isten hozzánk intézett hívása rendszerint nem arra irányul, ami számodra kényelmes és megfelel gyengeségeidnek.
Ha Isten meghív valamire (és ezek lehetnek az élet apróságai is), valószínűleg nem azért teszi, hogy megerősítsen önimádatodban vagy restségedben, hanem hívása arra irányul, hogy Jézus elszántabb követésében „elveszítsd az életedet, hogy Tőle megnyerhessed azt”.
Tehát Isten szavának egyik legbiztosabb jele az, ha annak megtétele, amire indíttatást érzel, alázatosabbá és kisebbé tesz, mint nélküle lennél.” (Gisbert Greshake)
9: „Mivel a hétköznapok sietős forgatagában és gépies menetében gyakran nem vesszük észre Isten szólításait, ezért szükségünk van a nap folyamán a csendre és a megállásra. Egy távolságtartásra, hogy vissza- és előretekinthessünk, hogy a számtalan véletlenszerűnek és magától értetődőnek, anonimnak és jelentéktelennek tűnő mindennapos eseményekről is megkérdezzük: hol és mire szólít meg most bennük az Isten?
Ha elcsendesedünk és akár egy kis rövid szünetet tartunk, sok mellékes, személytelennek látszó eseményről, mely csak úgy bekövetkezik, zajlik,
megtörténik, a hitből fakadó figyelmesség révén, az Isten személyes hangját és kérését hallhatjuk meg.
Ilyenkor tulajdonképpen Jézus látásmódját és szemléletét sajátítjuk el, aki a mezei liliomok szépségében az isteni gondviselés szépségét volt képes meglátni.” (Gisbert Greshake)
8: „Amikor kész vagyok hittel Istenre figyelni, azaz a Szentlélekben Isten elé lépni, akkor Isten épp az Énemen és a világomon keresztül szól hozzám.
Én, minden meghatározottságommal együtt – és ehhez hozzátartoznak a külső események, és helyzetek is, melyeket értelmeznem kell –, Isten hívására adott válasz vagyok.
Azt is mondhatnám, hogy Isten a „sajátságaimon keresztül” szólít meg. Vagyis azáltal ami vagyok, azáltal ahová állított. Minden tökéletlenségemet látva és ismerve, Ő ott vár rám, ahová a lényem, a környezetem, illetve a társadalmi elvárások tereltek.
Körülményeink és adottságaink miatt, azért nem kell nyugtalankodnunk és képességeinket latolgatnunk, mert Isten hívása önmagában hatékony. Megadja ahhoz a kegyelmet, amire szólít. Az is gyakran előfordul a lelki életünkben, hogy éppen a hívásából sarjadnak majd ki azok képességeink, amelyekkel eleget tudunk tenni kéréseinek.” (Gisbert Greshake)
7: „Nyugodtan induljunk ki abból, hogy amikor az ember meghányja-veti magában azt, ami az imádságban megérintette, valójában igenis önmagát hallja: saját gondolatai, ötletei, céljai azok, amik felvillannak előtte. Ezeket nem kell vallásosan Istennek tulajdonítani. Ilyenkor az Én az, aki önmagát érzékeli.
DE – és ennek döntő jelentősége van! -, ha ez az Én közben éberen Istenre figyel és az imádságában megvalósítja a kis Sámuel szándékának szavait: „Szólj, Uram, hallja a te szolgád”, és kész is a hallottak megtételére, akkor ez az Én már lényegesen több lett önmagánál, mert már Isten Szent Lelke munkálkodik benne. Önmagától ugyanis senki nem képes Istenre figyelni és érte cselekedni.
Ilyenkor már maga a minket szólító Isten tevékenykedik bennünk. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy mi vagyunk, akik gondolatokat, ötleteket, terveket, elképzeléseket, vágyakat ébresztünk magunkban, vagy a csendben „hangokat hallunk”, valójában azonban a dolgot mélyebben szemlélve: Isten szól Énünkben és Énünk által.” (Gisbert Greshake)
6: „Az engedelmesség nem olyasmi, amire egyszer s mindenkorra képes valaki, hanem legjobb esetben is, csak lépésről lépésre, fájdalmas folyamattal érhető el. Ha még Jézusnak is tanulnia kellett – bár Isten Fia volt -, akkor miért csodálkoznánk, ha nekünk is tanulnunk kell az életünk csendes és folyamatos odaadását Istennek?
Engedelmesnek lenni azt jelenti, hogy mindig, újra és újra döntenem kell, hogy kihez akarok tartozni, kire hallgatok: magamra-e vagy Isten szeretetre hívó szavára. Ellent kell mondanom annak a kísértésnek, mely azt sugallja: az önmagamról való lemondás a szabadságomról való lemondás infantilis ostobasága. Hiszen épp az ellenkezője igaz: amíg önmagam (megvalósításának) rabja vagyok és félek odaadni magam, addig megrekedtem egy gyerekes nárcizmusban és magam rabságában maradtam.” (Gisbert Greshake)
5: „Az Úristen az üdvözítő tevékenységét nem csupán az ember-hez intézi, hanem az ember-rel közreműködve gyakorolja. Isten kegyelmének szüksége van a címzettre, akit megajándékoz vele. Adományai kiosztásakor Isten nem tehetetlen objektumként bánik azzal, akit megajándékoz. Az Ő adományai, azok elfogadásával és végrehajtásával teljesednek be. Isten története az emberrel „történő történet”, nincs senki életében lezárva, nyitott a kiszámíthatatlanra, mert két egymással egybekelő szabadság története.
