31: „Testvéreink iránti szolgáltunk közül a legnagyobb (és egyben a legkevésbé értékelt), az imaszolgálatunk.
Ezért az egyház egyik lényeges feladata, hogy megtanítson bennünket helyesen imádkozni. Csak az imádság által törhetjük keresztül bennünk és magunk körül az emberit és érkezhetünk el a Forráshoz.
Elég kitartanunk az imádságban és ez majd akár „önmagunk ellenére” is, Isten jelévé fog tenni minket. Természetesen senki nem imádkozik azért, hogy mások számára „jel” legyen, mert aki a maga lelki életét jelnek gondolja, az nem jel többé. A legmeggyőzőbben mindig azok hatnak, akik észre sem veszik termékeny voltukat.” (Piet van Breemen)
30: „A szegény mindig türelmes. Oly gyakran kell az életben várnia. Elfogadja ürességét is. Ha imájában el is tűnik az istenközelség olykor felszabadító és gazdagító élménye és vigasza, türelmesen vár és nem panaszkodik. Nem panaszkodik akkor sem, ha néha Isten jelenlétében kifosztva és lemeztelenedve érzi is magát. Tovább vár Isten segítségére. Tudja, hogy Isten is tud állapotáról, tudja, hogy az a valós helyzet, hogy nem Isten távolodott el tőle, tehát van elég alázata és ideje arra, hogy kibírja, amíg az Isten „visszatér”. Tudja, hogy saját szegénységét kell kibírnia és ezért a közbülső időben nem keres menekvést, nem tekintget semmiféle pótlék után. Panasz nélkül marad szegénysége száraz sivatagában. Elég neki az a hitbéli erős tudat, hogy ő Isten tulajdona és Isten őt, a sötétségben is látja és hordozza. Ebben a sötétségben is tudja, hogy közösségben van testvéreivel és Krisztussal.” (Piet van Breemen)
29: „Az az ember, aki Isten előtt szegény, erőtlen ugyan, de mégis tele van a remény biztonságával és nyugalmával. Nem aggódik, mert nincs miért. Lehet tulajdona és tehetsége, még akár hatalma is, de ez sosem teszi elbizakodottá, mert magában ezektől távolságot tartva, nem megszállottja egyiknek sem.
Nem vesz föl vagyonos vagy más viselkedést, mert nincs alávetve annak az öncsalásnak, hogy több az ember, ha többje van.
Az az ember, aki Isten előtt szegény, annak van bátorsága arra, hogy kiszolgáltassa magát. Nem ragaszkodik idejéhez, hanem rendelkezésre áll vele azoknak, akiknek tudja, hogy szüksége van rá. Nem ragaszkodik sem vagyonához sem hatalmához, hanem nyitott szívvel, egész lényével közeledik a másikhoz és ezt nemcsak eszével teszi, hanem valóban kész arra, hogy részt vegyen a másik félelmében, sikertelenségében, kudarcaiban, nyugtalanságában, egyszóval: mindenféle korlátozottságában, amitől a másik szenved.” (Piet van Breemen)
28: „Jézus kérdésére: „Senki sem ítélt el téged?”, az asszony alig szól valamit, csak két szót mond: „Senki, Uram.”
Aki nem érti meg a másik hallgatását, nem fogja megérteni a szavait sem. Csendben odafigyelni a másikra sokkal nehezebb, mint beszélni vagy nézni (talán ezért is hajol le Jézus és ír a porba). Ha a másik kerül a figyelmem központjába, az sokkal többet követel tőlem. Ha beszélek vagy nézek, akkor én vagyok a középpont, azt mondom, látom, ami megfelel a természetemnek. De az odafigyeléskor a másik van a központban, ezért a hallgatásban, a meghallgatásban elveszem magamtól és áthelyezem a súlypontot a másikra. Ez nagy erőfeszítést kíván, még rövid időre is. Magamat kiüresítem, hogy a másik betölthessen. Ez történik az igazi imádságban is.
