31: „Azok akik igazi, keresztény közösségi életre vágynak, sosem követelőzve, elvárásokkal érkeznek egy közösségbe. Mint a keresztény életben, úgy a közösség életében is minden a köszönettel kezdődik. Csak az kaphatja meg a nagyot, aki hálás a csekélységért. Senki sem tudhatja, hogy mi egy közösség igazi rendeltetése, hiszen az az Úr ajándéka. Ezért egy keresztény közösségnek nincs szüksége arra, hogy lépten-nyomon érezze lelki életének pulzusát vagy állandóan mérje közösségi életének lelki hőmérsékletét.
Minél hálásabban képes elfogadni életének eseményeit, annál biztosabban és egyenletesebben fog gyarapodni a hitben és Jézus megismerésében.
Sokszor előfordul, hogy egy közösség széthullik, mert egy eszményképből vagy valakiben megtestesült ideából élt. Az ilyen eszményképek akadályozhatják is a közösséget abban, hogy azzá váljék, amivé kellene lennie.”
30: „Jézus mindig is többre becsülte a személyébe vetett bizalmat, mint a bánatot. Ő jobban szerette ha hiszünk a szeretetében, mintha kétségbeesünk nagy bűnösségünk miatt.” (Michael Schneider)
29: „Az Eucharisztiából élő keresztény ember érettségéhez szorosan hozzátartozik az az élmény, hogy a szentáldozásban nem érzi magát a „hetedik mennyországból” lezuhantnak, ha mindennek a söpredékeként bánnak vele, ha megalázzák vagy a fáradságos, jószándékú szolgálatait hálátlansággal viszonozzák.
Ilyenkor a szentáldozásból élő ember a legszentebb titokban részesül: megtestesül benne az evangélium: Jézus személyes élete.” (Michael Schneider)
28: „Gyakran úgy gondoljuk, hogy a saját érdekeink másokért történő feláldozása megható lehet ugyan, de eredménytelen…
A Húsvét titka éppen erre cáfol rá. Mindaz a szenvedés és nyomorúság, amit magunkban és magunk körül átélünk, „csak három napig tart”, mert a körülményeknél mindig erősebb a szeretet.
Mivel azonban ez a szeretet életét adta barátaiért, ez az üdvösség számunkra sem lehet veszélytelen: minden megváltásnak és gyógyulásnak a szenvedés és a kereszt súlya alatt kell megvalósulnia, mindannak a megváltozásával együtt, ami még nem jó.” (Michael Schneider)
27:„Szívünk nem örül mindig Isten közelségének.
Azokban az időkben, amikor Isten messzeségét és távollétét tapasztaljuk meg, zátonyra fut minden kísérletünk az öröm újraélesztésére. Az élő és a korábban oly meghitt közelségben lévő Istent már nem érezzük, úgy tűnik, halott. Ilyenkor ha Bibliát olvasunk, az is hallgat, az sem mond már semmit, az elmélkedés és ígért imaidő is nyomasztó, kötelező gyakorlattá lesz, a szentmise és a szentáldozás hidegen hagy minket, Isten szava ízét veszti vagy keserűvé válik, semmi sem tanúsítja már Isten jóságát és szeretetét.
Ennek a sötétségnek az időszaka akár hosszú ideig is eltarthat. Több oka lehet ennek a vigasztalanságnak. Az első és legfontosabb, hogy nem vagyunk a kegyelem állapotában. A másik lehet az is, hogy kimerültünk és sokat osztogattunk, anélkül, hogy feltöltekeztünk volna. De rosszul tápláltságtól szenvedhet az is, aki önző módon nem osztott ki másoknak eleget abból, amit kapott s így kezdi elveszíteni azt is, amije van.
Vigasztalanságunknak lehet az is az oka, hogy Isten – egy időre – így tesz próbára minket, hogy mi magunk is láthassuk szeretetünk önzetlenségét és kitartását.” (Michael Schneider)
26: „Az ima és az Istennel való egyedüllét órái nem gyógyító mesterfogások, hogy megálljunk a gáton, hogy erőtartalékainkat feltöltsük és energiát gyűjtsünk az élethez! Azt a célt sem szolgálhatja, hogy az emberek helyett és elől, inkább Istennel intézzük el az ügyeinket.
