30: „Hogyan beszélt Jézus? Ennek a „hangnak” legszembeötlőbb jellegzetessége az egyszerűség. Amíg Mózes mögött Isten hegyének mennydörgése, villámfényei kavarogtak, a názáreti Mária fia, Isten dolgairól a hétköznapok nyelvén beszél.
Példabeszédeiben megjelennek az utcán játszadozó gyerekek, a kenyeret dagasztó vagy elveszett drachmáját kereső asszony.
Talán csak azért, mert a „szegényeknek” hirdette az evangéliumot, s azt akarta, hogy megértsék? Nem, ennél sokkalta többről van itt szó!
Jézus azért beszélt ilyen egyszerű, hétköznapi szavakkal, mert Istenről így lehet legpontosabban beszélni.
Milyen lehetett a hőfoka Jézus beszédének? Nem volt örökké lázas, mert meggyőzni akart és nem lázítani, de azért újra meg újra fölizzott. A nagy ellentétekben például: „boldogok vagytok ti, akik most sírtok… jaj nektek, akik most nevettek!”. Ezek a paradoxonok feledhetetlenek: aki egyszer hallotta őket, volt min gondolkodnia.
Beszédeiben eljutott a groteszkig is, amikor például azok ellen fordult, akik más szemében meglátják a szálkát, de a magukéban a gerendát sem veszik észre. Képtelen képeket is alkalmazott, hogy Isten minden emberi logikát meghaladó észjárását s követelményét szóvá tegye: „Temessék el a halottak halottaikat!”, vagy „Aki meg akarja menteni az életét elveszíti, aki azonban elveszíti értem, megtalálja”.
A példákból kiolvasható egy szokatlan személyes jelenlét is, ami Jézus szavát súlyossá, hitelessé tette. Így az beszél, aki az életét teszi rá arra, amit mond.
Egészen ott volt minden mondata mögött – életismeretével, Isten dolgaiban való otthonosságával is. Nem mondott üres mondatokat, amit mondott, illett a pillanathoz. Imádságban töltött éjszakák mélységeiről tanúskodott.
Ezért röpültek a szavai, mint jól célzott nyilak. Oda, ahol minden ember a legsebezhetőbb. Ezért nem lehetett kitérni előlük. Ma is ilyenek.” (Jelenits István)
29: „Volt szerencsém tanítani gimnáziumban a nagy bokszolónak, Papp Lacinak a fiát. Amikor szülői fogadásra megjelent, leült és elbeszélgettünk a fiáról. Akkor ő nem bokszoló volt és világbajnok, hanem aggódó apa. Ennek jelzésére zakót vett föl s nekem nem kellett arra gondolnom, hogy egyetlen ökölcsapással a túlsó sarokba tudna engem legyinteni.
Azt hiszem, hogy ha a beszéd antropológiáját vizsgáljuk, akkor észrevesszük, hogy az ember, aki beszél, az öltözködik! A tapasztalati világban egyedül az ember beszél és egyedül az ember öltözködik. Biztos meggyőződésem, hogy ez a kettő összefügg! Ahhoz, hogy a szavakra tudjunk figyelni, szükséges az, hogy a testünket elrejtsük. Papp Laci rejtse el az izmait, különben én a túlsó sarokba húzódtam volna és nem tudtunk volna beszélni a fiáról. Más meg rejtse el a didergő, ilyen meg olyan testét, mert most nem az a lényeges, hanem az, amit mondok. A szóra figyelj és ne a szájra, ne az emberre, aki visszavonul azért, hogy a szóban megszólalhasson. Mert olyan mondanivalója van, ami jelentősebb s azt nem lehetne feltárni, ha ő a didergő meztelenségében állna elénk. Az, hogy az ember beszél és öltözködik, összetartozik.
Így tartozik össze a beszélő Isten és a rejtőző Isten is. Ahhoz, hogy az Isten beszédben közelíthesse meg az embert, picit el kell rejtőznie. A hatalmát például el kell rejtenie magából, azzal az igénnyel, hogy valamit, ami mindezeknél fontosabb, majd föl tudjon tárni. A beszéd érdekében, a meghallgatás érdekében, a megértés érdekében – mondjuk így – hogy el ne kápráztassa, le ne teperje, tönkre ne tegye az embert.
Igen, az Istennek rejtőznie kell, hogy valamit, ami fontosabb mindannál, ami első nekifutásra talán láthatóbb volna belőle, azt az embernek értésére tudja adni.” (Jelenits István)
28: „Ha egyszer, mondjuk, a Gondolat Kiadó kiadná a négy evangéliumot, s a kötet fülére reklámszövegül ezt a néhány mondatot nyomtatná: „Ha kezed megbotránkoztat, vágd le… Ha lábad megbotránkoztat, vágd le… Ha szemed megbotránkoztat, vájd ki…”, az evangéliummal ismerkedők föltétlenül megriadnának, de a közelében élők is, ezt az eljárást ügyetlennek, sőt rosszindulatúnak mondanák.
Bár ezek a mondatok valóban benne vannak az evangéliumban, valóban eredeti jézusi kijelentések, mégis úgy látjuk, hogy ha Jézus mondta is őket, mégsem jellemző őrá!
De miért riadnánk meg mi is, ha egy evangéliumos kötet „fülén” találkoznánk vele? Nem azt jelenti-e ez, hogy Jézus radikalitását a magunk kispolgári ízléséhez szelidítettük?
A szövegértelmezés ősi szabálya, hogy minden szöveget a maga környezetében kell értelmeznünk. A rabbinikus teológiában a kéz, a láb, a szem valóban könnyen bűnössé váló indulatok, ösztönös vágyak székhelyeként volt ismerős. A kéz könnyen ökölbe szorul, a láb egykettőre tilosba téved, a fegyelmezetlen szem pedig házasságtörésre csábít. A tízparancsolat fontos tételeihez jutottunk tehát: „Ne ölj, ne lopj, ne paráználkodjál!” Ezek megtartásáról vagy megszegéséről van itt szó.
Jézus azonban azt tanította, hogy „belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, és az teszi tisztátalanná az embert. Nem kapcsolta a kísértést sem külső dolgokhoz (ételhez, italhoz, látványhoz), sem saját testünk egy-egy tagjához, mint kortársai tették.
S talán még ennél is fontosabb, hogy az evangélisták sosem említenek Jézus környezetében egyetlen embert sem, aki ezeket a mondatokat módszertani utasításként értelmezte volna. Nem sánták, csonkák, félszeműek vették körül Jézust, akik boldogan elmesélték a kíváncsiskodóknak, hogy követték mesterük tanácsát, levágták fél karjukat, lábukat, kivájták fél szemüket, s így már sokkal könnyebb megtartaniuk Isten parancsait.
Jézus körül inkább olyanok voltak, akik nemrég még vakon, csonkán, sántán koldultak az útfélen, de aztán Jézus meggyógyította őket. Egynek sem mondta: jobb, ha nem látsz, mert sok kísértés kapuja a szem, jobb, ha fél karod van, mert legalább nem támad kedved a verekedésre, jobb, ha sántítasz, mert nehezebben fogsz rossz útra tévedni…
Jézus azért jött, hogy életünk legyen, s „bőségben” legyen. Ismerte ennek a bővebb, teljesebb életnek kockázatait, mégsem keresett közülük rövid úton menekülést.
Mit jelent akkor ez az idézett jézusi mondás?
Nem módszertani utasítást, hanem értékelési szabályt. Az élet, amelyet Jézus megnyit előttünk, s amely az örökéletben teljesedik majd, kezünknél, lábunknál, szemünk fényénél értékesebb. Nem az öncsonkításon át vezet hozzá az út, de nem is óvatos latolgatások, önmagunk félénk óvása közt. Kezünket-lábunkat nem kell lemetszenünk, szemünket nem kell kivájnunk, de Jézus nem kevesebbet, hanem többet vár tőlünk ennél: egész önmagunkat kell elveszítenünk. A magnak „meg kell halnia, hogy bő termést hozzon”. Nem maga-gyártotta aszketikus gyakorlatokban, hanem abban, hogy teszi, ami rábízatott.” (Jelenits István)
27: „Egy kisfiút először vittek templomba a szülei. Féltek egy kicsit, hogy majd megijed a szokatlan tágasságtól, ami odabent fogadja. A csönd, a félhomály, az ismeretlen rendeltetésű tárgyak mind megrémíthetik. De az aggódás fölöslegesnek bizonyult. Amint beléptek a templomkapun, a kisfiú ámulva, érdeklődve körülnézett, aztán hirtelen kibújt szülei keze közül, nekiiramodott, s már ott is volt az oltár előtt. Nézte jókedvűen a négy égő gyertyát. S fordult is vissza a felnőttek felé: „Kinek van itt a születésnapja?”
A gyertyát gyakorlati célra már nemigen használjuk. Van villany, ezerszerte fényesebb, nem füstöl, nem büdösít, nem csöppen a ruhánkra. Pincébe, barlangba is zseblámpával indulunk, nem oltja ki a szél, a huzat nem okoz véletlen tüzet. De a születésnapi tortán, a lakodalmi asztalon, a karácsonyfán mégiscsak gyertyák égnek: az ünnepeinket a gyertyafény teszi emlékezetessé.
Vajon csak azért szeretjük őket, mert egy régi világ emlékeit őrzik? Évszázadokét, amelyekben mi még nem is éltünk?
Talán nemcsak azért.
A gyertya „emberméretű”: azért szeretjük, mert hasonlónak érezzük magunkhoz. Lobog a lángja, egy könnyű légáramlat, egy jól irányzott fúvás vagy apró, ügyes mozdulat eloltja. Ilyen könnyen kilobban az emberélet is. Kockázatok közt élünk, s igyekszünk világítani.