Jézus ezért tudott mindenkit meghallgatni és megérteni, mert minden önérdekről lemondott, amikor „kiüresítette magát”, hogy minket a szívébe fogadhasson.” (Piet van Breemen)
27: „Isten egy pillanat alatt megbocsát. Sőt, pillanat sem kell Neki hozzá. A gyónásban az Isten bocsánata már a gyónás előtt is készen áll számomra. Még mielőtt mondtam volna egy szót is. Ez világosan mutatja, hogy a bocsánat nem a bűnbánatomra adott isteni válasz, hanem éppen fordítva van: azért lehet bánatom, mert van megbocsátás. Az Isten a szeretetével mindig megelőz minket.
A megbocsátás különleges szövetséget hoz létre Isten és az ember között, mert benne a szerepek felcserélődnek: az utolsóból első lesz. Épp az apa megbocsátása által lett a fiatalabb fiúból első. Olyan nagy az isteni megbocsátás ereje, hogy a rossz, jóra változik. A bűnünket Isten sohasem játssza ki ellenünk. Éppen fordítva: ha engedjük, a javunkra fordítja.” (Piet van Breemen)
26: „Mindenki a maga útján halad Krisztussal. Nincs szükségünk finom álarcokra, hogy hibáinkat elrejtsük, hogy nem lévő erényeinket színleljük. Krisztushoz való viszonyunk egyetlen ismérve az őszinteség. Életünkben csak ez ad békét, teremtő erőt és bátorságot.
Ez az alapelv éppen így vonatkozik a közösségre is. Ez azt jelenti, hogy nekünk, Krisztus közösségének, az ideál és a valóság közötti szakadékot be lehet vallanunk és nem kell úgy tennünk, mintha nem lenne. Ha valóban Krisztussal haladunk, nem kell semmit színlelnünk. Minden hibánk mellett figyelmünket Krisztusra irányítjuk és Rajta is tartjuk. Ez a tökéletesség. Mert a tökéletesség egy közösség életében nem állapot vagy erkölcsi teljesítmény, hanem a létrehozójával fenntartott személyes kapcsolat.” (Piet van Breemen)
25: „Ha azt mondom, hogy „minden imádság”, akkor az ima: semmi. Munkám biztosan visszatükrözi imám valódiságát, de bolonddá teszem magam, ha megengedem, hogy a munkám az imádság helyére lépjen.
Egyeseknek „imafelöltőjük” van, amibe az imádság idejére belebújnak. Aztán egy óra múltán (vagy legyen az akár még hosszabb is), kibújnak belőle és visszatérnek a valóságba. Ez nem imádság, hanem a valóság elöli menekülés egyik szomorú módja.” (Piet van Breemen)
24: „Addig nem fogok tudni kitartóan imádkozni, amíg nem vagyok hajlandó teljes mértékben kiszolgáltatni magam Istennek. Az imaélet sok nehézsége abból ered, hogy az ember lehet hogy mondogatja, de valójában nem akarja őszintén kockáztatni magát. Ilyenkor az imádság csak pótlék, önmagam teljes odaajándékozása helyett.
Nem az időben van az imádság, hanem az imádságban van az idő. Ha elég bátor vagyok, hogy öt percet imádkozzak, akkor megértem, hogy az egész nap sem az enyém. Az igazi imádság engem kenyérré változtat át, amit megtörnek. A kenyér megtörésében válok elérhetővé mások számára. Ezt imádság nélkül képtelen vagyok megélni.” (Piet van Breemen)
23: „Mindaddig amíg valami célt tűzök ki az imaéletemben, csalódnom kell. Az igazi nehézség éppen abban rejlik, hogy nem lehet „hasznossággal mérni”. Ebben van egyik legfőbb nehézsége, mert ha egy bizonyos idő után már nem látom a hasznát, kísértésbe esek, hogy abbahagyjam.
