30: „Uram, mindent megadtál, – add meg majd békédet is. A biztos békét, a szombati nagy békét kérem tőled, azt a békét, amelynek nem lesz estéje. Íme, ez az egész csudálatosan berendezett világ, amelyet alkotó részei szerint is igen jónak ítéltél, elmúlik majd, ha leéli korszakait. Elmúlik, mert nemcsak hajnalt adtál neki, hanem alkonyatát is megrendelted.
A teremtés hetedik napjának nem volt estéje, nem volt lenyugvása. Megszentelted, hogy örökké megmaradjon. Teremtő munkád után a hetedik napon megpihentél, ámbár amaz „igen jó” műveket elfáradás nélkül alkottad, s most Könyved e szavai folyton hirdetik, hogy életünk munkája után, mely azért igen jó, mert a te ajándékod, az örök szombaton nekem is meglesz benned pihenésem.
Látjom kezeid munkáit, mert vannak. Künn látom, hogy vannak, benn látom, hogy jók.
Én bizonyos időben fölgerjedtem, hogy jó útra térjek, mert Lelked megillette szívemet – azelőtt meg jaj, elszakadtam tőled és a bűnök felé vitt indulatom, te azonban, Istenem, egyetlen, legfőbb Jóság, soha meg nem szűntél jót cselekedni.
Ha van is kegyelmes ajándékodból egynémely jó művem, egy sem tart örökké; csak a remény van meg bennem, hogy munkám után megpihenhetek én is, a te fölséges, szent országodban.
Ember az embernek adhatja-e ezek értését? Vagy angyal az angyalnak? Vagy angyal az embernek? Nem adhatja!
Tőled kell kérnem, nálad kell keresnem, hozzád kell bezörgetnem. Így, csak így lehet elnyerni, így lehet ráakadni, csak zörgetésre nyílik meg a titkok ajtaja. Amen.” (Szent Ágoston)
29: „Mikor végigelmélkedek mindent s téged kérdezgetlek, látom, hogy lelkem sehol sem talál bátorságos helyet, csak tenálad. Csak ott gyűjtheti egybe nagy megosztottságát, csak ott nem szakad el semmije tetőled.
Néha-néha igen szokatlan érzésbe, valami ismeretlen édességbe meríted a lelkemet. Mikor az ilyen állapot teljes bennem, igazán nem tudom, van-e fölségesebb valami, mint azok a pillanatok?
Azután megint csak visszahanyatlom ide nyomorúságom súlya miatt. Elnyel ismét a mindennapiság áradata és sokat sírok, mert nagy az én rabságom. Itt lehetek, de nem akarok. Ott szeretnék lenni, de nem tudok. Így itt is, ott is boldogtalan vagyok.
Ezért elmélkedtem végig bűnös gyarlóságaimat. Tört szívem látta fényességedet, s remegve kérdezte, eljuthat-e oda valaha?
Uram, te vagy a világ igazító igazsága. Én meg kapzsiságomban nem akartalak ugyan téged elveszíteni, hanem veled és melletted a hazugságot is szerettem volna megtartani, olyanformán, mint ahogy senki sem akar akkorákat hazudni, hogy a végén maga sem tudja, mi igaz belőle.
Akkor elvesztettelek, mert méltatlan volt hozzád hazugsággal lakni egy lakásban. Múló dolgok közé hanyatlottam, sötétség rabja lettem, de onnan is, onnan is szerettelek! Eltévedtem, de rád emlékeztem! Hallottam hívogató hangodat mögöttem, hogy térjek meg hozzád, de csak alig-alig hallottam meg szívem kegyetlen viharában. Kérlek, Igazság, én lelkem világossága, kérlek, többé soha ne engedd , hogy sötétségem hangja szóljon hozzám!
És most, Uram, most pihegve és vágyakozva visszatérek forrásodhoz. Senki újra utamba ne álljon: én ebből a forrásból akarok életet inni. Nem akarok immár a magam életével élni. Gonosz volt az, és önmagam halála lettem. De tebenned új életre üdülök.
Te szólj hozzám, Uram, te légy tanítómesterem. Hiszek szent könyveidnek, de jaj, igen mélytitkúak az igék Írásodban.”
Kérlek, Igazság, én lelkem világossága, kérlek, soha ne engedd, hogy sötétségem hangja szóljon hozzám! (Szent Ágoston)
28: „Valóban fölséges alkotásod, Uram, az értelmes teremtmény, mert íme, nyugtalanságát semmi be nem töltheti, semmi nem boldogíthatja, ami kisebb, mint te, következőleg önmaga sem.
Te vagy, Uram, elborult lelkünk megvilágosítója. Te szövöd ki bensőnk ünnepi ruháját. Kezed nyomán derül verőfény a sötét éjszakánkra.