S hogyan ég a gyertya? Magát emésztve. Az ember is úgy fényeskedik, hogy közben elfogy, s utolsót lobban egyszer akkor is, ha szél se fúj rá, csippentő ujj se nyúl feléje. De hát mi másra is való, mint hogy elégjen? A gyertya nem óvja, dugja magát.
Megilletődve figyelem a gyertyát, amely nem sziporkázik, robban tűzhányó módjára, de ég hűségesen s bevilágítja az emberek arcát. S ugyanígy nézek azokra az emberekre is, akik gyertyaként világítanak mellettem, körülöttem. Szépen, nem kormozó lánggal, a gonddal készített gyertya: ég. Jó volna olyan emberré válnom, hogy én is tiszta fénnyel világítsak majd. Gyertyát többnyire este gyújtunk, de az oltáron fényes nappal is. Ha az égő gyertyára rásüt a nap, árnyékot vet még a lángja is. Lám, ha igazán Jézus közelébe lépünk, még az is árnyékot vet, ami a legragyogóbb bennünk! A gyertya nem haragszik s nem szégyenkezik, ha fölkel a Nap, mert ő éjjel is a világosságot szolgálta, s most örül a győzelemnek, amely előtt meghátrál minden sötétség.”(Jelenits István)
26: „A vízenjárás történetének van egy olyan mozzanata, amelyet csak Máté jegyzett föl. Péter kilép a hajóból s elindul a hullámokon Jézus felé. A kemény szélben azonban megretten, mikor már majdnem célhoz ért: egyszerre ráeszmél, milyen képtelen helyzetbe került. Ez a pillanatnyi megrökönyödés elég ahhoz, hogy merülni kezdjen. De fölkiált: „Uram, ments meg!” Jézus közel van, már nyúl is utána: „Te kishitű, mit kételkedtél?”
A kishitűséget Máté többször is emlegeti. A vihar lecsendesítésekor is azzal rója meg Jézus az apostolokat: „Mit féltek, kicsinyhitűek?”
Kishitű az, aki alapjában hisz, el is kötelezte magát Jézusnak, de egy-egy váratlan helyzetben mégis elsötétül benne s körülötte minden, úgy viselkedik, mintha teljesen összeomlott volna hite, mintha nem is volna Isten, akiben bizakodhatnék.
Nagy tanulság, hogy itt épp Péter, a főapostol mutatkozik kishitűnek. Minek kívánkozott a habokra? – kérdezhetné valaki. De hiszen ugyanezzel a mit sem latolgató igyekezettel indul majd a főpap házába is, hogy kövesse a megkötözött Jézust! Megretten, süllyedni kezd, de kiált! És Jézus nem a fölösleges vállalkozó kedvéért rója meg. Ha rosszallás is cseng a szavában, akkor az épp a kishitűség miatt van.
Igen, a hit nem nélkülözheti a megdöbbenés kritikus pillanatait, amikor a hívő ráeszmél arra, mennyire nem magától értetődő mindaz, amire életét építi, mekkora mélységek vannak a lába alatt.
Jézus szava épp arra figyelmeztet és arra biztat, hogy ettől azért még nem kell kishitűvé válni.”
25: „Kora reggel lépnénk ki a kapun — ki-ki munkába, gyors reggeli bevásárlásra vagy éppen iskolába igyekszik —, s meglepve látjuk, hogy amíg aludtunk, leesett a hó. Esetleg nem is akármilyen, bokán fölül érő, egykettőre megmerülne benne a cipőnk.
Azért még sincs baj: ha jobban körülnézünk, észrevesszük, hogy járt már odakinn ember, itt is, ott is vannak már nyomok, csapások. Azokon el lehet indulni. Okosan elvezetnek mindenfelé. Egymásba szakadnak, kiszélesednek, s mire térülünk-fordulunk egyet, már a járdák is tisztulnak. Az úttesten még napokig dolgoznak a hóeltakarítók, de a járdát a házak lakói maguk teszik használhatóvá. Többnyire hamuval is fölhintik, ami már majdnem sajnálni való, hiszen olyan jól lehetett csúszkálni rajta.
Az előttünk járt emberek nyoma nemcsak a havas utcán, hanem az élet sok más területén is fontos eligazítónk. Milyen okosak azok a csapások, utak, milyen ügyesen elvezetnek mindenfelé, kikerülik a gödröt, a tócsát, a világ lapuló veszedelmeit! Milyen fontos, hogy rájuk találjunk, hogy hűségesek legyünk ezekhez az okos utakhoz!
Olyankor meg hogy megdobban a szívünk, amikor egyszer-egyszer nekünk kell utat törnünk valahol. Mondjuk egy nagyobbacska család legidősebb fia elsőnek kerül iskolába testvérei közül. Nemcsak a maga helyét keresi az ismeretlen környezetben, hanem utat tapos öccsei, húgai előtt is. Felelősség ez, ugyanakkor öröm: megsokszorozza figyelmünket és leleményünket.
Járdát söpörni, havat lapátolni ki szeret? Kinek nem fáj a szíve, ha behintik hamuval, homokkal a legjobb csúszkáló helyeket? De szép is volna, ha egy-két hétre játéktérré, korcsolyapályává alakulhatna az utca!
A hó a hétköznapi iparkodás megszokott környezetébe elhozza a meglepetést, a tréfa, a játék ezer kiszámíthatatlan lehetőségét. Hógolyó röpül, hóember épül, s még az öregek aggódó arcán is átfénylik a mosolygás. Kell ez a jókedv mindannyiunknak!
De azért csak jobb, ha a járdán biztonságos a járás-kelés, s ha a hócsata megáll, valahányszor egy-egy idősebb, gyámoltalanabb asszony igyekszik át az úton. A jókedvű játék csatazajában mindenkiben meg kell szülessen a nagylelkűség is, amivel tisztán kell tartania a maga háza táját, s nyitva kell tartania a szemét meg a szívét.” (Jelenits István)
24: „Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, aki életét adja barátaiért.” Ezt a mércét nem Jézus állította föl. Érvényes volt, megfogalmazatlanul is, mióta ember él a földön, farkasszemet nézve a halállal. Bele van írva a szívünkbe, mint a tömegvonzás törvénye az anyag szívébe.
Azért mégsem hiába szoktuk ezt a mondatot épp az evangéliumból, Jézus ajkáról idézni. Jézus megfogalmazta ezt a mértéket, vállalta és betöltötte. Így azóta kétszeresen is érvényes.
Mit jelent az, hogy Jézus „életét adja barátaiért”? Mindjárt az jut eszünkbe, hogy Jézus – szebben, mint akárki más – kereszthalálával teljesítette ezt a normát.
Valóban így van, de nem szabad felednünk, hogy a kereszthalál nem egy haszontalan élet váratlan fölmagasodása, hanem úgy érett meg Jézus mindennapos szeretetének ágai közt, mint a gyümölcs. Jézus nemcsak meghalni tanít, hanem élni is. Az az odaadás, amelyről beszél, a halálban válik teljessé, megfoghatóvá, véglegessé, ott a nyilvánosság elé lép, de már a hétköznapokban is jelen van.
Nem tud meghalni barátaiért, aki élni nem tud értük! Csak a csendes odaadásban élő ember, – aki észrevétlen hősiességével vállalja, hogy naponta „meghaljon” önmagának, s keresse önfeledten, ami a másiknak javára, örömére van -, csak az tud egyszer majd meghalni másokért is.
Megilletődve állunk oda a szeretet mércéje alá, amelyet Jézus tisztázott, beteljesített s kifeszített a fejünk fölé. Erre születtünk hát, hogy ilyen nagyok legyünk! S jókedvűen gondolunk arra is, hogy Jézus naponta megújítja köztünk a maga egyetlen áldozatát. Amire magunktól mégiscsak gyöngék, kevesek volnánk, arra az utolsó vacsora kenyere, bora ma is képessé tehet.” (Jelenits István)
23: „A farizeusok apokaliptikus várakozásukban hittek a föltámadásban, a konzervatívabb szadduceusok azonban nem. Ezért fordultak Jézushoz is gúnyos kérdésükkel, amely csiklandós jellege miatt szinte eleve aláaknázza a komoly vitát. Egy asszonyról kezdtek beszélni, aki hétszer megözvegyült. Vajon melyik férj felesége lesz ő, az állítólagos föltámadás után?
Jézus váratlan feleletet adott erre a gonoszkodó kérdésre, s nemcsak a fölvetett problémát oldotta meg, hanem egészen új távlatot nyitott az öröklét reménye mögé: „Nem ismeritek Isten hatalmát.” Isten hatalma: üdvösséget nyit. Arra is képes, hogy újjáteremtse az embert, s a maga örökéletében részesítse. Jézus örömhíre nem egyszerűen a halál utáni lét bizonyossága, nem a földi lét határtalanba nyúló meghosszabbítása, de nem is valami tétlen, álmatag szemlélődés, csipkerózsika-álom egy elvarázsolt világban.
„Minthogy a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe” – hangzik a talentumokról szóló példabeszédben. Itt lényeges a „sokat bízok rád”. Ez mutatja, hogy az az öröm, az a „sok”, amelyet a kevésben hű szolga jutalmul kap, nem a tétlen elpihenés, hanem a fokozott, boldog és minden ízében értelmes tevékenység öröme.
A „nősülés” meg a „férjhez menés” a bibliai ember számára nem többé-kevésbé szégyellni való testi mozzanat, s nem azért nincs helye az örökéletben, mert ott csak valami szellemi lét otthonos.