Eljön az idő, amikor az ima másodlagos okai összeomlanak és ezek az érzésekre irányuló mellékes indítékok már nem győznek meg arról, hogy kitartsak benne és időt szánjak rá. Úgy érzem, hogy nem találok meghallgatásra benne, időpocsékolásnak tapasztalom, mert sem új meglátást, sem másfajta lelki kielégülést már nem ad. Ilyenkor jön a vallásos kísértés, hogy ima helyett legalább valami lelki olvasmányt vegyek elő, vagy menjek a természetbe csendben sétálni, mert ez legalább ad valamit…
Jézusnak az az ígérete, miszerint „aki énérettem elveszíti életét, megtalálja azt” elsősorban az imádság magamat elpazarló szeretetében valósul meg.” (Piet van Breemen)
22: „Azt mondtuk, hogy az imádság: várakozás. Ez a várakozás az, ami megpecsételi és alakítja a személyiségemet. Ha kész vagyok, hogy várjak, más ember leszek. A rendszeres, kitartó ima figyelmessé, végső soron szemlélődővé teszi az embert. Az imádságos ember, ahelyett, hogy alakítani akarná a világot, inkább figyelmessé lesz iránta. Nem markol, hanem dajkál. Nem mar, hanem csókol. Nem kifogásol és ostoroz, hanem csodálkozik és tiszteletet tanúsít.
Az imádság lényege az, hogy várakozásom által tudatára is ébredjek Isten irántam való szeretetének és válaszul, feltétel nélküli odaadással szolgáltassam ki magam Neki. Ez az ember legmagasabb rendű és végső cselekedete, ami a mennyországban örökké fog tartani. Ezen túl már semmi sincs.
Ezért az imádás sohasem lehet eszköz a célhoz, mert maga a cél. Nem teljesítményt akar, nem is valósít meg semmit. Ezért olyan nehéz.” (Piet van Breemen)
21: „Az imádság azt jelenti, hogy kezeim is nyitva vannak Isten jelenlétében. Ez az imádság állapota: az Úr kivehet és adhat. Az imádság nem kutatás, kérés, tevékenység. Az imádság: várakozás. A várakozás a hangsúlyt a másikra helyezi, aki jön. Én csak várhatok rá. A várakozás tehetetlenségemet, elégtelenségemet fejezi ki, ezért nehéz. Csak ez lehet az én helyes magatartásom, mert Isten jöttét nem kényszeríthetem ki. Imádkozni annyi, mint átadni magam felett a rendelkezést. Amikor imádkozom, bátran figyelek az Istenre és feladom a magam fölötti önrendelkezést.
Minél kitartóbban várok, annál jobban kimutatom, hogy mennyire fontos Ő az életemben.” (Piet van Breemen)
20: „Amikor megtettük a magunkét az engedelmesség, az ima vagy a szeretetszolgálat terén, szabadon mosolyogjunk egyet! Ez az, amire a farizeus nem képes. Nem képes mosolyogni saját teljesítményein, mert azokon az egész örökkévalósága forog kockán. Egész életében halálosan komoly, tele van feszültséggel, saját üdvösségének a rabja.
A hit embere megteszi a magáét, és azt mondja: „Igazában nem ez számít, a fontos egyedül Isten szerete, ami teljesítményeimtől független.” Mert a szabad ember számára nem az az alapvető kérdés, hogy „vajon Isten elégedett-e velem?”, hanem az, hogy „elég-e az nekem, hogy az Isten szeret engem?”.
Ha hiszem, hogy Isten elfogad engem, csak akkor fogom tudni én is elfogadni Őt.” (Piet van Breemen)19: „A szabadságnak két fajtája van: szabadság, amellyel semmiféle külső kényszert nem fogadok el életemben (sem főnököt, sem elöljárót, sem kötelezettséget), és szabadság, amely belül van, amely képes az önátadásra, képes arra, hogy ne a saját kedvtelései és ösztönei foglya legyen. A „szabadság apostolai” nem mind szabadok igazán. Az a szabadság, amit kikiáltanak, amiről énekelnek, sokszor elárulja magát, hogy valójában szolgaság és bálvány. A szentírásban példát találunk olyan emberekre, akik egyáltalán nem szabadok. Például a farizeusok. Ők ellentétei annak a szabadságnak, amiről Krisztus beszél.
A farizeus úgy viselkedik, hogy szeretetre indítsa az Istent. Övé a kezdeményezés, hogy teljesítményeivel kivívja saját üdvösségét. Milyen rettenetes világ ez! Milyen hatalmas teher és rabság! Minden rajta múlik, azon, hogy hogyan teljesít.