Add nekem, Uram magadat, s vezess vissza engem magadhoz, mert íme, szeretlek, s ha ez kevés, gerjessz hatalmasabb szeretetre! Nincs nekem mértékem. Nem tudom, mennyivel szeresselek erősebben, hogy életem folyása egyenesen a szíved felé igazodjék s aztán meghúzódjék orcád rejtekében! Csak azt az egyet tudom, hogy boldogtalan vagyok, ha benned nem vagyok. Sem magamban, sem magamon kívül, nincs nekem akkor nyugodalmam.
És nyomorúság nekem minden kincs, minden bőség, ami nem te vagy, én Uram, Istenem!” (Szent Ágoston)
27: „Gyakran gonosz örömök küszködnek bennem, tisztes szomorúságokkal. Melyik fél győz majd, nem tudom. Uram, jaj, kérlek, könyörülj rajtam!
Jaj nekem! Íme sebeim! Nem rejtegetem őket. Orvos vagy, beteg vagyok. Könyörületes vagy, nyomorult vagyok.
Nincs nekem másban reményem, Uram, mint nagy irgalmasságodban. Kevésbé szeret téged, aki melletted másvalamit is szeret, ha csak nem a kedvedért szereti.
Óh, soha ki nem alvó Szeretet-Istenem, gyúlassz föl engem!
Add meg nekem, amit parancsolsz, s követelj tőlem, amit csak akarsz!” (Szent Ágoston)
26: „Fejtegetjük, hirdetjük cselekedeteiket, de te magad vagy, Uram az erő, ki az apostolok hagyományaiban, az Egyházban működöl.
Az evangélium első meghirdetésének oka az emberi nem hitetlensége volt. De az evangélium szolgái most is napról napra temérdek módon buzdítják és áldják a híveket. Minden lélek elevensége ezen föld talajából zsendül ki.
Fejtsék ki tehát szolgáid, Uram, az Egyház földjén hatóerejüket. Immár nem úgy, mint a pogány néptengerben tették, hogy ti. csudák, jelek, jövendölések erejében beszéltek és hirdették az igazságot, mert a tudatlanságot, a szokatlan jelek nyomán gerjedt megrendüléssel kellett felrázniok.
Ma ne ez legyen munkájuk stílusa, hanem alkalmazkodjanak az Egyház jelen helyzetéhez!
A talaj, amelyen állanak, immár az életük legyen: tükör és buzdító példa a hívek színe előtt. Így aztán nemcsak a füleket, hanem a cselekvő akaratot is megmozdítják, amikor prédikálják: „Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem tartózkodjatok tőle!”. Mert csak a tartózkodás menti a lelket ott, ahol a vágyakozás a halálba rántja. Őrizkedjetek az emberkergető büszkeség otromba bűnétől, a bujálkodás hervatag gyönyöreitől és a tudomány hamis cégérétől! Így aztán megszelídül bennetek a vadállat, igátokba hajlik a barom, s nem lesz méregfoga a kígyónak. Mindezek ugyanis az emberi lélek vágyakozásait jelentik.
A lélek halála ugyanis úgy történik, hogy szép lassan és észrevétlenül elszakaszkodik az élet forrásától, belekerül a mulandó világ sodrába és átváltozik annak hasonlatosságára.
Igéd ellenben, Uram, az örök élet forrása lévén, el nem múlik, s éppen azért ez szab gátat eltántorodásunknak, mikor folyton figyelmeztet: „ne szabjátok magatokat e világhoz!” (Szent Ágoston)
25: „És láttál Uram, mindent, amit alkottál, és íme, „igen jók valának.” Mi is látjuk, mi is igen jónak találjuk. Alkotásaid minden rendjét, mikor parancsoló igéddel egyenkint létre hoztad, külön-külön megnézted és jónak találtad.
Megolvastam Uram: hétszer írja az Írás, hogy megnézted és jónak találtad alkotásodat, nyolcadszor pedig azt mondja, hogy megnézted egész munkádat és íme, a maga nagy egészében nemcsak jó, hanem igen jó volt. Egyenkint csak jók voltak, valamennyi együtt: igen jó.
Példa erre egy-egy szép test is. Az olyan test ugyanis, amely csupa szép tagokból áll, szépség dolgában igen magasan áll bármelyik tagja fölött, mert szépségét éppen a tagok tökéletes egymáshoz illeszkedése adja, ámbár külön-külön is szép mindenik.
Sokat törtem a fejemet azon a kérdésen, hogy csakugyan hétszer vagy nyolcszor láttad-e jóknak alkotásaidat, amelyek megnyerték tetszésedet? De a te látásodban nem akadok időre, ami nélkül pedig nincs értelme annak, hogy ennyiszer vagy annyiszor nézted meg műveidet…?