Nem a test és a szellem, hanem az idő és az örökkévalóság szembeállításának vagyunk itt tanúi! Aki nősül és férjhez megy, az gyermeket akar, vagyis szolgálatot akar tenni a jövőnek. Az örökélet azonban az idő betejesedése, hiányzik belőle a jövő dimenziója, a remény és a készület, tehát a gyermek is. Ezért nem kell hát aggódniuk a szadduceusoknak vagy bárki másnak, aki az ember tapasztalható tökéletlenségével érvel, a halál utáni lét eszméje ellen. Isten hatalma nyitja azt meg előttünk, az tisztázza rá vonatkozó várakozásainkat is.
Jézus nemcsak beszélt erről a halál utáni életről, hanem húsvétkor föl is támadt, s megjelent, hogy szava emlékéhez egy tapasztalat emléke is tapadjon.
Az Egyház húsvéti tapasztalatának értelmezésében bizonyára sokat jelentett e néhány, most elemzett mondata. De megfordítva is: a húsvéti tapasztalat bizonyíték s hatalmas példa arra, amit itt Jézus egyszerű szóval jelentett ki a szadduceusoknak.” (Jelenits István)
22: „Figyelmes odaadásban együtt töltött hónapok, talán évek után Péter megfogalmazza az apostolok hitét: „Te vagy a Messiás.” Jézus elfogadja ezt a hitvallást, de ettől fogva arra kezdi oktatni a tizenkettőt, hogy „az Emberfiának sokat kell szenvednie”. Ez ellen aztán riadtan tiltakozik Péter, míg Jézus keményen el nem utasítja: „Távozz tőlem, sátán, mert nem Isten esze járása szerint gondolkodol, hanem emberi módon.”
Nekünk sem elég fölismernünk Jézusban a Messiást, Jézus Egyházában Isten igaz Egyházát. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy megváltásunk „ára” a kereszt. S hogy: Krisztus kereszthalála nemcsak egy valaha megtörtént, világfordító esemény, amelynek ma már a „hasznát” takaríthatjuk be, hanem ma is érvényes törvény. Nem lehet róla múlt időben beszélni, mert jelen és jövő idő.
Jézus tanítása örömhír, evangélium, de a kereszténység nem hurráoptimizmus! A komolyan keresztény ember nem spekulálhat arra, hogy neki talán kevés jut, esetleg éppen semmi sem jut a szenvedésből, amit jobb messziről tisztelni, mint vállalni.
Természetesen tolakodnunk sem kell keresett keresztek után. De számítanunk és csöndben készülnünk kell arra, hogy életünkben, ha becsületesen élünk, lesznek nehéz helyzetek, kilátástalannak sőt elviselhetetlennek tetsző megpróbáltatások, amiket nem mi kerestünk, de amelyekben helyt kell állnunk hűségesen.
Nem kell ahhoz világpusztító katasztrófa, hogy az Egyház vagy az emberiség közös keresztje, egyszer-egyszer majdnem elbírhatatlan súllyal, épp a mi vállunkra nehezedjék.
Betegség, magány, szeretteink halála vagy épp a közösségi (családi, baráti) elkötelezettség, válhatik egyik pillanatról a másikra szinte emberfölötti teherré. Ilyenkor kell majd emlékezetünkbe idéznünk, hogy a legnehezebb úton is csak Jézus nyomába lépünk, s hogy épp a keresztet tette Jézus a megváltás eszközévé és jelévé.” (Jelenits István)
21: „A diákok ősidők óta állítják, hogy a kötelező olvasmányok unalmasak. Olvasnak ők is, olykor többet, mint a tanáraik. De világért sem a kötelező olvasmányokat, hanem valami mást. Legszívesebben a tiltott könyveket (ha ugyan vannak még ilyenek).
Vajon törvényszerűen nyűgössé és riasztóvá válik-e az, ami kötelező? Akár egy iskola, akár egy társadalom, akár egy etikai rend esetében?
Komolyan számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hogy e téren a mi közérzetünk betegedett meg. Rousseau-tól Freudig annyian duruzsolták a fülünkbe a szabadság-kötelesség ellentétének mítoszát, hogy a végén önkéntelenül is aszerint gondolkodunk. Elhittük, hogy a kötelesség csak a közösségbe való kényszerű beigazodásunk következménye, s így legföljebb a „szükséges rossz” minőségében és mértéke szerint épülhet az életünkbe.
Ha ez így megy tovább, megérhetjük, hogy a „kötelező” oktatásra fogott általános iskolás, áldozatnak véli majd, hogy megtanulja az ábécét meg az egyszeregyet, s esetleg támadnak bátor emberek, akik holtig büszkék lesznek arra, hogy sohasem tanulták meg a helyesírást.
Szerencsére lehet másképpen is gondolkodni a kötelességről!
A kötelességnek pl. a hit terén is szerepe van. Megcsúfolása az a szentmisének, hogy parancs lett az „ünnepnap misét becsületesen hallgass”? De hányszor vagyunk olyan fáradtak, kedvetlenek, hogy valóban csak azért megyünk el a vasárnapi szentmisére, mert legalább a kötelességünknek eleget akarunk tenni? És hányszor lett már a minimális hűség effajta hősiességéből aztán mégis igazi imádság? Vagy megalázó, restségre csábító a papra nézve, hogy olyanokhoz beszél, akiknek kötelező végighallgatni szavát?
De a lényeges igazságok komoly számbavételére talán mégis az az erőtér alkalmasabb, amit valamilyen kötelességtudat alakít ki. Nagy baj volna, ha teljesen kiveszne közülünk a kötelességtudat, a kötelezőnek ez a szemlélete.
Élet és evangélium? Jézus azt mondta, hogy neki eledele az Atya akaratának teljesítése. Engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Eljárt a jeruzsálemi templomba az ünnepeken, a zsinagógákba szombat estéken.
És ne feledjük: az árusokat meg a pénzváltókat kikergette a templomból, de azok ellen egy szót sem szólt, akiket fáradtan, kedvetlenül, csak a kötelességtudat vezetett oda. Megtanított arra, milyen az Atya, akinek a kezéből érdemes kötelességeink keresztjét elfogadnunk. A kötelesség kiszabására s a kötelesség teljesítésére egyformán vonzó példát adott.” (Jelenits István)
20: „A minákról (és a talentumokról) szóló példabeszéd értelme akkor tárul föl előttünk, ha figyelmünket a harmadik szolgára összpontosítjuk. Ez nem tett semmi olyat, ami jog szerint kifogásolható volna. Elrejtette a rábízott összeget, hogy majd hiánytalanul visszaszolgáltathassa, szinte még gondosabb is volt a másik kettőnél, akiket utólag csak a siker igazol.
Valójában nem is a restsége miatt korholja és bünteti a hazatérő gazda, hanem azért, mert helytelenül gondolkodott róla. „Féltem tőled, mert szigorú ember vagy.” Ezt az embert a félelem vezette, nem a bizalom. A másik két szolga nem szorgalmasabb, hanem bátrabb nála. Szinte könnyelműnek is mondhatnánk őket, hiszen kockázatot vállaltak – a gazdájuk kontójára. Ebből látszik, hogy ők bíztak a gazdájukban, ezért nem bénította meg őket a felelősségtudat.
Az evangéliumi példabeszédet kiegészíthetnénk egy negyedik szolga történetével: aki bízott a gazdájában, odaadta hát pénzét a pénzváltóknak, s nem haszonnal, hanem veszteséggel zárult a vállalkozása. A számonkérés napján üres kézzel jelenik meg a gazdája előtt, szégyenkezve ad számot veszteségéről, nincs fogható bizonyítéka, amellyel a könnyelműség, a felelőtlenség vádját elháríthatná. De szégyenén és zavarán még most is átsüt a reménység: ha mindenki elítéli is, gazdája fölmenti majd.
Mi is komolyan hihetjük, hogy – az evangélium logikája szerint – ezt a képzeletbeli negyedik szolgát nem korholta, hanem inkább megvigasztalta volna a hazatérő gazda.
A világ eredményeink szerint ítél meg minket. Isten elsősorban bizalmunkat, szándékaink tisztaságát mérlegeli, és sokszor olyankor is kedve telik bennünk, amikor mi magunk nagyon szegénynek érezzük magunkat, és üres kézzel, vesztesként lépünk elé. Nem csábít könnyelműségre, de azt elvárja, hogy igazán bízzunk benne, s nem felelőtlenül, de bátran éljünk mindazzal, amit nekünk adott.
S ha mégis megkérdezzük, vajon ennek a „negyedik szolgának” a története miért nem szerepel az evangéliumban, valami felelet erre a kérdésre is adódik. Talán ezzel is biztatni akar Jézus, hogy a végső elszámoláson az igazán tiszta szándékú és igazán Istenben bízó embernek nem kell majd veszteségről beszámolnia.” (Jelenits István)
19: „Ha Szent Erzsébet életét fontolgatjuk, mind eszünkbe ötlenek a szegényeken-szerencsétleneken segíteni törekvő keresztény szeretetnek nagy kérdései.
Egy fiatalember nemrég autóstoppal akart eljutni valahová, s történetesen egy pap vette föl a kocsijába. A fiú megkérdezte, mi indította arra, hogy szívességet tegyen vele. „Nekem hivatásom, hogy Krisztust lássam mindenkiben, aki valamit kér tőlem” — hangzott a válasz. A fiú erre kis híján kiszállt a kocsiból. „Ha csak azért vett föl, mert ez a vállalt életprogramja, nem azért, mert megszánt, mert megesett rajtam a szíve, akkor jobb lett volna ha meg sem áll” — mondta később. Fölháborodásában egy egész embercsoport gyanakvása talált kifejezést.