Az evangéliumi magatartás viszont azé az emberé, aki megteszi azt, ami tőle telhető, mert tudja hogy elfogadják és szeretik.” (Piet van Breemen)
18: „A bálványok nem egy eltűnt kor és egy primitív kultúra jelenségei. Nekünk is vannak bálványaink. Nem fából vagy kőből faragottak, hanem „bennlakók” formájában, amelyek éppolyan követelődzők, erőszakosak, félelmetesek és kihívók. Szent János nem ok nélkül fejezi be az Isten irántunk való szeretetéről szóló levelét ezzel a felszólítással. „Gyermekeim, óvakodjatok a bálványoktól!”
A bálványimádás meddőséget és szenvedést okoz magamnak és másoknak, és legfőképpen: alapvetően hazug. Tagadása annak a misztériumnak, hogy Isten él bennem és nem amiatt szeret, ami vagyok, hanem azért vagyok, mert szeret. Azért nem veszíthetem el sohasem a szeretetét, mert nem az én teljesítményemnek köszönhetem. Szeretetének Ő az alapja bennem. Ezért ennek a szeretetnek minden más pótléka: bálvány.” (Piet van Breemen)
17: „Bár Isten közelebb van hozzám, mint én magamhoz, mégis megvan annak a veszélyes eshetősége, hogy igazi énünktől való meneküléssel, elmenekülünk Isten elől. Jól esik az az igazság, hogy Isten velem jár minden utamon és ösvényemen, mégis be kell vallanom, hogy ezt sokszor visszautasítom egészen gyakorlati célokért.
Régebben a zsoltárossal én is együtt énekeltem Isten csodálatos tudásáról, mellyel gondolataimat, cselekedeteimet ismeri, de csak most értem meg, hogy Ő ismeri azt a szakadékot is, amely kettőnk közt húzódik. Talán öntudatlanul, de nagyon valóságosan, nem annyira elméletben, mint gyakorlatban, de be kell látnom: magam istene vagyok. Mert mihelyt Isten többé nem egyedüli az életemben, máris jelentéktelenné válik. A második helyet adni Istennek annyi, mint egyáltalán nem adni neki helyet.” (Piet van Breemen)
16: „A hit bátorság: elfogadni magunkat, mint akit Isten elfogadott. Azt gondolhatnánk, hogy az ilyen hithez nem kell bátorság, ez inkább kellemesnek és kényelmesnek tűnik. De valójában ez az a bátorság, ami a leggyakrabban hiányzik belőlünk.
Csalódások és csapások során elkezdünk kételkedni Isten szeretetében. Ilyenkor nagy bátorság kell ahhoz, hogy elhiggyük: Isten most is igent mondott rám, annak ellenére szeret és elfogad, hogy ez történt velem. Ehhez a hitaktushoz bátorság kell, mert ez meghaladja a személyes tapasztalatunkat és Istennel kapcsolatos várakozásainkat. A hit tehát az élet értelmezése, amelyet elfogadok.” (Piet van Breemen)
15: „Elfogadottnak lenni azt jelenti, hogy akikkel élek, azok az önbecsülés érzését adják nekem. Elfogadásukkal éreztetni képesek velem, hogy én, magamban is érték vagyok, nemcsak a velük való kapcsolat által.
Az elfogadás fölszabadít mindent, ami bennem van és összetéveszthetetlenné tesz másokkal. Ha annak alapján fogadnak el, amit teszek, akkor nem engem fogadtak el, mert más is el tudja végezni azt, lehet hogy még jobban is. Ha azért fogadnak el, aki és ami valójában vagyok, akkor helyettesíthetetlen leszek. Csak az elfogadott ember tud hiányosságaival szembenézni, mert tudja, hogy ez nem feltétele annak, hogy szeressék.” (Piet van Breemen)
14: „A szüzesség önkéntes vállalása nem azt jelenti, hogy az ember elveszít valamit, hanem sokkal inkább azt, hogy a házasságról való lemondásban, az ember megtalált Valakit.