Mivel Istenem vagy, megfelelsz a kérdésemre, sőt siketségemet is túlharsogva nagy szóval kiáltod bele szolgád lelki füleibe válaszodat:
– Ember, vedd eszedbe, hogy amit az Írás mond, én mondom! Az Írás idő szerint beszél, az én igémhez pedig nincs köze időnek, mert velem egyazon örökkévalóságban van. Amit ti az én lelkem által láttok és mondotok, azt én az örökkévalóság szerint látom és mondom. Mikor tehát ugyanazokat a magatok módján idő szerint látjátok, én nem úgy látom, és beszédem sem időben esik, jóllehet ti, amit időben láttok, idő szerint beszélitek.” (Szent Ágoston)
24: „Gyakran kiszakad belőlem is a kérdés: hol van az én Istenem? Pedig tudom, hol vagy. Meg is pihenek benned egy-egy keveset olyankor, s kitárom lelkemet az öröm és hála szavával, ünnepi vigadozó hanggal. Most még sokszor szomorúság a lelkem bére, mert el-elhanyatlik, örvénnyé válik, vagy inkább érzi, hogy még mindig örvény…
De ilyenkor is, a hitem, amelyet kigyújtottál lépéseim elé az élet éjszakájában, bátran mondogatja: „miért vagy szomorú, én lelkem? Bízzál az Úrban, bízzál, ne csüggedj! Majd csak elmúlik az éj, a gonoszság szülőanyja, melynek mi is magzatjai voltunk sötétség-korunkban!” Igen, a sötétség maradványait hurcoljuk e halálra szánt testben, de majd csak fölragyog a mi napunk is, és eloszlik majd a sötétség!
Reggel eléd állok, Uram, és rád vetem szemeimet s szakadatlan mondom dicséretedet. Reggel eléd állok és nézem orcám szabadítóját, az én Istenemet, aki megeleveníti majd a halandó testemet is a bennem lakó Lélek kedvéért, mert irgalmasan ott lebeg az én sötéten háborgó bensőm fölött.
Zálog van kezemben itt e zarándoklás idején, hogy ma is világosság lehetek, s a reménység erejében boldog vagyok, a világosság fia, nem az éjszakáé, nem a sötétségé, – ámbár valamikor bizony, azé voltam.” (Szent Ágoston)
23: „Oh Uram, engedd, hogy kezed munkájába, Írásaid egébe bele pillanthassunk. Ott van, ott van a te tanulságtételed, a kicsinyek megokosítója.
Nincs a világon könyv ennyire megrontója minden felfuvalkodottságnak. Sehol Uram, sehol és soha nem bukkantam tiszta, szent igékre, amelyek úgy ráindítottak volna bűneim megvallására, úgy belesimították volna nyakamat igádba s úgy föllelkesítettek volna ingyen szolgálatodra, mint Írásod tanításai.
Jóságos Atyám, engedj értelmemmel beléjük hatolnom, hiszen Írásaidat azok részére szilárdítottad bele a világba, akik meghódolnak előttük, s íme, én alávetem magamat tekintélyüknek.
Magasztaljanak téged mindannyian angyalaidnak a mi egeinken túl lakó seregei. Nekik nincs szükségük arra, hogy ezen írott erősségedre függesszék szemeiket, ők nem olvasásból ismerik Igédet.
Miért? Mert színről színre látnak téged örökké s onnan olvassák le idő nélkül, szavak nélkül akaratod örök elhatározásait. Látják, akarják és szeretik. Örök ez a látás, örök amit látnak és úgy szemlélik, hogy egyben akarják is és szeretik is. Ez a „könyv” soha be nem csukódik, ez az írás soha fel nem göngyölődik előlük, mert Te vagy könyvük, írásuk örökké, mert magasra emelted őket Írásod erőssége fölé.
A Szentírást a lent lakó emberi nem gyöngesége fölé rendelted, hogy legyen mire föltekintenie, s megismernie könyörületességedet, amely az idők beláthatatlan folyamán keresztül folyton tanúságot tesz rólad.
A felhők rohannak, az ég megmarad. Igéd hirdetői átköltöznek e világból a másikba, Írásod ellenben a világ végezetéig minden nép kincse marad.
Sőt „az ég és föld elmúlnak, igéid azonban el nem múlnak”, mert az égboltozat összegöngyöltetik, s ami fölé borult, a virágok is minden ékességükkel együtt elhervadnak, igéd azonban megmarad örökké.” (Szent Ágoston)
22: „Minden test a maga nehézkedésével keresi pihenő helyét, és e nehézkedés iránya nem okvetlenül lefelé tart, hanem a testnek megfelelő helyzetet keresi. A tűz például felfelé lobog, a kőnek ellenkező iránya van, de mindegyiket a maga nehézkedése hajtja a saját elhelyezkedése felé. Önts olajat a víz színe alá, s föléje kerekedik, önts vizet az olajra, helyet cserélnek. Egyiket is, másikat is természete hajtja, annak irányában keresik helyüket, s mindaddig kavarognak, míg el nem helyezkednek, azután megpihennek.