De még súlyosabb kérdést vet föl a keresztény karitásszal kapcsolatban a marxizmuson iskolázott elme. Az éhezőknek nem könyöradomány jár, hanem igazságos munkabér. A jótékony gazdag először kifosztja a szegényt, aztán kegyesen alamizsnát oszt a jogtalanul visszatartott bérnek kicsinyke hányadából. Csalás az ilyen könyörület, mert egy alapvetően tisztességtelen világban csak az élhet tisztességesen, aki tiltakozik a világ bűne ellen, az nem, aki — ha még oly gyanútlanul is — haszonélvezője annak. Igen, manapság gyanakodva nézzük a szeretet szentjeit is.
De a szenteknek, s köztük az egyik legragyogóbbnak, Erzsébetnek élete alkalmas arra, hogy gyanakvásunkat eloszlassa. Ő tudta magukért szeretni azokat, akikben fölfedezte a szenvedő Krisztus arcvonásait. Nem torzult el annyira, hogy látványuk már csak iszonyatot váltott ki belőle és nem szánalmat. A „Krisztusért való szeretet” csak a kezdők meg a kontárok kezén válik mesterkélt, tanult mozdulattá. Erzsébet szenvedélyesen szerette a leprást, akit az ágyába fektetett, a koldusokat, akiknek életében végül maga is osztozott. Ami pedig a marxizmus keltette bizalmatlanságot illeti, érdemes meggondolnunk, hogy jobbágy és birtokos nemes, volt ugyan a feudalizmus kezdete óta, de a szegény, az éhező, a koldus, tömegével csak akkor jelent meg a keresztény Európában, amikor általánossá vált a pénzgazdálkodás, megnyílt a fényűzés és a gazdagodás lehetősége, s ennek árnyékaként mindenfelé feltűnt a nyomor. Csoda-e, hogy a keresztény lelkiismeret először csak tüneti kezelésre gondolt? Inkább az a csoda, hogy nyomban fölfigyelt, és egész életet odavető, személyes tiltakozással felelt rá egy olyan világban, amelyben Isten a szegényekkel azonosította önmagát.
Aki Erzsébet közelébe lép, meggyőződhetik arról, hogy nemcsak „a maga korában” volt nagy, ártatlan, sőt, mint mondani szokás: haladó. Szeretete ma — egy sokkal tudatosabb és tapasztalatokban, eszközökben gazdagabb korban — is példaadó. Talán a kalkuttai Teréz anyában láthatjuk közelről a lelkületét, akinek okos tekintete statisztikákban is járatos, nemzetközi konferenciákon is eligazodik, de aki személyes szeretettel jelen van ott, ahol legtöbb a szegény, az evangéliumi mondat eleven megvalósulásaként: „Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja a barátaiért”. (Jelenits István)
18: „A jerikói vaknak még a nevét is följegyzi az evangélium. Bartimeus ül az út mellett, s koldul, amikor meghallja, hogy Jézus halad el előtte. Kiáltozni kezd: „Dávid fia, Jézus, könyörülj rajtam!” A Dávid fia megszólításnak politikai súlya van. Maga Jézus sem szerette, ha így szólítják. Csitítják is a vakot: hallgasson! De ő csak kiált, mind hangosabban. Jézus megáll: „Hívjátok ide!” A vak eldobja köpenyét, föláll és Jézushoz siet. „Mit akarsz, hogy tegyek veled?” „Rabbuni, hogy újra lássak?” „Menj, hited meggyógyított!” A vak valóban visszanyeri látását, de nem megy el, hanem inkább követni kezdi Jézust.
Ebben az elbeszélésben igen sok a konkrétum. De mindennek van jelentése is. A vak bátrabb a látóknál. Nagy nyomorúságában közelebb jut az igazsághoz, mint azok, akik nem merik Jézust igazi nevén nevezni. Kiált: teheti, neki nincs vesztenivalója. De ez a kiáltás már a közelgő jeruzsálemi bevonulás lelkesedését is idézi. Amikor pedig magához hívja Jézus, eldobja a köpönyegét is. Már tudja, hogy minden rendben van. S a bátor „Dávid fia” megszólítást a bizalmas „rabbuni”: „mesterem” váltja föl.
De hogy volt mestere ez a Jézus, akivel személyesen még nem is találkozott? Elég volt ehhez az, amit hallott róla! Tudta ő, kinek s mit kiált! A szegények, a nyomorultak, az útfélre vetettek biztos érzékével, többszörös közvetítésen át is, ráismert benne Isten emberére. Ez az a hit, amit csodával jutalmaz az Üdvözítő.
Máté két vakról beszél, hogy ezzel nyomban értésünkre adja: ugyanaz a Jézus, aki visszaadta Bartimeus látását, ma is köztünk jár, a mi kérésünket is meghallgatja. Egy mai magyar költő (Toldalagi Pál) így imádkozott „látása” tisztaságáért:
Emelj magasba, Istenem, mint gyermekét az apja,
az édes fénybe hirtelen, a mosdató magasba,
hogy tiszta és hogy jó legyek, hogy szeressem a szépet,
hogy láthassam a lényeget, hogy lássak is, ha nézek.
Látni, nemcsak nézni vagy nézelődni: mennyire vonzó program ez! Szemünk, értelmünk, hitünk látásáért mi is a jerikói koldus mellől kiáltunk Dávid fiához. Mert aki észrevette, hogy vak, s kiált, az már látni kezd.” (Jelenits István)
17: „Aki bennem marad, és én őbenne, az sok gyümölcsöt hoz”. A gyümölcs: ajándék, maga a termő ág is annak érzi: ámulva óvja, s ha büszke rá, büszkeségében alázatos is. Így születik hát az, ami az életünkben érték!
Az ág termékenysége Jézustól való. Vele való kapcsolatunkat máshol barátságnak mondja, a vőlegény és a menyasszony szerelméhez hasonlítja, vagy épp pásztornak nevezi magát, aki életét adja értünk, juhaiért.
A szőlőtő és a szőlővesszők összetartozása mindennél szorosabb, bensőségesebb. A személyek kölcsönös odaadásában mindvégig megmarad a különállás ténye, a barátság vagy a szerelem — mint folyton újjáépülő híd, mint az ölelés — két partot, két embert „egyesít”.
A szőlővessző viszont beoltódik a szőlőtőbe. Egységüket közös életáramok biztosítják. Ezt az életáramot nevezzük kegyelemnek. „Maradjatok bennem… Nélkülem semmit sem tehettek.”
Lám, azért Jézus is vár tőlünk valamit. Biztat, ébresztgeti a felelősségtudatunkat. Mit is jelent az, hogy benne kell maradnunk? Bizonyára a hétköznapok hűségét. Nem elég lelkesednünk érte, nem elég, ha egyszer-egyszer fölragyog az arcunk, amikor megcsap közelségének szele. Azt várja tőlünk, hogy kinyissuk az evangéliumot olyankor is, amikor fáradtnak és kedvetlennek érezzük magunkat, s ne tegyük le akkor se,ha nem lelünk benne érezhető vigasztalást. Hogy részt vegyünk a szentmisén akkor is, ha nagyon nincs kedvünk imádkozni.
Számot kell vetnünk azzal, hogy földi életünk nem az ihlet és az elragadtatás magaslatain zajlik, hanem a feleszmélés tapogatózásában. Ott kell Jézushoz hűségesnek lennünk, hogy termő ág legyünk.
A gépek termelékenysége pontosan megtervezhető és számon kérhető. Manapság iparszerűvé válik a mezőgazdaság is: csirkegyárakról hallunk, s a régi bolgárkertészetek helyén fóliasátrak alatt termelik télen-nyáron a zöldséget.
A gyümölcsfák termékenysége azonban kiszámíthatatlan. Van olyan év, amelyikben elfagynak a virágok, máskor meg nem járnak a méhek a hűvösség vagy az eső miatt. A gyümölcstermelő gazdának gondosnak kell lennie, de türelmesnek is.
Az evangéliumban különös dolgokat olvashatunk arról, hogyan is látja Isten a mi életünk gyümölcseit. Jézus megátkozza a fügefát, amelyen nem talált gyümölcsöt, amikor utolsó napjait élte, és a passió útjára készülődött. Pedig „még nem volt itt a fügeérés ideje”: úgy látszik, vannak pillanatok, amikor a mi életünknek is teremnie kell. Ilyenkor nincs mentség, ilyenkor önmagunk meghaladására szólít föl az Isten.
Máskor viszont azt olvassuk, hogy a terméketlen fügefát ki akarja vágni a szőlőskert gazdája, de az intéző védelmébe veszi. „Körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre.” Így ás körül minket is Jézus, és a saját vérével teszi termékennyé a földet, amelybe életünk gyökerei nyúlnak.” (Jelenits István)
16: „Madárfészket fosztott ki egy tucatnyi nyolc-tízéves fiú, össze is kaptak a zsákmányon. Egyikük menekül, markában riadt madárfióka. Utolérik, és elkezdődik a verekedés. Keményen küzd, ütések, fejek koppannak, végül egyedül marad. Kinyitja az öklét, hogy megcsodálja a kismadarat, amely most már egészen az övé. Csakhogy hiába nézi, az belepusztult a küzdelembe.
Hányszor álmélkodunk azon, hogy a nagy tragédiáknak törvényszerűen a hős halálával kell végződniük!
De valóban valami vétség büntetéseként szenvedik el ezek a hősök a halált, hogy megtisztuljanak, s a nézőnek is megszerezzék a sokat emlegetett katharzist? Vagy azért halnak meg, mert méltatlan rájuk a világ?
Én mind többször gondolok arra, hogy inkább tán azért, mert igazuk volt. És annak, aki az igazságot kimondja, el kell némulnia. Nem egyszerűen a „mondj igazat, betörik a fejed” ősi bölcsessége alapján, hanem azért, hogy végül már ne az ő szava szóljon, hanem az igazság, amelyet megfogalmazott, az emberek lelkiismeretében. (Talán itt a katharzis igazi értelme is!)