Az imádság az emberszerető Istennel való együttlét, tehát az imádság egyben a legnagyobb szocialitás is lehet.” (Michael Schneider)
25: „A reménység és az öröm csak akkor születik meg az imában, ha erre időt hagyunk. Ha az imádkozó nem fárad bele abba, hogy időt szánjon az imára. Rendszeresen és előre meghatározott napszakban. Ez az imádkozó bizonyos „elérhetetlenségét” is magával hozza, mert aki meghatározott időpontokban és órákban Isten jelenlétében van, azt mások nem tudják mindig elérni. Ezáltal az ima utat nyit egy olyan élet felé, amely nem engedheti, hogy mások rendelkezzenek felette.
Ha pedig az imádkozó mások számára pillanatnyilag elérhetetlen, akkor az nem azért történik, mert nem akar mások rendelkezésére állni, hanem mert Isten jelenlétét keresi, egyedül csak az Övét. Fontosabbat nem ismer.
Ezért hagyta el Jézus is ismételten az apostolokat, hogy beléphessen az Atyjával történő imádságba.” (Michael Schneider)
24: „Az imádság szempontjából egyáltalán nem közömbös, sőt meghatározó is lehet, hogy miképpen élünk együtt felebarátainkkal. Imánk attól is függ, hogy hogyan alszunk, eszünk, dolgozunk, szórakozunk, de mindenek előtt a legfőbb akadálya a bűn.
Az imádság rendje a mindennapi életből kapja azokat a kritériumokat, amelyek meghatározzák, hogy valójában miért is kell imádkoznunk. A kötött imádságaink megválasztásakor (melyek éppoly fontosak lehetnek mint a saját szavainkkal mondottak), igen fontos, hogy mindig a saját élet-állapotunknak megfelelő imádságot válasszuk ki. Ne teljesítsük az imádságot, hanem engedjük azt az imát „szóhoz is jutni” a lelkünkben.
De bátran imádkozhatunk olyan imádságokat is, amelyekbe szeretnénk magunkat „beleélni”. Lehet, hogy ilyenkor még nincs meg bennünk az imádság szövegével való teljes lelki azonosulás, de a készségünk, a vágyunk és a törekvésünk az ilyen imádságokat is igazzá és hatékonnyá teheti. Ennek lassú megvalósulását hívjuk: „növekedésnek” az imádságban.” (Michael Schneider)
23: „Az imádsággal kapcsolatos nehézségek végig kísérnek egész életünkön. Ezért a szerzetes atyáknak az a véleménye, hogy az imát sohasem bízhatjuk a véletlenre és nem is végezhetjük csak úgy hébe-hóba. Meghatározott ideje kell legyen a mindennapjainkban.
Az imádság rendet kíván: elsősorban csendet és elkülönülést. A remeték a pusztába vonultak, hogy ott szembeszálljanak az imádsággal kapcsolatos nehézségekkel, mert tudták, hogy az ima nagyban függ a körülményektől, ezért nem mindig tudunk egyformán imádkozni.
Az imádság számunkra is megköveteli életünk rendezettségét, annak minden területén és minden cselekedetében. Nem fog tudni kitartóan imádkozni az, akiben és aki körül rendetlenség van. A szerzetesek életében ezt a Regula, a mi életünkben, az állapotbeli kötelességeink által meghatározott, vállalt és eltervezett napirend biztosíthatja, amiben az imádságnak eltervezett és meghatározott helye van.” (Michael Schneider)
22: „Ha választani kellene egy jámbor, de nem éppen bölcs és egy bölcs, de nem éppen jámbor lelkivezető között, akkor a bölcset a jámbor elé kell helyezni” – mondja Avilai Szent Teréz.
Ebből is láthatjuk, hogy a lelkivezetésben a lelkivezetőtől nem a személyes életszentséget várja el a vezetett fél, hanem annak lelki tapasztalataira, az egyházi hagyományokban való jártasságára és teológiai ismereteire számít és épít.
Legyen-e házas ember az, aki házasokat vezet? Vajon legyen-e saját gyermeke is, ha szülőket kísér…? – és még számtalan szempontot felsorolhatnánk.