Az én nehézkedésem a szeretet. Az szabja meg az irányt, amerre szárnyalok. A te ajándékod, Uram, hogy kigyullad bennem s fölfelé törekszem: áttüzesedek és szállok.
Mindannyian, akik szeretünk téged, megjárjuk a szív magasba vezető ösvényeit és az emelkedők dalait énekeljük. Tüzeddel, jó tüzeddel lángra lobbanunk és haladunk, mert fel a magasba lépkedünk. Hiszen a mennyei Jeruzsálem békességébe sietünk, hiszen „vigadozunk, mikor azt mondják nekünk: az Úr házába megyünk” .
Oda készít majd lakást nekünk jóakarataod, hogy ne kívánjunk többé semmi mást, mint örökkön örökké nálad maradni.” (Szent Ágoston)
21: „Hozzád kiáltok, könyörülő Istenem, ki megteremtettél s akkor sem vetettél ki emlékezetedből, mikor én elfeledtelek. Hozzád kiáltok, jöjj el lelkembe! Azt is magad igazgatod össze lakásodul, mert te töltöd meg utánad való vágyakozással.
Ne vesd el kiáltó szavamat! Hiszen hozzád fordulásomat régen megelőzted s már akkor temérdek szóval szüntelenül szólongattál, hogy nagy elszakadásomban rád figyeljek, megtérjek hozzád és segítségül kérjem hívogató kegyelmedet.
Te akkor eltörölted, Uram minden gonosz adósságomat. Velük szakadtam el tőled. Voltál, mikor én még nem voltam. Semmi voltam, tehát nem is érdemelhettem meg létezésemet. És jóságodból mégis vagyok, mert jóságod mindent megelőzött, azt is, hogy teremtettél, azt is, hogy miből teremtettél!
Pedig ugyancsak nem volt rám szükséged! Vagyok-e olyan érték, hogy segítségére lehetnék Uramnak, Istenemnek?
Nem azért kell szolgálnom, hogy munkádon könnyítsek, vagy hogy erőd közreműködésem híján meg ne gyöngüljön, nem azért kell téged tisztelet és szeretet műveivel körülvennem, mintha azok nélkül gondozatlan maradnál, mint a föld, ha nem művelik.
Azért vagyok, hogy szolgáljalak és hódoljak neked s így az én boldogulásom származzék belőled. Létem belőled forrásozik, hogy majd egykor boldog lehessek benned!” (Szent Ágoston)
20: „Mikor tehát ez is, az is erősködik előttem, hogy csak ő ismeri egy szentírási könyv szerzőjének igazi felfogását, azt hiszem, Istennek tetsző módon cselekszem, ha azt felelem neki: miért ne fogadjuk el mindkettőjük véleményét, ha mindketten az igazság alapján állnak?
S ha akad ama szavaknak harmadik, negyedik, vagy még több igaz értelmezése, miért ne higgyük, hogy valamennyi tényleg a szent szerző szeme előtt lebeghetett? Hisz az egy igaz Isten a szent könyveket temérdek ember értéséhez alkalmasította, akik különböző igazságokra bukkanhatnak rá olvasás közben!
De hát velem nem így van? Ha valami igen magas tekintélyű dolgot kellene írnom, inkább szeretnék úgy írni, hogy írásom valamiképpen mindannak hangot adjon, amit csak ama tárgyról igazat el lehet gondolni, mint úgy, hogy egyetlen igaz véleményt fejtsek ki bővebben, csak azért, hogy kirekesszek más magyarázatokat. Az esetleges téves mivoltuk úgy sem árthatna, igaz voltuk pedig csak gazdagítaná mondandómat.
A szent szerző, a Szentlélek sugallatára, írás közben használt szavainál miért ne érezhette, érthette és írhatta le mindazt, ami igazat mi eddig a szövegben találtunk? Sőt azt is, ami még ezenkívül is ott rejtezik, csak még mi sem tudunk róla, mert azokat majd utánunk fogják megtalálni.” (Szent Ágoston)
19: „Egynémelyek ugyanis a Teremtéstörténet szavainak hallatára vagy olvasása közben Istent emberformájúnak, vagy korlátlan hatalmú emberi lénynek gondolják, aki új és váratlan szeszéllyel valahol az űrben messze önmagától eget és földet teremtett, két nagy testet tehát, egyet fönt, egyet lent, s e kettő hordozza a világegyetem mindenségét.
Ugyanők, mikor hallják, hogy: „mondá Isten: legyen ez vagy az, és meglett”, – azt képzelik, hogy Isten e parancsszavai valóságos kimondott szavak voltak, amelyek bizonyos időben felhangzottak, harsogtak és elmúltak, s elhangzásuk után mindjárt úgy meg is lett minden, amit a parancs rendelt. És valószínűleg több más dologról is ilyen testi mivoltunknak megfelelő módon vélekednek…
Ők még kicsi fiókák. Gyöngeségüket az Írás nagyszerű alázatossága anyaölben hordozza, de a hit így is üdvösen épülhet bennük. Mert mi a dolog veleje? Az a bizonyosság, hogy Isten teremtett mindent. Ezt pedig hiszik és vallják.