A szüzesség legbensőbb lényege szerint szeretet, ezért olyan termékeny. Jézus iránti szeretet, aki úgy megragadta őt és úgy magához kötötte, hogy ettől képtelenné vált a házasságra.” (Piet van Breemen)
13: „Sok szó esik manapság az egyházban a szegénységről. Tudomásul kellene vennünk, hogy csak az fog bennünket szegénnyé tenni, ha odafordulunk a szegényekhez. Ha szívünkkel is azonosulunk velük, nemcsak gazdagságunkból adódó könyöradományainkkal közeledünk hozzájuk. Csak a szegények fognak megtanítani minket arra, hogy mi a szegénység. Ők majd segíteni fognak rajtunk, hogy megváltoztassuk életmódunkat.
Az egyházban a szerzetesrendek számára is csak így lesz a fogadalommal megerősített szegénység, az életközeli szeretet konkrét formájává. Ez először is azt kellene jelentse, hogy az egész rendi közösség életstílusa egyszerű és igénytelen lesz: a lakás és berendezés, ruházat, étkezés, közlekedési eszközök, pihenés stb. tekintetében.
Valamennyien tudjuk, hogy ezzel szemben, a kolostorok legtöbbje, a szegénység ellenpéldái.” (Piet van Breemen)
12: „Isten népe nagyon is emberi körülmények közt zarándokol Isten felé. Pontosan így vezeti őt a Szentlélek. Az egyház és benne minden közösség csodája nem csak abban áll, hogy Istenhez vezet bennünket, hanem mindenekelőtt abban, hogy ezt a mi valóságos, tehát összetört és bűnökkel teli helyzetünkben teszi. Ez azt jelenti, hogy nemcsak az egyház és közösségei hordoznak minket Isten felé, hanem hogy nekünk is hordoznunk kell és el kell viselnünk az egyházat és közösségeinket a maguk zarándokútján.” (Piet van Breemen)
11: „A közösségi mivolt, magányosság nélkül, a másokkal való visszaéléshez vezethet, mert az ember önmaga elöl menekül s ehhez használja föl a többieket. Az egyes ember nem élhet egy közösségért, mint ahogy közösség sincs az egyes emberekért. Isten maga az, aki az egyeseknek és a közösségnek is a legmélyebb oka és beteljesítője.
Az igazi testvériség mindig túlmutat önmagán. Ebben az értelemben van lehetőségünk és jogunk azt mondani, hogy a másik az Istennel való találkozás szentsége lehet a számomra. Amint Isten csak embereken keresztül jut el az emberekhez, úgy mi is csak Istenen keresztül juthatunk el egymáshoz. A legmélyebb vágyainkat csak Isten tudja beteljesíteni.
Ezért egy közösség mindig keletkezőben, úton van. Nekünk a közösségi életnek ezt a perspektíváját nem szabad türelmetlenül és követelőzve eltorzítani.” (Piet van Breemen)
10: „Minél bensőségesebben szereti két ember egymást, annál inkább erősítik egymást a különbözőségükben. E titok iránti tiszteletünk képes csak olyan légkört teremteni, amelyben a házasság, a barátság vagy a kommunitás továbbra is fennállhat és növekedhet.
A szeretet magja a tisztelet. A tisztelet hiánya a szeretet végét jelenti, mert tisztelet nélkül legfeljeebb leereszkedő szeretet jöhet létre, ami inkább rombol, mint épít. Abból a szeretetből, melyből hiányzik az egymás iránti tisztelet, könnyen a másik feletti uralkodás, vagy a másik manipulálása, eszköznek tekintése lesz.