Ezeket sosem követelhetjük meg „szakmai illetékesség” címén egyetlen kísérőtől sem, mert a lelkivezető sohasem saját képére és hasonlatosságára akarja formálni a másikat, hanem ahhoz akar segítséget nyújtani, hogy a kísért személy a saját tapasztalatai és lelki élményei közt eligazodjék. Nem a lelkivezető, hanem a vezetett személy átélései a mértékadók.” (Michael Schneider)
21: „A lelkivezetés nem baráti szolgálat, hanem a Szentlélekben való szolgálat. Benne nem két ember szövetkezik, hogy segítse egymást, hanem a vezetett is és a vezető is, a Szentlélekhez fordul a segítségért illetve a segíteni tudásért.
Mivel mindkét fél a Szentlélekhez fűződő kapcsolatának rendeli alá magát, ezért könnyen előfordulhat, hogy a baráti kapcsolat nem segíti, hanem még akadályozhatja is a Szentlélek hangjának pontos felfedezését.
A lelkivezetés lényege a Lélek tevékenysége és Krisztus közelsége, ezért nem hiányozhat belőle a két ember közti érzelmi függetlenség sem.” (Michael Schneider)
20: „Amit Krisztus tett, amikor kiüresítette önmagát és megalázkodott, azt kell szolgálatként a lelkivezetőnek is tennie.
Nem fontos, hogy a lelkivezetést baráti kapcsolat előzze meg, vagy tartsa fönn, de a vezetést vállaló testvér részéről az önzetlen szeretetre és a másik iránti feltétlen jóakaratra elengedhetetlen szükség van.
Míg a barátságban közvetlen, személyes érintkezést és kölcsönösséget keresünk, szívesen vagyunk egymással együtt, rendszeres érintkezést tartunk fenn, amiben tapasztalatot és nézeteket cserélünk, addig a lelkivezetés ennél sokkalta nyitottabb kapcsolat: nem tételezi föl és követeli meg a szimpátiát sem, csak a bizalmat, ami a lelkivezetés legfőbb feltétele.” (Michael Schneider)
19: „A lelkivezetés inkább útmutatás, mint irányítás. Nem módszer, hanem szolgálat. Elsősorban testvéri szolgálat.
Ez a szolgálat fontos, mert lelki életünknek szüksége van arra, hogy azt valaki más is értelmezze, ugyanis énünk egy, de sokszor különböző álarcok és szerepek mögé bújik.
Ezért nincs valódi önismeret, csak őszinte társ tükrében. Az „én” csak a „te” segítségével ismerhet önmagára. Ebben a kapcsolatban a saját valóságunk vállalása, vagy igaz voltunk kétségbevonása, többnyire fájdalmas és sosem könnyű elfogadnunk, de Jézus ígérete itt is érvényes: „az igazság szabaddá tesz titeket”. (Michael Schneider)
18: „Isten minden szólítását, amit hallani vélünk, különösen ha súlyos döntésről van szó, alá kell vetnünk mások ítéletének is. Nagyon gyorsan és szívesen teszünk egyenlőségjelet saját hangunk, vágyaink és törekvéseink, és Isten akarata közé.
Sejtjük sokszor, hogy sántít a dolog, de nem beszélünk róla senkinek sem, hogy inkább maradjon az egész a homályban.
Pedig „Krisztus hangját meghallani a testvérben, több mint meghallani a szívünkben”- figyelmeztet Dietrich Bonhoeffer. Éppen ezért minden fontos döntés előtt kérjük és hallgassuk meg olyan ember véleményét, aki ígérte: őszintén megmondja nekünk az igazat, s ha kell, bátran kétségbe is vonja álláspontunk helyességét.” (Michael Schneider)
17: „Jobb ha nem akarunk mindent egyszerre megvalósítani, hanem csak annyit, amennyit az adott pillanatban, nyugodtan, minden kapkodás és bizonytalanság nélkül megtehetünk. Isten ugyanis mindenkinek ad időt.