Ha azonban valamelyikük az Írás egyszerűségét megvetve, öntudatos büszkeséggel, azt is tudni véli, hogyan és mikor is történt a semmiből teremtés és ezzel túlságosan kihajol a dajkáló bölcsője széléről, jaj, könnyen kipottyanhatik a nyavalyás! Istenem, Uram, könyörülj meg rajta, hogy az arra járók össze ne tiporják azt a kis tollatlan jószágot! Küldd el angyalodat, hogy megint visszategye a fészekbe, s ott éldegéljen, míg szárnyra nem erősödik!” (Szent Ágoston)
18: „Uram, igazságodat nincs jogom lefoglalni. A másiknak sincs, senkinek sincs. Igazságod valamennyiünké, mert nyilván az egész emberiségnek szántad s igen komoly figyelmeztetést kapcsoltál hozzá, hogy senki az igazságot mások elől lakat alá ne tegye. Ha teszi, elveszíti.
Ha ki ugyanis az emberiség közös épülésére szánt ajándékodat magának követeli, s a közös lelki kincset tulajdon csűrébe gyűjti, bizony a közös asztal helyett a maga vályúját, vagyis igazság helyett a hamisságot kapja. Mert minden, aki a magáét hirdeti, hazugságot hirdet.
De ha mindketten megértjük, hogy az is igaz, amit te mondasz, az is, amit én mondok, mit gondolsz, mi alapon van ezen értésünk? A fundamentum bizonyára nem a te személyed, nem is az enyém, hanem a változatlan igazság, amely értelmünk fölött vezérkedik!
Ha már most a mi Urunknak ezen minket megvilágosító igazsága felől nincs közöttünk ellenkezés, mit huzakodunk vakmerően egyetlen magyarázathoz kötődni s csak a miénket állítani? Veszedelmesek az ilyen civakodások! Sértik a szeretetet, pedig a szeretet szellemében szólalt meg az igazság. Az igaz vélemények tarka változatosságában más, mint az Örök Igazság, nem tud egyetértést teremteni!
Könyörülj rajtunk Uram, hogy törvényeddel a te szellemedben éljünk s parancsod végső célját, a tiszta szeretetet, szem elől el ne tévesszük!
Sokszor látom, hogy sok véleményben van igazság.
A kicsinyekkel pedig – akik fölséges nagy dolgokat tudnak mondani alázatos köntösben s kevés szóval is bőséges tartalommal -, valamennyien, velem együtt, ha a közös igazság szavait fejtegetik, szeressük egymást!
S egyúttal szeressünk téged is Uram, igazság forrása, ha valóban igazságra s nem hiábavalóságokra szomjazunk!” (Szent Ágoston)
17: „Valósággal ég a lelkem, hogy végére járjak a te titkaid rejtélyes kérdéseinek. Kérlek Uram, Istenem, Krisztus nevére kérlek, ne rekeszd el vágyakozásom elől a Szentírás mindennapi és rejtett dolgainak megértését. Add Uram, hogy irgalmas megvilágosításod nyomán behatolhassak és földeríthessem mélységüket.
Kinél is kérdezősködhetném e dolog felől? Kinek panaszolhatom el nagyobb haszonnal járatlanságomat, mint neked, ki nem veszed rossz néven tőlem, hogy ilyen tüzes buzgósággal kutatgatom Írásaidat?
Add meg nekem, Uram, amit szeretek, hisz e szeretetet is te adtad belém. Add meg nekem Atyám, hiszen te igazán értesz jó adományokat adni gyermekeidnek.
Föltettem, hogy megismerem Írásaidat, s bizony igen nagy munka vár rám, hacsak meg nem világosítasz. Az Úr Krisztusra kérlek, az ő neve, a Szentek Szentjének neve védjen engem minden ellenkezéstől és tévedéstől.
Uram, szent könyveid igéi megindítják és sok törődésre gerjesztik lelkemet e fogyatékos életben, de Írásaidról szóló beszédemen, jaj, sokszor kiütközik az emberi értetlenség.
Mert mindig jobban szónak ereszkedik a kutatás, mint a megtalálás. Bővebb beszéde van a kérelemnek, mint az adománynak, és a kéz bizony többet fárad a kopogtatásban, mint az alamizsna elfogadásában.
Van azonban biztos ígéretem, melynek teljesülését senki meg nem akaszthatja: „Kérjetek, és adatik nektek; keressetek és találtok; zörgessetek, és megnyittatik nektek.”