Mit érne haláluk nélkül egy diadalmas Hamlet vagy egy ellenségeit fölényesen megleckéztető Antigoné igazsága? Nem pusztulna-e el az igazságuk, mint ökölbe szorított marokban a kismadár?
Nagy érték az igazság, harcolni kell érte nemegyszer! Van, aki gyönge vagy gyáva az igazság szolgálatára. Vannak, akik a „ne szólj szám, nem fáj fejem” olcsó filozófiájára építik rá az életüket. Nem ezeknek a magatartását akarjuk mentegetni. Az igazság néma, ha tanú nélkül marad, s az emberi élet értelmetlen, ha elnémul benne az igazság.
De annak is van meggondolni valója, aki erősnek és bátornak ismeri magát. Beszéljen, éljen úgy, hogy szava s élete tanúságtétel legyen. De ne felejtse, hogy a keze nem szorulhat ökölbe, hogy szájának egyszer be kell záródnia, s ha az életét tette rá az igazság keresésére és szolgálatára, akkor vállalnia kell a halált is! És nemcsak elvben, esetleges lehetőségként, hanem gyakorlatban, valóságosan is!
Jézus nagyon jól ismerte az emberi létnek ezt az alapszabályát. „A magnak meg kell halnia ahhoz, hogy bő termést hozzon.” Az elnémulást és a halált Jézus nem kereste, de nagy lélekkel elfogadta.
Így él az egyház és a komolyan hívő ember is: elnémulásra és „halálra” készen, annak az igazságnak tanújaként, amelyet Jézus meghirdetett. Ő maga mondta tanítványainak: „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.” Ebben a mondatban nem az a lényeges, hogy az emberek farkasok. Sokkal inkább az, hogy Jézus tanítványa sohasem irigyelheti meg a farkas erejét, keménységét, talán még zord tisztaságát sem. (Ahogy Radnóti tette: „Ó költő, tisztán élj te most…, s oly keményen is, mint a sok sebtől vérző, nagy farkasok”.)
A második vatikáni zsinat elutasította a triumfalizmust. Sokszor azt hisszük, hogy ez csak a múlt egyházát kísérthette. Pedig ma is hányszor és hány helyütt találkozunk vele, talán még önmagunkban is. Alázat nélkül, humortalanul, sértődötten nem lehet érvényes tanúságot tenni Jézus igazságáról – sem a családban, sem a szószéken vagy a gyóntatószékben.
Csak ne csavarjuk félre a szót: alázaton ne értsünk alázatoskodást, a humort ne tévesszük össze a cinizmussal, s a megbocsátást a megalkuvással.
A tanúk dolga? A szólás és az elnémulás. Kell, hogy szóljanak, mert az igazság magától nem szólal meg soha. Kell hogy elnémuljanak, mert a másik ember az igazság előtt akar meghajolni, nem a tanúk előtt.” (Jelenits István)
15: „Nem a ruha teszi az embert” – tartja a közmondás: közhasználatú jelentésében nagyon helyesen. Ki vagyok, mit érek, valóban nem attól függ, hogy milyen a ruhám.
De igaz lehet azért ennek a mondásnak a fordítottja is: a ruha teszi az embert!
Emberré például mindenképpen az teszi. Az állatnak nincs ruhája, így ki van szolgáltatva a környezetének. A hőmérsékleti és csapadékviszonyokhoz alkalmazkodik, ha bír; ha nem, elvándorol vagy el kell pusztulnia. Az ember műkörnyezetet alakít ki önmaga számára: egyszer bundát húz, máskor trópusi sisakot nyom a fejébe. A természettel szembeállítja a kultúra rendjét.
De a ruha azt is kifejezi, hogy nem vagyok egészen azonos a testemmel: nem egy marék vacogó vagy indulatok lázában égő, másokra ránehezedő vagy épp másoknak kiszolgáltatott hús vagyok. Személyiség vagyok: a testemet vállalom, de próbálom nevelni, alakítani. Ösztönös mozdulásaim és lelkiismeretem közt folyó küzdelmemnek intim szférájába mást csak annyira bocsátok be, amennyire életem bizalmas társának fogadom.
Az ember, ha ruháit ledobja, könnyen magából vetkezik ki. Veres Péter egy naplójegyzetében szomorúan tette szóvá öltözködési kultúránk elszegényedését: „Mennél jobban levetkőznek a nők, annál nyilvánvalóbb, hogy minden száz nő közül csak néhánynak van képeslapra való alakja. Jó, jó, de vajon akinek kissé vastag vagy túl vékony a lába, rövid a dereka, túl dús vagy nem dús a keble, vagy akármije, az nem lehet egész ember? De bizony lehet! Sőt, ha ezt lelkileg elintézte önmagában, annál inkább lehet! A nem extraszép nőnek ma valósággal megaláztatás az élete elejétől végig.”
De nem természetes-e az is, hogy az „extraszép” nő egy tudományos előadáson vagy akár egy társaságban egyenest el akarja kerülni azt, hogy csak, vagy elsősorban a szépsége miatt figyeljenek rá? Nyilván egy ökölvívó bajnok is örül, hogy zakója elrejti izmait mert zavarná, ha emiatt nem tudná egyenrangúként összemérni másokkal az érveit.
Milyen óriási lehetőség az átöltözés! A munkaruha levetésekor egy sajátos kapcsolatrendszerből is kilépünk, amikor ünneplőt öltünk magunkra, s ezzel már előre fölkészülünk egy másféle kapcsolatrendszer új erőterének befogadására.
Igen, a ruha teszi emberré az embert. Hordozza életünk sajátos emberi lehetőségeit. Élni kell, de visszaélni is lehet vele: lehet belőle álruha, mások, sőt önmagunk megtévesztésére is. Válhat eszközből céllá, akárcsak emberségünk másik nagyszerű eszköze, a szó.
Az evangélium Jézusa olyan világban élt, amelyben az élet többi hazugságának veszedelmével együtt, az öltözködéssel kapcsolatos eltévelyedések is mindennaposak voltak. Ezért becsülte a szőrköpenyes, bőröves Keresztelőt, aki nem “puha ruhában jár”, ezért tanított arra, hogy „ne aggódjunk azon, mibe öltözzünk”, ezért jutott el ő maga egészen odáig, hogy a kereszt alatt egyetlen, varratlan köpenyét is lekanyarították a válláról, és mezítelenül kellett megállnia az emberek szeme előtt, ezért ígért örök boldogságot azoknak, akiknek az ítélet napján azt mondhatja majd: „Mezítelen voltam, és fölruháztatok.”
Amikor öltözöm, az inggel, a nadrággal nem jelmezt, hanem emberségemet is magamra öltöm, és ajánlom egészen, minden nap, újra Istennek.” (Jelenits István)
14: „Régi, jelképpé növekedő anekdota: Arisztid körbe-körbefut egy piramis körül; oroszlán kergeti, már-már utoléri. Tasziló is arra vetődik. Rémülten észleli a veszedelmet és figyelmezteti barátját: „Vigyázz, Arisztid, mögötted az oroszlán!” „Nem baj – hangzik a válasz –, van egy kör előnyöm.”
Ősi emberi szituáció ez, futunk, nyomunkban az oroszlán: millió, nálunk hatalmasabb erő, öregség, halál. De van egy kör előnyünk! Az, hogy emberek vagyunk, képesek vagyunk arra, hogy gondolkodva számot vessünk életünk tényeivel, a ránk rontó veszedelmekkel is.
Az utcákon néhány hónap óta alkoholellenes plakátok jelentek meg: „Maradj józan, hogy ember maradhass!”
Hogy ember maradhassak? Ez a falragasz arra figyelmeztet, hogy az egykörnyi előnyünk, nádszál-kiváltságunk is veszélyeztetett. A nádszál nádszál marad, míg össze nem töri a szél. A nyúl nyúl marad, míg szét nem tépi a farkas. Miránk szélnél, farkasnál veszedelmesebb és alattomosabb veszélyek is leselkednek: elveszíthetjük emberségünket, mert az nem egy problémátlan kiváltság, nem egy biztos adottság, hanem őrizni való érték, megvalósítani való feladat.
A krisztusi figyelmeztetés közelébe jutottunk: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket meg a testet is a pusztulásba taszítja”. Ez az evangéliumi intelem a minket fenyegető kétféle veszedelmet állítja szembe: a kisebbet, amely életünkre tör, a nagyobbat, amely emberségünket veszélyezteti.
Egyébként a falakon olvasható felirat szerencsés szóval rámutat arra is, mit kell tennünk azért, hogy az egy kör előnyt: emberségünket, el ne veszítsük. „Maradj józan, hogy ember maradhass!” A szó azért szerencsés, mert jelentése messzire nyílik, túl a plakátszerkesztő szándékain. A józanság: gondolkodásbeli tisztaság. Ezt nemcsak az alkohol mértéktelen fogyasztása veszélyezteti. Kikezdi, elsodorja minden fékevesztett indulat, fejünk fölött összecsapó félelem, vágy, vagy harag.
Krisztus közénk, emberségünkben veszélyeztetett emberek közé jött. Veszélyeztetett emberségünk kockázatait vette magára, amikor vállalta a kísértést, az egész kísértés-teli életet. Halála előtt súlyos szóval azt mondta róla Pilátus: „Íme, az ember!”