A gonosz lélek igazi maximalista: radikalitása nem ismer türelmet, hogy már az induláskor kedvünket szegje, és így a folytatásról eleve lemondjunk.” (Michael Schneider)
16: „Isten mindig oda irányít minket, ahol végül a vigasz, az öröm és a remény megvalósulhat. Üzenete mindig örömhír és nem fenyegetés. Szava ezért végső soron, nem is okozhat nyugtalanságot, félelemet és kétségbeesést. Az megeshet, hogy szólítása először megijeszt, zavarba ejt, vagy tanácstalanná tesz, ahogy azonban telik az idő, fel kell derengjen az öröm és növekednie kell bennem a bizalomnak.
Ha nem, akkor Isten hívását vagy nem ismertük fel teljes mivoltában, vagy félreértettük. Ilyenkor sincs baj, ha van bennünk alázat. Mert aki hosszabb távon nem találja meg a békét, annak be kell ismernie, hogy eltévedt. Nem a szorongás és a félelem, hanem béke, az öröm és a megnyugvás Isten akaratának alapvető ismertetőjegyei és kísérői.” (Michael Schneider)
15: „Isten az embert a lelki élet során, újabb és újabb „válságokkal” provokálja. A döntéshelyzeteinkben Krisztus mindig arra szólít föl bennünket, hogy vállalkozzunk egy-egy bálványunk ledöntésére.” (Michael Schneider)
14: „Mivel Isten akarata nem mindenben ismerhető fel világosan és egyértelműen, azt kell tennünk, amit már eddig megértettünk Isten akaratából. Ugyanakkor meg kell őriznünk teljes nyitottságunkat Isten esetleges újabb szólítására is. A hit és a keresés nem egy olyan állapot, amelyben változás nélkül időzhetünk.
A hitünk élete inkább esemény, amelyet mozgás és erő jellemez. Mivel pedig a mozgásban nem az a lényeg, hogy ki és hol tartózkodik, hanem az, hogy milyen irány felé mozog. Ezért újra és újra fel kell tennünk a kérdést: vajon életem ebben a pillanatban jó irányban halad-e? Ha nem, akkor ennek most éppen mi az oka?” (Michael Schneider)13: „A találkozás az élő Istennel, nem hasonlítható egy megfejtett keresztrejtvényhez. Az istenélmény nem ad választ az élet nagy kérdéseire, és nem növeli a tudásunkat sem. Az istenélmény nem jelenti a biztonság növekedését sem.
A hit elnyeréséért folytatott küzdelmünk a hitetlenség szakadékainak szélére is sodorhat bennünket, mint ahogy értetlenül állunk a szent misztikusok sötét éjjele előtt is. Isten mindennél nagyobb és egészen más! A vele való élet olykor nagyon váratlan formát ölthet, ezért sohasem szabad kétségbe esnünk, ha el kell szenvednünk a hit megpróbáltatásait.
Ilyen próbája lehet a hitünknek, akár a megöregedésünk is.” (Michael Schneider)
12: „A lelki életben a lelkesedés lelohadásának nincs jelentősége. Az csak a fiatalság heve volt, nem a lényeg. Az igazi hősiesség nem a pillanat szikrázó parazsa, amelyben arra vágyunk, hogy lelkesen harcba induljunk.
A valódi bátorság azt jelenti, hogy szívünk aggodalma közepette is kitartsunk, miközben bensőnk szinte védekezik a kereszt ellen, mint Urunké az Olajfák hegyén. Vajon szenvedhet-e a lélek szomorúság nélkül? Jézus is bizonyára szomorúan szenvedett. Mi pedig nagylelkűen akarunk szenvedni, anélkül, hogy közben elesnénk… Micsoda önámítás!” (Michael Schneider)
11: „Amit kitartó igyekezettel sem tudok magamban megváltoztatni, azt Isten sem kifogásolja! Igen, vannak érzések és hajlamok bennem – nem is egy – amelyekről nem tehetek. Ha ezeket türelemmel és alázattal viselem, akkor már jó úton haladok.
Amikor Nagy Szent Teréz egyik betegsége idején, képtelen volt összeszedetten imádkozni, ezt mondta magában: „én emiatt nem fogok szomorkodni!”. A fő dolog: nyomorúságaink türelmes elviselése és nem a mindenáron való megváltoztatása. Ne az szomorítson, hogy mindig újra kell kezdened, hanem az biztasson, hogy mindig kezdheted újra.
Egy jó szándékunkat legtöbbször azzal tesszük tönkre, hogy siettetjük a megvalósítását, így megakadályozzuk az esetleges megvalósulását.”