A te ígéreted ez. Van-e okom a csalódástól félni, mikor a megsegítésemre az Igazság tesz ígéretet?” (Szent Ágoston)
16: „Mondottam már, s újra hirdetem: szereteted iránt való szeretetből írom e munkát! Hiszen imádkozni is szoktunk, pedig az Igazság mondotta, hogy: „a ti Atyátok tudja, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek őt!”
Mikor tehát megvallom előtted nyomorúságaimat és sok ajándék-irgalmadat, lelkem egész ragaszkodását akarom feltárni, hogy amit megkezdtél, teljesítsd be rajtam. Tégy egészen szabaddá. Ne legyek többé a magam nyomorúsága, hanem boldog alattvalód.
Volna-e elég erő tollamban írott szóval elmondani minden buzdításodat és megrendülésemet, minden vigasztalásodat és eligazításomat, míg végre rávettél engem arra, hogy igéd hirdetője, szentséged osztogatója lettem népedben? Ha ezt mind a maga rendje szerint el akarnám mondani, ugyan kevés lenne nekem az idő minden pillanata!
Régi-régi vágyakozásom végig elmélkedni törvényedet s elmélkedés közben megvallani neked: mit tudok és mit nem. Most tehát nem is akarom, hogy másvalamiben teljenek is szabad óráim – amik maradnak azon szolgálatok után, amelyekkel ingyen és szívességből szolgálok az embereknek – mint ebben.
Uram, én Istenem, figyelmezz kérlek imádságomra! Segítsd meg könyörületed szerint szívem ezen vágyakozását. Nemcsak a magam kedve gyulladozik benne: testvéreimnek is használni szeretnék vele. A szívemben olvashatod, hogy igazán így van.
Nyess le rólam Uram, kívül is, belül is minden vakmerősködést, minden hazugságot, – különösen ajkaimról. Bár ne tévednék vallomásomban, bár senkit meg ne tévesztenék vele! Figyelmezz lelkemre kérlek, légy irgalmas hozzám, és add meg, ami után szeretetem vágyakozik! Mert megvan bennem ez a szeretet Uram, s ez is a te adományod. Ne fordulj el szomjúhozó kicsi fűszáladtól.” (Szent Ágoston)
15: „Az emberek nyelve a mi mindennapi égető kemencénk.
De mi módon próbáljuk ki azt, hogy a dicséret hiányát el tudjuk-e tűrni? Kezdjünk talán valami olyan gonosz és mérték nélkül elvetemedett életet, hogy mindenki megutáljon, aki csak ismer bennünket? Lehet-e ennél nagyobb őrültséget mondani, vagy csak kigondolni is?
Mert ha dicséret a jó élet és a jó cselekedetek szokásos és szükséges kísérője, ezt a kíséretet éppen úgy nem szabad elhanyagolni, mint magát a jó életet. Viszont hogy valamit egykedvűen vagy csak zúgolódva tudok-e nélkülözni, csak akkor érzem igazán, ha az a valami nincs meg. Kelljen-e hát nekem mások dicsérete?
A dicséret nekem igen jól esik. Az igazság azonban még több örömet kell okozzon, mint a dicséret. Mert ha rám bíznák a választást, mi akarok inkább lenni: szenvedélyes, minden dolgomban balkezű, de a közvéleménytől dédelgetett ember-e, vagy szilárd, az igazságban megingathatatlan, de minden szidalommal elhalmozott ember, az utóbbit választanám.
Igen szeretném, hogy akármi jó dolgom külső elismerése egyáltalán ne növelné örömömet, de megvallom, hogy növeli. Sőt az is igaz, hogy az ócsárlás pedig kisebbíti. S mikor egy gyarlóságom miatt aggódom, azonnal ott terem a mentegetődzés.
Te, Istenem, nemcsak megtartóztatást szabtál ránk, vagyis azt, hogy bizonyos dolgoktól elvonjuk ragaszkodásunkat, hanem igazságosságot is, vagyis azt, hogy bizonyos dolgokhoz ragaszkodjunk.
Gyakran azt hiszem, hogy felebarátom előrehaladásának, vagy várható fejlődésének örülök, amikor pedig örömöm oka csak az, hogy az én tanácsaimra hallgatott.
Néha el is szomorodom a dicsérgetések miatt, amikor vagy olyant dicsérnek bennem, ami miatt önmagamnak sem tetszem, vagy pedig apró és jelentéktelen értékemet többre becsülik, mint kellene.
Benned, én Igazságom, világosan látom, hogy nem magam miatt kell a dicséreteknek örülnöm, hanem Temiattad és felebarátom haszna miatt.” (Szent Ágoston)
14: „Tudod, Uram, mekkorát változtattál rajtam.
Mindenekelőtt kigyógyítottál örökös magam igazáért veszekedésemből, hogy aztán egyéb minden bűnömön is megkönyörülj, meggyógyítsd gyarlóságaimat, s megvédj az eleven elpusztulástól.