Minél mélyebb egy szeretet, annál mélyebb a szeretetben is meglévő magányosság fájdalma. Ha igazán szeretek valakit, szenvedni fogok attól, hogy képtelen vagyok a másikat maradéktalanul megérteni és egészen beengedni önmagamba. Az emberi szeretetnek erre a fájdalmas titkára figyelt fel Csehov, amikor azt mondta: „Ha félsz a magányosságtól, sose köss házasságot.” (Piet van Breemen)
9: „Az egység differenciál és ezáltal sokféleséget teremt, míg az egyformaság kioltja az életet. A közösség feltételezi mindegy egyes tagjának feltétlen egyszeriségét. A tizenegy kapusból álló focicsapat sohasem fog győzni. Miközben azt szolgáljuk, hogy egy közösség tagjai valóban önmaguk legyenek, közvetett módon szolgáljuk a közösségi életet is. De ha fordítva tesszük és a közösségre helyezzük a súlypontot, akkor könnyen hamis rejtettség, lapos otthonossági érzés és infantilis kapcsolatok alakulnak ki. A másokkal való kapcsolat az önmagunkkal való kapcsolatot tételezi fel.
A Szentháromságban a személyek közti különbség olyan nagy, hogy annál nagyobbat elképzelni sem lehet, ugyanakkor az egységük is akkora, hogy annál nagyobb nem létezhet.” (Piet van Breemen)8: „Egy közösség életében előfordulhat olyan helyzet (ami ha nem is általános, de gyakori tud lenni), hogy a tagjai közül néhányan elhanyagolják a lelki életet (értve ezen a napi szentmisét, az egyéni imát, a rendszeres elmélkedést Isten szaván) és így nehézségeik támadnak először magukkal, majd később a közösségi testvéreikkel is. Ilyenkor könnyen hajlanak arra, hogy saját rossz lelki közérzetüket kivetítsék a közösségre, és panaszkodnak a kölcsönös lelki segítség és ösztönzés hiánya miatt. Elfogy az a képességük, hogy mások gyengeségeit elviseljék s már csak arra tudnak figyelni, hogy mit tehetne értük a közösség s nem pedig arra, hogy mit tehetnének ők testvéreikért. Egy idő után ez szükségszerűen a közösséggel való kapcsolatuk megszakítását, vagy csak a névleges bentmaradásukat okozza.” (Piet van Breemen)
7: „Egyetlen ember sem alakíthatta ki önmagát. Lehetetlen először személyiséggé válni és csak azután lépni kapcsolatba másokkal, mert éppen a közösségben lesz az ember személyiséggé. Az ember a „te” által lesz „én”-né (M. Buber). Szükségünk van egymásra, hogy önmagunkká lehessünk.
Az egyértelmű, hogy a gyengéknek szükségük van az erősekre, az pedig keresztényi, hogy az erőseknek szükségük van a gyengékre.
A közösségben meg lehet és kell tapasztalnunk, hogy a gyenge az erősben a legjobbat hozza felszínre és a gyengében az erős méltóságra lel. Így mindketten kibontakoznak. Szent Bernát mondta egyszer, ha előfordulna, hogy egy kolostorban nem volna egyetlen testvér sem, aki teher és kereszt a többi számára, akkor az apátnak kötelessége lenne a szomszédos kolostorba menni és kölcsönkérni onnan egyet, hogy az apátsága megmaradjon.” (Piet van Breemen)
6: „A hallgatás azt jelenti, hogy behatolunk a csendbe és az elborít bennünket: szép lassan elhallgat bennünk minden önzés, minden önkeresés és önérvényesítés. A szívünkben valódi csend honol. Nem magunkra figyelünk, hanem Istenre.
Ha az imám önközpontú, bármily nemes és szent célokra és tervekre irányul is, valami elgondolkodtatóan hamis benne. Az igazi ima szavai nem az „én”, „engem”, „nekem” vagy „enyém”, még akkor sem, ha Neki szeretnénk megváltozni. Olyan idő az ima ideje, amelyben csak Jézust nézzük.