(Michael Schneider)
10: „A keresztény megbocsátás lényegét a szerzetes atyák egy kis történettel érzékeltették: Az apátnak jelentik, hogy az egyik testvér a cellájában egy nőt rejteget. Az apát a kíséretével együtt a cellához vonul. A barátnak épp csak annyi ideje van, hogy a nőt egy ládában elbújtassa. Az apát a helyiségbe lépve azonnal átlátja a helyzetet. Fellép a láda tetejére és harsány hangon kiadja az utasítást a testvéreknek, hogy a cellát alaposan kutassák át. Persze nem találnak semmit. Az apát megfeddi a feljelentőt, aztán elküldi az összes testvért. Leszáll a ládáról, megfogja a szerzetes kezét, szelíden belenéz a szemébe, majd ennyit mond: „Vigyázz magadra!” Aztán eltávozik.
Ha a megbocsátás szóbeli aktusát túl nehéznek érezzük, akkor sokszor segíthet az, hogy „némán” bocsátunk meg. Ilyenkor egy apró ajándék, figyelmesség vagy a szeretet külső jele kinyilváníthatja megbocsátási szándékunkat. Bonyolult kapcsolatok esetén ezek is elegendők lehetnek és előkészíthetik az utat a későbbi szavakhoz. Saját árnyékát senki sem lépheti át. Ezért érvényes: sohasem kell elsietni a megbocsátást.” (Michael Schneider)
9: „Az ember könnyen hajlik arra, hogy összekeverje a visszafordulást a megváltozással. Aki a gyónásban beismerte és megbánta bűneit, kész arra, hogy azokat többé ne kövesse el és határozottan szakítson velük, az visszafordult. De hogy ez sikerül-e neki, mégpedig maradéktalanul, az nem rajta múlik! A megváltozás, az teljes egészében Isten kegyelmi ajándéka, amit csak remélhetünk. Minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy megforduljunk, de hogy az életünkben ezzel a megfordulással meg is változzunk, azt egyedül Isten adhatja meg.
Amikor Jézus a bénának megbocsátotta bűneit, megajándékozta a csoda első lépéseivel, de a folytatás az ember dolga maradt, azt neki kell befejeznie: „vedd ágyadat és járj!” Igen, az ágyaddal, a múltaddal! Az ágy még sokminden mást is jelenthet. Ám nem szabad hogy ez letörje, még ha életében képtelen is bűneit felszámolni. Ha mindezek ellenére magatartását áthatja az Istenhez való belső ragaszkodás (még inkább mint azt, aki kínosan és rettegve vigyáz vélt tisztaságára és arra, hogy nehogy egyszer is vétkezzék), akkor a közelebb van az irgalmas Istenhez.” (Michael Schneider)8: „A gyónási gyakorlat sokszor azt akarja velünk elhitetni, hogy benne a legfontosabb mozzanat a bűnök bevallása. Ez a feltevés azonban eltérít a lényegtől.
A négyszemközti vallomástétel valóban része a szentségnek, de miközben ez benne a legkellemetlenebb, nem ez a legfontosabb. A gyónás lényegét a bánat képezi. (A beszélni képtelen ember is feloldozható, ha bűne miatt bánat van a szívében!). Sok időt fordítunk a gyónásban a bűneink leltározására és nagyon keveset arra, hogy az Isten iránti szívbéli hűtlenségünket és hálátlanságunkat elmondjuk és mérlegeljük. Pedig éppen a fordítottja volna helyes.
Legfontosabb a bánat és a vezeklés kapcsán megtett lépésünk, mely önmagunkból ki- és a felebarátunkhoz elvezet. Végső soron azelőtt az Isten előtt tárjuk föl szívünket, akiről már a gyónás előtt is tudjuk, hogy szeret, megbocsát és már bűneinkkel együtt elfogadott bennünket. Nem azért, mert most pontosan és maradéktalanul felsoroltuk bűneinket, hanem mert bánjuk és hajlandók vagyunk jóvátenni azokat.” (Michael Schneider)
7: „Gyónásra való készületünkkor, a jó elmulasztására figyelve, vigyáznunk kell, hogy sose váljunk aggályossá! Legyünk maradandóan és radikálisan őszinték magunkkal szemben. Erről szól Jézusnak egyik intelme, amely szerint ki-ki ügyeljen arra, hogy „nehogy kiszűrje a szúnyogot, a tevét pedig lenyelje” (Mt 23,24).