Uram, csak te tudsz felfuvalkodás nélkül uralkodni, mert csak te vagy igazán független úr! Mondhatom-e én valaha ebben az életben, hogy elhagyott, vagy elhagy valamikor engem az a kívánkozás, hogy tiszteljenek, féljenek tőlem és szeressenek az emberek mert ez nekem örömet okoz? Örömet, ami nem is öröm, hanem eleven nyomorúság, undok hetvenkedés!
Jaj, Uram, ez a kívánkozás okozza legtöbbször, hogy nem szeretlek téged s nem tiszta szívvel félek tőled. Ezért van, hogy a kevélyeknek ellenállsz, s az alázatosaknak adod kegyelmedet.
Nekem, aki valamilyen hivatalt viselek, tekintélyre is szükségem van, meg az emberek szeretetére is, de igaz boldogságom ellensége folyton agyarkodik, mindenüvé kelepcéket rak örökös uszításaival és arra számít, hogy mohó vágyakozásom egy óvatlan pillanatban majd tőrbe ejt engem. Arra számít, hogy elszakaszkodok az Igazságtól, s a mások tetszése ingatag talajára helyezve át életem örömét, immár nem azt akarom, hogy a nép érted és miattad, hanem hogy helyetted szeressen és tiszteljen engem.
Gyenge vagyok, Uram, légy te az én dicsőségem, hogy csak miattad szeressenek, miattad tiszteljenek!” (Szent Ágoston)
13: „Testünk naponkint kimerül, s naponkint újítjuk étellel, itallal, míg majd ételt is, gyomrot is megszüntetsz s rothatag mivoltunkat örök rothadatlanságba öltözteted.
Most kellemes is nekem testem e sürgetése. Küszködöm is ellene, hogy rabul ne ejtsen: gyakran böjtökkel háborúskodom ellene, de nyűgösködését mégis csak élvezet szüntetheti.
Arra oktattál, Uram, hogy úgy fogjak az evéshez, mintha orvosságot akarnék bevenni. Míg azonban a nyűgös kívánkozás állapotából átérek a kielégítő jóllakásig, átmenés közben leselkedik rám kelepcéjével az érzékiség. Maga ez az átmenés az élvezet.
Jóllehet az evés-ivásnak csak egy oka van: a test megtartása, mégis az élvezet is nyomában jár. Sőt igen gyakran, elibe törekszik, hogy minden csak az ő kedvéért történjék. Mértékük sem egyforma; mert ami elég volna a test fölerősítésére, az kevés az élvezetnek, s nehéz megmondani, a test szükségletére való tekintetből akarunk-e tovább enni, vagy inkább az élvezet kívánkozása csapott be bennünket s immár annak szolgálunk.
E bizonytalanság fölötte kellemes. Védelmet ad, szívesen hánytorgatja, hogy nem tudjuk, mennyi az, ami a jóllakáshoz, az egészség óvására szükséges, így aztán az egészség köpenyébe takarja bele az élvezet ügyét.
Mindennap igyekszem gátat szabni e kísértéseknek. Jobbod segítségét kérem s hozzád megyek lelkifurdalásaimmal, mert ebben a dologban mind ez ideig nem tudtam bizonyos regulát állítani magamnak.
Részegséghez semmi közöm: könyörülj rajtam, hogy ne is legyen. Mértéktelenség azonban már megesett szolgáddal! Könyörülj rajtam, hogy ezután távol legyen tőlem, mert „senki meg nem tartóztathatja magát, ha te nem adod neki.”
Részeges sohase voltam, de ismertem olyanokat, akiket részeges mivoltukból józanokká változtattál. Tőled van tehát azok józansága, akik sohasem részegeskedtek, tőled van, hogy akik részegeskedők voltak, immár nem azok, s ugyancsak tőled van, hogy azok is, ezek is tudják, hogy te vagy az, aki ezt bennük cselekedte.” (Szent Ágoston)
12: „Parancsod világos: meg kell tartóztatnom magamat a test kívánkozásától, a szemek kívánkozásától és az élet kevélységétől. Tilalom alá tetted a bujálkodást; a házasságot megengedted, de engem még annál is nemesebb valamire figyelmeztettél, és nekem azt meg is adtad.
De, jaj, az én sokat emlegetett emlékezetemben még mindig él bizonyos dolgok emléke… Körülrajoznak, éber állapotomban nincs rajtam erejük, de mikor alszom, a beleegyezésig, sőt majdnem a cselekedetig gyönyörködöm bennük. És akkora hatalma van az ilyen csaló álomképnek testemen, lelkemen, hogy még az üres látomás is rá tud venni álmomban arra, amire a valóság szemlélete éber állapotomban már nem képes rávenni!
De nem én vagyok-e akkor is én, uram, Istenem?
S mégis milyen nagy különbség szakajt el engem önmagamtól abban a pillanatban, amikor az álomba átszenderedem, vagy onnan ide visszaébredek!