Ha Őt szemléljük, csak akkor fogunk megváltozni, mert akkor Ő hozza létre bennünk azt a változást, amelyet már nem mi, hanem Ő lát jónak. Ha Jézusra összpontosítunk, mélyrehatóbb átalakulás jön létre bennünk, mint amit bármilyen aszketikus erőforrással elérhetnénk. Ez a titka annak, hogy az igazi szemlélődők tudnak igazán jól meghallgatni másokat.” (Piet van Breemen)
5: „Az imádságot sokszor időpocsékolásnak tapasztaljuk. Ez az érzés, egészen egészséges, mert a szó: „időpazarlás” csak egy sokkal mélyebb történésnek, saját magunk „elpazarlásának” a kifejezője, ami az egyetlen út arra, hogy maradandó gyümölcsöt hozzunk. Az imádság nem lehet más, mint az alapvető magatartásformánk egyik kifejezője: engedjük (el)használni magunkat.” (Piet van Breemen)
4: „Imádkozni azt jelenti, hogy figyelmesek vagyunk és a belső csendünkben várakozunk Istenre. Nem a magunk beszédét hallgatjuk, hanem – amennyire tudjuk -, le- és elcsendesítjük magunkat, hogy meghallhassuk Isten szavát.
Az imádság nem az, hogy a szívünket érzelmes szózuhatagokban öntjük ki, hanem sokkal inkább Isten és a Hozzá vezető út állhatatos keresése. Keresés, ami nem lankad akkor sem, ha teli van és akkor sem ha üres a szív.
Ezért az ima nem is mindig spontán: gyakran követel akarati odafordulást, érzelmek ellenére meghozott áldozatokat. Magányosság Istennel, az Istenért. Egyre mélyebbre hatoló csend, melyben egyre jobban keressük Őt, akit megtaláltunk.” (Piet van Breemen)
3: „Az ember imádásra van teremtve, ezért mindig imád(nia kell) valamit. Legyen az pénz, karrier, divat, törvény, biztonság, szilárd rend, forradalom vagy bármi más. Aki valóban Istent imádja, az minden ilyen bálványt megfoszt a trónjától. Így válik életében az imádás valóban felszabadítóvá. Átjár és leleplez mindent, ami nem Isten. Leépíti az előítéleteket és a valódi igazságra vezet. Saját énjét is a helyére teszi.
Ezért a kitartó imádság egyúttal egy lassú kiüresedés is. Az élet és benne semmi sem az én tulajdonom, nem birtokolhatom, nem kaptam meg a születésem pillanatában egyszer s mindenkorra, hanem minden nap újból és újból ajándékba kapom. Ez a kiüresedés azonban sosem okoz az élettel szemben elidegenedést, fenntartásokat vagy közönyt, hanem éppen hogy életkedvet, felelősséget és életszeretet vált ki belőlem.” (Piet van Breemen)
2: „A felületes életmód minden imát megfojt. Olyan életvitelre van szükségünk, amelyben az életünket nem csak az értelmünkkel fogjuk fel, hanem mindenekelőtt a szívünkkel tapasztaljuk meg, mint egy mindig új adományt.
A hálátlanság egy olyan hiba, amely sokkal keserűbben bosszulja meg magát, mint gondolnánk. Nagyon könnyen megfeledkezünk a köszönetről s hamar eljutunk oda, hogy már nem is látjuk, miről feledkezünk meg.
Tudatos igyekezettel és erőfeszítéssel kell megtanulnunk azt, aminek spontán módon kellene feltörni a szívünkből. Hálás lelkület nélkül nincs és nem is lehet mélysége a lelki életünknek.” (Piet van Breemen)
1: „Ha a lelkigyakorlat végén eltökélt és felszabadult arccal azt mondják nekem, hogy „na akkor most pedig vissza a valóságba”, akkor mindig felteszem a kérdést, hogy mennyire volt „valóságos” az imatapasztalatuk, ha ekkora törés van a most megélt és az itthoni valóság közt?
Vagy az egész lelkigyakorlat alatt a valóságból csak egy „vallásos csigaházba” menekültek?
Mindig fennáll a veszélye, hogy az imádságomat a lényem teljessége helyett, annak csak egy vallásos részére korlátozom. Ez azonban csak karikatúrája az imádságnak. Az öröm, a szenvedés, a gond sohasem zárható ki az imádságunkból. Ha az imában valóban Istennel szeretnék találkozni, nemcsak lehet, hanem kell is elé vinnem mindent, ami foglalkoztat, ami én vagyok. Istennek van köze ezekhez, kezdeni akar velük, mondani akar róluk valamit.” (Piet van Breemen)