Ügyelnünk kell tehát, a tág és laza lelkiismeret kísértéseire. Ha valaki meggyónja, hogy kötelet lopott, akkor tegye azt is hozzá, hogy a kötél végére két tehén volt kötve…., az aggályos lelkiismeretű ember viszont, ha meggyónta, hogy két tehenet lopott el, ne töprengjen azon, hogy megemlítette-e a gyónásában a kötelet, amivel elvezette.” (Michael Schneider)6: „Aki semmit sem tesz, az is vétkezik. Aki nem növekszik a szeretetben, az is vétkes Isten színe előtt. Ezért a gyónásra való felkészülésben a mulasztásainkról is számot kellene adnunk. A válasz nélkül hagyott levél, a ki nem mondott bátorító szó vagy dicséret, a másik elismerésének mellőzése, a „köszönöm”-ök elmulasztása, a házastársak egymás iránti figyelmességének elkopása, a harmadik világ körülöttem lévő szegényei iránti részvétlenség… Ez akkor is bűn az Isten szemében, ha konkrét cselekedetekkel el nem is követjük.” (Michael Schneider)
5: „A bűn elkövetése sohasem egy elszigetelt jelenség, hanem az életvitelünkből, az egész életünk összefüggéseiből sarjad ki. Ezért amikor egy adott helyzetben a bűn mellett döntöttünk, az egyben fényt vet egész életszemléletünkre is. Miként a jószándék megteremti az alkalmas külső körülményeket, hogy színre léphessen, úgy a rossz szándék is megteremti magának a megvalósulásához szükséges feltételeket. Egyetlen bűnünk sem villámcsapás az égből, hanem gondolkodásunk és életformánk egyik szükségszerű megnyilvánulása.” (Michael Schneider)
4: „Vannak akik hozzászoktak ahhoz, hogy ott keressenek az életükben bűnt és ott várjanak bocsánatot, ahol valójában nincs is szó bűnről. Ami ilyenkor az embert foglalkoztatja, az nem a bűn, hanem a félelem, a szenvedés, a konfliktus önmagukkal és másokkal.
Mivel pedig a gyónást olyan eszközként ajánlják, ahol az ember a bűneit beismeri s cserébe szabadságot kap, ezért a saját problémájukkal való szembesülés észrevétlenül átalakul bűnvallomássá. Ez a kegyes belső hazugság azonban nem segít előbbre, mert nem vezet a mélybe és így nem ad – az Úrral való őszinte találkozás híján – belső gyógyulást.” (Michael Schneider)
3: „A legtöbb gyónás hatástalansága összefügg azzal a hamis szemlélettel, hogy a bűn valami olyan dolog, amit vagy megteszek, vagy nem (áru, amit megveszek vagy nem), aztán bevallom a vétkem (fizetek), és bocsánatot nyerek.
Ez a szemlélet sekélyes és nem hatol le elég mélyen a személyes bűnfolyamat mélységeibe.
A gyónásnak nem az a célja, hogy valamit „letudjunk”, hanem hogy bátorítást kapjunk egy olyan útra, ami lehetővé teszi az igazi gyógyulásunkat. Sokszor nem Jézussal, hanem önmagunkkal szemben nem vagyunk őszinték, ezért gyónásunk elveszíti minden kapcsolatát életünkkel.” (Michael Schneider)
2:„A kiengesztelődés azáltal jön létre, hogy az ember azt elfogadja. Aki pedig bátran ráhagyatkozik Isten szeretetére, az életével és önmagával nyugodtan szembesül. Nem kell produkálnia magát, hanem beteg és megváltásra szoruló mivoltának bármely szituációjában remél és rábízza magát az őt elfogadó Istenre. A hit nem más, mint bátorság ahhoz, hogy elfogadjuk elfogadott mivoltunkat.” (Michael Schneider)
1: „A legtöbb ember az evangéliumból a hitvallását és nem az életprogramját alakítja ki.” (Michael Schneider)