A keresztény, vagyis a krisztusi élet rendje nem az, hogy először emberek legyünk, s aztán keresztények, krisztusi emberek! Még kevésbé, hogy kereszténységre törekedve emberségünkből kivetkőzzünk. Krisztus azért lett emberré, hogy az emberségünkért vívott küzdelem méltóságáról meggyőzzön, ebben a küzdelemben jelenlétével, kegyelmi erőivel megsegítsen, s az ember arcát újra Istenre villanó tükörré tegye.” (Jelenits István)
13: „A rókának odúja van, az ég madarának fészke…” Az evangéliumi mondatkezdetet szívünk szerint valahogy ilyesféleképpen egészítenénk ki: „az ember meg arra törekszik, hogy otthona legyen”. Odúnál, fészeknél nem is tágasabb talán, de mégis olyan, amelyik nemcsak a testmeleget őrzi, hanem az egész emberi életet, sőt nem is csak egy ember, hanem egy család életét: házastársak szerelmét, kölcsönös odaadását, fiak és unokák nemzedékeinek egymásra rétegződő s egymással vitázó élményeit, tapasztalatait, álmait.
Az igazi otthon, a legegyszerűbb is, nevel és igényeket támaszt a benne lakókkal szemben, nemcsak kiszolgálja őket, hanem tartást is ad nekik. De értük van, s agyon nem nyomhatja őket.
Az igazi otthon nyitott. Nem „átjáróház” vagy vendégfogadó, de ajtaja-ablaka van: bebocsátja a világot és a jövevényt.
A róka nem fogad vendéget az odvában, a madár riadtan elkergeti fészkétől az odatolakodót, de az ember szívesen látja otthonában a másik embert.
Illyés Gyula panaszolta, hogy a francia jól eszik-iszik, s szegényes lakást tart, a németnek a kosztja sovány, s a lakása fényűző. Mi magyarok meg elirigyeltük a francia konyhát s a német lakáskultúrát.
Manapság, a százados hagyományok hirtelen megrendülése idején, fenyeget az a veszély, hogy az otthon reprezentációs jellege túlhangsúlyozódik, bútor, szőnyeg és kerámia státus-szimbólummá alakul, kifelé fordul az, aminek a bensőséget kellene biztosítania, s az ember ellen támad, ami az emberért van.
„A rókának odúja van, az ég madarának fészke…”. Jézus szava meghökkentő módon folytatódik: „az Emberfiának pedig nincs hová lehajtania fejét”. Az üdvösségtörténet jelentős szereplőinek meghívása mind azzal jár, hogy el kell hagyniuk az otthonukat. Így hagyta el Jézus is a názáreti házat, amelyet szegényes, de marasztaló otthonná Mária keze munkája tett, s így kívánta ezt meg tanítványaitól is, hogy megosszák vele a vándorapostol otthontalan életét.
A természetes emberi életben is vannak alkalmak, amikor kinek-kinek el kell hagynia az otthonát. Ha máskor nem, akkor, amikor „elhagyja apját és anyját”, hogy társat válasszon, és azzal új otthont alapítson. Az otthon igazi egyensúlyát úgy látszik, azok ismerik, akik ezt az elszakadást is vállalni tudják.
Jézus azonban nem egy új családi fészek fölépítése végett szólította ki otthonukból az apostolokat. Maga is nagyon komolyan sorsközösséget akart vállalni azokkal, akiknek itt a földön nincs igazi otthonuk. Azt akarta tisztázni, hogy igazi otthonunk az Atyánál van, „akitől minden atyaság (otthonépítő szeretet) származik.” (Jelenits István)
12: „Mire is buzdít ez a példabeszéd? Hogy tegyünk többet annál, ami kötelességünk? Ne érjük be a puszta kötelességteljesítéssel, hanem önkéntes áldozatokkal kedveskedjünk Istennek? És akkor majd kiléphetünk a szolgák sorából, és Isten házanépének, Isten fiainak nevezhetjük magunkat?
Ismerős gondolatok ezek. A hiba csak az, hogy Jézus tanításától mégis idegenek. Nem mintha ő minimalista lett volna. Nagy követelményekkel állt Ő elő, az egész embert kívánta.
De minden arra vall, hogy nem szeretett különbséget tenni kötelező minimum és önként vállalt különteljesítmény között. Inkább azt hirdette, hogy aki többet kapott, az többel tartozik.
A kötelezőt túllépő produkciók a farizeusok életének tartozékai voltak. Ők még dicsekedtek is azzal, hogy többször böjtölnek a kelleténél, hogy adót fizetnek abból is, amiből nem volnának kötelesek.
Jézus nagyon világosan látta ennek a magatartásnak kockázatait, és sokszor óvta tőle tanítványait.
Ebben a példabeszédben sem különleges teljesítményekre sarkallta övéit, hanem egyszerűen alázatosságra tanította őket. Bemutatott egy képet a palesztinai életből: „Ki az közületek, aki a szántóvető munkából vagy a nyáj mellől hazatérő szolgájának azt mondja: Gyere gyorsan, ülj asztalhoz…” A kirajzolódó helyzetet először a gazda szemével nézzük, aztán – amikor a gazda szerepében már döntöttünk –, egyszerre a szolgák között találjuk magunkat: „Ti is, ha mindent megtettetek…”
Ebben a mindenben nemcsak a törvényteljesítés minimuma van benne, hanem az Isten szolgálatában elégő ember egész életének teljesítménye. Akármit tettem, nem érdemlek különös elismerést; csak azt tettem, amivel tartozom. Nem igényelhetek hát másféle bánásmódot sem magamnak, mint ami a szolgának kijár. Nem perelhetek, nem méltatlankodhatom, ha ahelyett, hogy vállon veregetne, ahelyett, hogy ünnepelne, újabb föladatokkal fogad a Gazdám. „…mondjátok: semmi szolgák vagyunk, csak azt tettük, amivel tartoztunk.”
A példabeszéd tanulsága nem az, hogy a szolgáknak szorgalmasabbnak kellett volna lenniük, úgy lett volna rendjén, hogy többet dolgozzanak, mint amit rájuk bíztak; hanem az, hogy a szolga, ha mégoly jó munkás szolga is, tartsa szeme előtt szolga voltát, s ne igényeljen magának valami megkülönböztetett megbecsülést.
Szerencsére Jézus nemcsak beszélt erről, hanem meg is mutatta, mit jelent vállalni a szolga szerepét egészen „a halálig, mégpedig a kereszthalálig”. (Jelenits István)
11: „Az apostolok különös kéréssel fordulnak Jézushoz: „Növeld bennünk a hitet!” Végre valami olyat kérnek, amire valóban szükségük van. S végre megértik, hogy a hit elsősorban nem emberi teljesítmény, hanem ajándék, kegyelem. Erőmet, mesterségekben való jártasságomat növelhetem azzal, hogy gyakorlom magam. Hitem növekedése szempontjából sem közömbös, hogy figyelek-e rá, szembesítem-e mindennapi tapasztalataimmal, de mégsem ez a legfontosabb: a hitem megmaradását, növekedését elsősorban kérnem kell, a szívemnél hatalmasabb Istentől.
Jézus sajátos megnyugtatással felel az apostolok kérésére: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag…” Nem helyteleníti az apostolok kérését, mégis helyesbíti egy csöppet, s a kéréssel együtt helyesbíti a hitről való gondolkodásukat is.
A hitből Isten nem mindig ad sokat.
Nem akarja, hogy „tartalékot” halmozzunk föl belőle (amint a mannából is csak egy napra valót gyűjthettek a pusztában vándorló izraeliták). Úgy adja, mint a „mindennapi kenyeret”, annyit, amennyi épp ma szükséges és elegendő.
Mi az, hogy elegendő? Jézus világosan mondja: ennek a kevéske, mára való hitnek is csodatevő hatalma van. Átalakítja a világot: körülöttünk s bennünk.
A mustármag, amelyhez Jézus ezt az Isten-adta mindennapi hitet hasonlítja, kicsiny (a legkisebb minden mag között), de élő valami. Ha mérlegre rakom, sokkal kevesebbet nyom, mondjuk, egy fél barackmagnál. De a fél barackmagból nem lesz barackfa, a mustármag viszont kihajt, mert ha kicsiny is, egész.
Kicsinyke, egy napra való hit már elegendő ahhoz, hogy akár csodát is tegyünk, de annak elevennek kell lennie, nem lehet csonka, nyomorék.
Jézus tanításán fölbátorodva és megokosodva körülnézek, milyen is az én hitem? És már nem a növekedéséért imádkozom, mint az apostolok, hanem azért, hogy legyen, eleven legyen, ép és valóban életet alakító.” (Jelenits István)
10: „Jézus ül a templomi kincstárral szemben, és figyeli az adakozókat. Könnyű figyelni őket, mert nemcsak bedobják valami perselybe az adományaikat, hanem majdhogynem alkudoznak is, mit adnak, s milyen szolgáltatást kívánnak. Aki sokat ad, bizonyára igyekszik, hadd lássa mindenki, mekkora áldozatot hoz.
Az, akin végül megnyugszik Jézus tekintete, talán épp szerénységével tűnik ki a többiek közül. Ruhájáról látni, hogy özvegy. Adománya igen keveset ér: mindössze két aprópénzdarab.
Jézus mégis ezt az özvegyasszonyt dicséri meg: „ez a szegény özvegy többet adott minden más adakozónál. Mert azok a fölöslegükből adtak, ez meg mindent odaadott…”
Hol a határa a fölöslegesnek és a szükségesnek, Jézus nem mondja meg. De ez az asszony, ha mindenáron adni akart, s csak két aprópénzdarabja volt, egyet megtarthatott volna belőlük. Adta mind a kettőt.
Aki a fölöslegéből ad, az önmagát nem adja oda. Aki mindenét adja, az nemcsak a pénzét, kenyerét, ruháját adja, hanem önmagát is. A szeretet mértéke a teljesség, s az evangélium alaptörvénye önmagunk odaadása.