Istennek az emberre vonatkozó tervei ezért mindig rendkívül rugalmasak. Ő ugyanis nemcsak ágál (értsd. agilis, kezdeményező), hanem re-ágál (értsd. reagál, válaszol) is arra, ahogy az ember a hívását fogadja.
Nincs tehát felülről megszabva, hogy mi Isten szándéka velünk, hanem Ő nyitott a mi válaszreakciónkra. Ebben Ő kitart még akkor is, ha ez elől az ember gyakran szívesen menekülne valami őt lealacsonyító, vak, gépies engedelmességbe.
A hit nemcsak hallásból ered, hanem hallásban valósul is meg. Pontosabban: a hallottak valóra váltásában.” (Gisbert Greshake)
4: „A korai kereszténység a foglalkozást és az általa kijelölt társadalmi helyet, magától értetődően olyasvalaminek tekintette, amire Isten hívja meg az embert. Úgy gondolta, hogy az Isten az embert nemcsak az egyházba és a hitre hívja meg, hanem a világban gyakorolt konkrét szolgálatára is.
Mára már teljesen kiveszett az a meggyőződés, hogy a foglalkozásnak bármi köze is lenne egy Istentől kapott hivatáshoz. Napjainkban sokan nem tudják szükség van-e egyáltalán az általuk gyártott termékre vagy a hozzájuk tartozó szolgáltatásra és intézményre, vagy azok valóban jó célt szolgálnak-e. A munkahelyhez így az értelmesség meggyőző ereje és pozitív eleme alig kapcsolódik. Így az emberi élet, az értelmes tevékenységeivel, a szabadidő területére tevődik át.
A foglalkozás és a hivatás teljesen elváltak egymástól. Pedig a keresztény ember számára a foglalkozás nem pusztán profanitás, hanem a „hétköznapok istentiszteletének” egyik formája. A pályaválasztáskor Isten hívására is kellene hallgatni.” (Gisbert Greshake)
3: „El kell hinnünk és meg kell értenünk, hogy az Isten: „Emmanuel”: köztünk élő Isten. Ezért a hozzá fűződő kapcsolat és a neki szóló elköteleződés csak azt jelentheti, hogy az ember testvéreivel is kapcsolatba lép, értük él, szolgálatukra áll.
Egyszóval: az Isten hívására adandó válasz, a mások igényeire és szükségleteire való odafigyelésben, a feléjük történő önfeledt odafordulásban válhat valóra és láthatóvá.
Ezért minden Istentől kapott hivatás elvezet az emberekhez, az emberek szolgálatára irányuló valódi, őszinte hivatás pedig, mindig elvezet az Istenhez is.” (Gisbert Greshake)
2: „Ha valaki csak a lábára figyel, akkor valahányszor lép egyet, biztosan meginog és előbb-utóbb megbotlik. Aki azonban az előtte álló célra is szegezi a tekintetét, biztosan halad előre. Ahogy Jézus követőjének nem szabad azon aggódnia, hogy mit egyen, mit igyon és mibe öltözzön, éppúgy szükségtelen énje vallásos kozmetikázásával törődnie.
Semmi szükség a látszatokra, vagy hogy saját énjét megcélozva, önmagát valósítsa meg. A hőn áhított önmegvalósítást ugyanis éppen akkor éri el, ha önközpontú énjét képes elengedni és az Istenhez, illetve a másikhoz fűződő kapcsolatában magát bátran odaadni.” (Gisbert Geshake)
1: „Minden, az egész teremtett világ, Isten hívó szavának köszönhető. Erre pedig csak az ember képes szabad lényként válaszolni. A Paradicsomkertről szóló történetben Isten Ádámhoz fordul és megszólítja: „Hol vagy?”. Ádámot az Isten színe elé szólítják. Az Ő közvetlen jelenlétébe, hogy meghallja szavát és hogy feleljen Neki. Isten hívása tehát választ vár a megszólított embertől.
Az emberi élet lényegében válaszadás. Tehát párbeszéd Istennel. A bibliai-keresztény emberkép ősténye ez. Az ember nem önmagában kész, zárt lény, hanem „kapcsolati történés”. Énem azáltal létezik, hogy az Isten Te-ként szólít meg, az ember alapvető tette pedig abban áll, hogy énje válaszol erre a Te-re („Te vagy az én teremtményem” – „Te vagy az én Istenem”). (Gisbert Greshake)