Mit jelent az, hogy önmagunkat adjuk? Van, akinek sikerül egyetlen mozdulattal odaadnia mindenét, önmagát is. De többnyire egy egész életet átfogó igyekezet eredményeként válik teljessé és igazzá ez az odaadás. „Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt – írja Szent Pál –, odaadhatom testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek”. Lehetséges hát mindent-adó gesztus szeretet nélkül is.
Az özvegy mozdulata a mértéket állítja elénk.
Tettének jelentőségét úgy méri le Jézus, hogy ítéletében már az eljövendő ÍTÉLET elővételeződik: lám, ezeké az evangélium, ezek értették meg Őt.” (Jelenits István)
9: „Amint megtisztította egykor a templomot, úgy tisztítja meg ma szívünk templomát is. A restséget is kiűzi belőle és az elcsigázott ember keserűségét is. Ne feledjük: Jézus ostort is pattogtat és asztalokat is felforgat. Bennünk is.
Aratni akar ott is, ahol nem vetett, gyűjteni ott is, ahol nem szórt, és újjászületésre szólít, mint Nikodémust.
Semmi kétség: Jézus bátor és áldozatos tettekre biztat minket. Ugyanakkor óv attól, hogy tetszetős fölforgatásokkal csak látszatokra törekedjünk, mint a farizeusok.” (Jelenits István)
8: „Pénteken a szenvedő, keresztet hordozó Jézusra szoktuk vetni tekintetünket. Az evangéliumokban nincs szó arról, hogy Jézus elesett a kereszt hordozása közben. De a Zsidókhoz írt levélben olvashatjuk a csodálatos mondatot: „Mindenben hasonlóvá lett hozzánk – a bűnt kivéve”.
Ha mindenben, bizonyára az elesésben is, amely ott van a gyöngeség és a bűn közt húzódó határon, ahol az ártatlanság ruhát cserél a bűnnel. A zarándokhagyomány szerint Jézus háromszor is elesett a kereszt súlya alatt. Átélte azt, amit a bűnös ember átél: nem akkor, amikor vétkezik, hanem akkor, amikor a földön találja magát, amikor szégyenkeznie kell, amikor elveszti az áttekintést múltja, jelene, jövője fölött, s úgy érzi, nincs mit tennie, mondania.
Mindenben hasonlóvá lett hozzánk: az elesésben is, hogy ha elestünk, se higgyük egyedül magunkat. S hogy megtanuljunk tőle fölállni. „Fölkelek és atyámhoz megyek” – mondja a tékozló fiú is, távolból a moslékos vályú mellett.
És ha én sem látom az Atya arcát? Akkor is fölkelhetek úgy, amint Jézus, hogy továbbmenjek rendeltetésem útján, amelyet – tudom – az Atya kér tőlem.” (Jelenits István)
7: „Manapság villanypásztorral irányítják a legelésző állatokat, s az ember és állat kapcsolata többnyire hidegebbé vált. Azért sokan sérelmesnek is találják azt a pásztor-metaforát, amely sokféle változatban újra meg újra fölmerül a Bibliában, Jézus szavában is. „Engem ne nézzen senki birkának” – szokták mondani. „Nem pásztorra, hanem barátra van szükségünk, aki magához hasonló, gondolkodó, szabad embernek tekint” – fogalmaznak máskor.
Aki a havasi pásztorok között szétnéz, jobban megérti, mi van a bibliai pásztor-metafora mögött.
De az is, aki saját létének buktatóit, botorkáló, elnehezedő szakaszait komolyan veszi. A pásztor-metaforában nem fölény van, hanem nagy gondosság és gyöngédség: olyan, amilyennel valóban nem egy gőgös, szabad emberhez, hanem egy gondviselésre szoruló nyájhoz vagy egy elesett bárányhoz fordul az ember.
Ehhez hasonló – a régimódi pásztorokon kívül – a betegápolókban, a nyűgös gyermekükkel bajlódó édesanyákban él. Nincsenek-e az életünkben olyan pillanatok, amikor rászorulunk arra, hogy valaki ilyen gondossággal és gyöngédséggel tekintsen ránk, s szinte helyettünk gondolkodjék?
Jézus szerint „a jó pásztor életét adja juhaiért”. Akkor is, ha meg kell küzdenie értük, akkor is, ha a mindennapos bajlódásban kell helyt állnia.
Ami gyöngédség, gondviselő figyelem a jószággal bánó emberben él, az él Istenben is, azért nem hagyja elveszni a bűnöst, azért keresi meg.
A pedagógiai példázatokban a rossz gyerekeket rothadt almához szoktuk hasonlítani. A rothadt almát ki kell dobni, meg ne romoljon miatta a többi is. Istennek más a logikája. Nem hogy ki nem dobja, inkább megkeresi és visszahozza a bűnöst.
De nemcsak azért cselekszik így, mert gyöngédebb, mint az emberek. A hatalma is nagyobb, mint az embereké. Úgy tudja hazahozni az elbitangolt vagy elveszett juhot, hogy közben meg is gyógyítja, majdhogynem újjá teremti. Vagy úgy tudja alakítani a „nyáj” életét, hogy a fertőződés különös kockázata nélkül maguk közé tudják fogadni azt, akit a gazdájuk hazahozott.
Jézus magatartása: kinyilatkoztatás. Azért áll szóba a bűnösökkel, mert Isten sem mondott le róluk.
Hol a helyünk a példabeszédben? Elveszett bárány vagyunk?
Jó tudnunk, hogy Jézus számon tart, keres, talán akkor van hozzánk legközelebb, amikor legreménytelenebbnek érezzük helyzetünket.
Vagy valamiféle pásztorok vagyunk, akikre emberek sorsát bízta Isten, s akikben kell, hogy gondviselő okosság, gyöngédség legyen, túl az észszabta határokon is? (Jelenits István)
6: „A toronyépítő emberről s a hadba készülő királyról szóló példabeszéd szinte fenyegető. Ha önmagában olvasnánk, azt hihetnők, hogy reális alternatívát kínál: a gyöngéknek, a felkészületleneknek jobb távol maradniuk Jézustól, mint ahogyan egy nehéz hegymászásról jobb lemondania annak, akinek nem bírja a lába a gyaloglást.
Nem erről van szó! Jézus meghívását el kell fogadnunk, de nem könnyelműen, mintha valami potyajegyet kapnánk egy nagyszerű előadásra, hanem teljes tudatában annak, hogy aki meghívott, az jogos követelésekkel is elénk áll.
Ahogy nagy öröm rálelni Isten országára, de mindenünket oda kell adnunk érte. Nagy ajándék a lakomára szóló meghívás, de csak az ülhet Isten asztala mellé, aki méltányolni tudja ezt, és minden másról lemond, hogy a mindennél nagyobbnak örvendezhessen.
A mai evangéliumi szakasz két súlyos jézusi mondást is elénk ad. Ki lehet Jézus tanítványa? Csak, aki „gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, sőt még saját magát is”! Miféle beszéd ez, hát nem a szeretet evangéliumának hirdetőjét halljuk…?
A sémita nyelvek nem ismerik az árnyalatokat, ezért kontrasztokban fogalmaznak. Ha valakinél jobban szeretek valaki mást, akkor azt egy kritikus pillanatban úgy kezelem, mintha gyűlölném! Mikor a templomba besüt a nap, árnyékot vet a gyertya lángja is. Hiszen a láng, bár világít, de útját állja a nagyobb fénynek.
De nem képtelen követelmény-e ez még így is? Értelmeznünk kellene még a szeretet szót is, amelyről itt is kiderül, hogy nem az érzelem nehezen irányítható lobogását jelenti, hanem értékelést, amelyben az akarat állásfoglalása dönt. Gondoljunk Morus Tamásra: szerette, nagyon szerette a feleségét, a gyermekeit, mégis vállalta a halált Krisztusért. Egy ilyenfajta legnagyobb szeretetre minden kereszténynek késznek kell lennie.
De hiszen valami ehhez hasonlót a világi élet is elvárhat tőlünk! Petőfi a haza nevében énekelte: „Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer, / Kinek drágább rongy élete (felesége, családja), / Mint a haza becsülete.” Krisztus követőjének nemcsak az emberi létből ráeső terheket kell — keresztként — lázadozás nélkül hordoznia, hanem épp a keresztény név is lehet keresztjévé. Csak akkor tanítvány, ha ezt megalkuvás nélkül hordozza, és hűségével dicsőséget szerez neki.” (Jelenits István)
5: „A mai evangélium az éjszakában virrasztó szolgák és a hazatérő Úr képére emelje tekintetünket. A hívő ember élete munka, a szeretet leleményes, tettre kész figyelme. Ez a példázat a várakozást, az éberséget emeli ki belőle. „Felövezett csípővel, égő gyertyával a kezünkben” kell várnunk az Urat, aki előbb-utóbb visszatér; az a fontos, hogy ébren találjon.
Nemcsak az volna baj, ha időközben elnyomna az álom, hanem az is, ha csupa csip-csup igyekezetből olyan tevékenykedésbe fognánk, amely teljesen magához láncolna minket, s épp a várakozást, a figyelmet, a reményt szorítaná ki szívünkből.
Az ország itt nem kincs, amelyet nekünk kell „gyűjtenünk”, hanem ajándék, amelyet a hazatérő Úr hoz magával. Ha ébren talál, asztalhoz ültet, s egy csodálatos szerepcserében szolgánk lesz, úgy bánik velünk mint vendégeivel.
A szolgák várják hazatérő Urukat, de ha Uruk késlekedése miatt meglankad bennük a remény s a felelősségtudat, akkor különös kísértések érhetik utol őket. Ezek sem ismeretlenek számunkra. Például a keserűségé: minek itt rendet tartani, ha nem jön, ha sehogy sem jön a Gazda?!
Jézus bíztat az éber reményre és derűs felelősségtudatra: lesz aki megérkezik és megjutalmazza őket.
Pilinszky János írta, hogy ha egész lélekkel várunk a hóesésre, ez a várakozás ér annyit, mint egy igazi havazás. Ha úgy várjuk Jézust, ahogyan ebből a mai evangéliumból tanuljuk, megérezzük, hogy itt is van velünk. Velünk van, hogy élni tudjunk belőle, rejtőzködik, hogy mégis meglepődjünk, amikor várva vártan, mégis váratlanul megjelenik majd, és az asztalhoz ültet minket.” (Jelenits István)
4: „Ezt az asztal melletti tanítást is könnyű félreérteni. „Amikor ebédet vagy vacsorát rendezel”, ne azokat hívd meg, akikről tudod, hogy viszonozni fogják, hanem inkább a „szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat”, vagyis azokat, akiket Jézus korában átoktól sújtottnak s így kétszeresen is megvetésre méltónak tartott a közvélemény. „Boldog leszel, mert ezek nem tudják viszonozni, de te az igazak föltámadásakor megkapod jutalmadat”.
Ha nagyon „földközelben” értelmezzük ezeket a szavakat, épp az isteni jutalomra vonatkozó reménynek, egy torz és ügyetlen parancsát olvashatjuk ki belőle: a számítgatást, mégpedig az Istenre sandítót. Olyat, amelyik jót is csak látszatra tesz.
Jézus most sem a társadalmi kérdés megoldásának módszertanát tanítja, hanem egy megragadó képpel az önzetlenségre, a számítás nélküli szeretetre tanít.
Szabad ilyen áttételesen értelmezni az evangéliumot? Nemcsak szabad, hanem kell is, ha hűségesek akarunk lenni hozzá. „Ha kezed botlásodat okozza, vágd le”…, ezt sem gyakorlati útmutatásnak szánta Jézus! A kísértések elhárításának tényleges módszere más. Értékelésre tanít bennük, felejthetetlenül. Ilyesféleképpen leljük nyitját a szegények meghívására vonatkozó intelemnek is.
Az utolsó mondat értelmezése külön gondosságot igényel. Aki önzetlenül, a viszontszolgálat reménye vagyis számítgatás nélkül jót tesz az emberekkel, az a föltámadáskor megkapja jutalmát. Ezt mondja Jézus. De nem azért, hogy evilági számítgatásainkat egy nagyobb tétnek kilátásba helyezésével új síkra emelje. Épp arra igyekszik rávenni, hogy ne számítgató életet éljünk. Aki számításból tesz jót a koldussal (akár „természetfölötti” számításból is), abban nem telik kedve Istennek. Mert az emberi magatartást nem az teszi természetfölöttivé, hogy anyagi haszon helyett az üdvösségre spekulálunk, hanem épp az, hogy önzetlenül tesszük a jót. A Hegyi beszéd szabálya szerint: „Ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb”. Aki megpróbál így élni, annak maga Isten lesz a jutalma.” (Jelenits István)
3: „A „Szeresd Uradat, Istenedet” meg a „Szeresd felebarátodat” két tétele a Biblia két különböző könyvében, valaha egymástól függetlenül fogalmazódott meg. Ebből az is következik, hogy a „teljes szívedből…”, és a „mint önmagadat” mértékhatározók eredetileg nem arra termettek, hogy egymáshoz viszonyítsuk őket, s a szeretetnek nagyobb meg kisebb fokát jelezzék. Más és másképpen, de mind a kettő a szeretetnek egyedül lehetséges mértékét jelzi: a teljességet. Itt a teljes szeretetről van szó, mi magunkról. Valami olyan „kötelezettségről”, amelyet sohasem lehet egészen „letudni”. Akit szeretünk, annak sohasem mondhatjuk, hogy már mindent megtettünk, amivel csak tartoztunk neki, több követelnivalója nem lehet.
Az izraeliták mindennapos reggeli imádságukban elmondták a “Szeresd Uradat, Istenedet” parancsolatát is. Mi újszerű volt akkor Jézus tanításában? A két szeretetparancs egymáshoz kapcsolása? Sokáig azt gondolták, hogy ez volt Jézus leleménye.
De Jézus nemcsak egymás mellé helyezte az istenszeretetet és a felebaráti szeretet parancsát, hanem mintegy kölcsönösen egymással értelmezte őket, úgy beszélt róluk, mint egyetlen parancsolat két, egymást kiegészítő vonatkozásáról. (Ezért mondja János: „Ezt a parancsot kaptuk tőle: aki az Istent szereti, szeresse testvérét is”).
Hogy miért jelentős a két szeretetparancs effajta összekapcsolása? Mert egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy aki Istent szeretni akarja, annak éppen a felebarátját kell szeretnie! Az istenszeretet megnyilvánulhatna egy radikális aszkézisben is, amely elszakít a felebaráttól. Hogy ez nem így van, hogy felebarátunkat kell szeretnünk, ha Istent szeretni akarjuk, az egyedül azért van, mert Isten így akarta. Vagyis amikor Jézus a két parancsolatot összekapcsolta egymással, akkor azzal az igénnyel lépett föl, hogy Isten akaratát hirdeti köztünk.
Jézust nem érti az, aki csak valami alkalmi amatőrködést hajlandó felebaráti szeretetnek minősíteni. Nincs fél-szeretet és nincs esetenként föl-föllobbanó szeretet, hanem csak egész, meg-nem-osztott szeretet van, ahogyan Isten is egyetlen, meg-nem-osztott Isten. Az Ő szeretete sem alkalmi hőstettek esetleges sorozata, ismeri a hűséget és az elköteleződést is.” (Jelenits István)
2: „Az évek múlásával megtapasztaljuk, hogy sokszor közelebb áll hozzánk egy elvesztett szerettünk – apánk, anyánk, barátunk – , mint az, aki a közelünkben él a jelenben. Az elvesztettel akár egy életen át beszélgetünk, visszaidézzük az emlékét, nem csak azért, hogy gyászoljuk, hanem hogy az élete tanulságaiból bátorítást, gondolatokat merítsünk a saját életünkre vonatkozóan. Alakja változik az emlékezetünkben, a hozzáfűződő kapcsolatunk elmélyül, és olyan dolgokra is felfigyelünk, amelyekre az életében addig még nem.
A Halottak napja azért is különleges, mert ilyenkor nemcsak a saját halottainkra emlékezünk, hanem mindazokra, akik előttünk jártak, és az életük, örökségük, fontos mindnyájunk számára.
Akkor is, ha név szerint nem tudjuk, hogy ki készítette az első kenyeret, ki találta fel a betűt vagy az írást. Mindez hozzátartozik az életünkhöz, és nem a semmiből került elénk: ősi örökségeink ezek, amelyeket halottainktól, az egykori élőktől kaptunk.
Aki nem válik világhírűvé, az is megmarad azok emlékezetében, akik szerették, esetleg azokéban is, akik mint egyszerű, de valamiért számukra egyedülálló emberre emlékeznek rá.” (Jelenits István)
1: „Mi hát a szent? Az Egyház azt avatja szentté, akiről igazolni lehet, hogy hősies fokban gyakorolta az erényeket és ha közbenjárására csodák történtek. Ez a két kritérium kétségtelenül alkalmas arra, hogy a szenttéavatás vezérfonala legyen.
De a hívő ember tájékozódását könnyen mellékútra terelhetik. Úgy tűnhetik föl, mintha a szent nagyszerű erkölcsi teljesítményeivel érdemelné meg tiszteletünket. Pedig elsősorban a kegyelem embere. Akkor gondolkodunk helyesen róla, ha a kegyelemről helyesen gondolkodunk. De fordítva is: sehol sem tudjuk úgy „megérteni” a kegyelem működését, mint egy-egy szent életének, egyéniségének tanulmányozása közben. Azt, hogy a kegyelem ajándék, s hogy „nem rontja le”, nem tolja félre, nem pótolja, hanem „föltételezi”, mozgósítja és beteljesíti a természetet.
Szent tehát az, akiben Isten tökéletességének és gazdagságának egyik vagy másik vonatkozása megragadó tisztaságban megvalósul. Ezért ők köztünk az emberré lett Isten „kifogyhatatlan gazdagságának” fölvillantói. S ha a földön élőknek érdemes egymásért imádkozniuk, egymás imádságát kérniük, ne kérhetnénk azok imádságát, akik „Krisztusban hunytak el”? Nem tolakodnak a szentek Krisztus és miközénk, mint valami mennyei bürokráciában vagy hűbéri láncban, de testvéreinkként ott vannak Krisztus körül, s Őrá is nagyobb bizalommal nézünk, ha meggondoljuk, hogy őket magához fogadta, háza népének ismeri.
Tudós papi ember szájából hallottam egyszer, hogy „az Üdvözlégy nem imádség, hiszen aki imádkozik, Istennel beszélget, az Ave Mariában viszont Máriát köszöntjük”. Bizony az Egyház imádkozik a szentekhez! Nem imádja őket, de amikor köszönti őket, imádságukat kéri, imádságos közösségükbe beóvakodik, és akkor imádkozik. Az Angyali üdvözletben pedig Máriát kérleljük: „Imádkozzál érettünk. .. most és halálunk óráján!” Nem vele társalkodunk hát, hanem vele együtt Istenhez fordulunk.
Igen, szükségünk van a szentekre! Helyesen kell gondolkodnunk róluk, jól kell törődnünk velük, akkor egyenként és együtt is tapasztaljuk áldott szeretetük hatalmát.” (Jelenits István)