Nem volna-e elég erős a te kezed, Mindenható Uram, lelkem összes nyavalyáit meggyógyítani, s kegyelmed bőségesebb áradatával még álmaim rendetlen kívánkozásait is elfojtani?
Szaporítsd Uram, sokasítsd bennem ajándékaidat, hogy lelkem testi kívánkozás béklyóiból kiszabaduljon s kövessen engem a feléd vezető úton; hogy ne lázadozzék önmaga ellen, s nemcsak hogy az érzéki képek hatása alatt ilyen undok romlottságokba egészen a test fertőzéséig bele ne keveredjék, de hogy még gondolataiban se adja beleegyezését.
Nem nagy dolog az a te Mindenhatóságodnak megtenni, hogy nemcsak valamikor majd életemben, hanem most, ennyi idős fejjel is az ilyenfélében semmi tetszésem se legyen!
Íme elmondottam neked, jó Uramnak, hogyan vagyok én most e régi bűnömmel. Rettegés között örülök annak, amit adtál, gyászolom azt, amiben tökéletlen vagyok. Biztosra veszem, hogy teljessé teszed bennem irgalmasságodat egészen a tökéletes békéig, amelyben örökké veled marad testem is, lelkem is.” (Szent Ágoston)
11: „Istenem, örök-új Szépség! Későn gyulladt föl szereteted bennem. Íme, belül voltál, én pedig kívül kerestelek. A szépséges világosságodnak én rútságommal rohantam neki. Velem voltál, de én nem voltam veled. Távol tartottak engem tőled a teremtmények, amelyek nem is léteznének, ha nem volnának benned.
Aztán hívtál, kiáltottál és összetörted süketségemet. Kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elűzted rólam a vakoskodó homályt.
Illatoztál, én lélegzetet vettem és már lihegek feléd!
Megízleltelek és már éhezek reád és szomjazom utánad!
Megérintettél s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól a békéd után!” (Szent Ágoston)
10: „Nem kis eredmény ugyanis, ha sokan hálálkodnak neked, Uram Istenem, énmiattam, s ha sokan könyörögnek hozzád énérettem. Testvéreim lelke csak hadd szeresse meg bennem, amit szeretnivalónak mutatsz, és sajnálkozzék mindenemen, amit sajnálatosnak ítélsz. A testvér-lélek tegye ezt, amely örül, ha jót talál bennem, s szomorkodik értem, amikor hibámat látja, mert az igazi testvér akár dicsér, akár gáncsol, szeret.
Feltárom magamat nekik, hadd lelkendezzenek javaimon, hadd sóhajtozzanak bűneimen. Ami jó bennem, az a te szerzeményed, a te ajándékod; ami rossz, a magam bűne s a te ítéleted. Azokon örüljenek, ezeken szomorkodjanak, s szálljon, szálljon színed elé az ének is, a könny is, mint tömjén illata a testvér-szívek szent templomából. Fogadd Uram, kedvesen az illatot, s könyörülj rajtam – szent Nevedre kérlek – nagy irgalmasságod szerint. Ne, ne hagyd abba, amit kezdettél bennem. Járj végére minden gyarlóságomnak.
Ez legyen vallomásaim gyümölcse.
Ezért tárom fel múltamon kívül jelen mivoltomat is. Nemcsak előtted – aggódó örömmel és fájdalmas reménykedéssel -, hanem azok füle hallatára is, akik osztályosai örömömnek, s társak, polgárok, zarándokok velem e halandó sorsban, akár előttem voltak, akár utánam jönnek, akár velem együtt ballagnak.
Szolgáid ezek, Uram, nekem meg testvéreim. Parancsod köt, hogy szolgáljak nekik, ha veled és benned élni akarok. Akiknek tehát parancsod értelmében szolgálok, azoknak bemutatom magamat. Nem múltamat, hanem azt, hogy mi vagyok már s mi vagyok még. De „enmagamat semmiképpen sem akarom megítélni”, mert azt csak te teheted velem, Uram.
Így vegyétek beszédemet.” (Szent Ágoston)
9: „Mi a célom, hogy az emberek füle hallatára vallok? Talán azt várnám, hogy majd nekiállanak meggyógyítani minden gyarlóságomat?
Más ember élete titkaira, óh arra kíváncsi mindenki, de a magáét megjavítani ugyan húzódozik. Mit kívánkozik az olyan ember kitudni tőlem, hogy mi vagyok, aki nem akarja meghallani tőled, hogy ő micsoda? S különben is honnan tudják, igazat vallok-e magamról? Hiszen senki emberfia nem tudja, „mi van az ember, hanem csak a Lélek, aki őbenne vagyon”. Ellenben ha tőled hallanak magukról, nem mondhatják: az Úr hazudik. Mert tőled hallani magunkról, mi más, mint megismerni magunkat? S ha valaki az ilyen megismerést hazugnak mondja, nem hazudik-e ő maga?
Mivel „a szeretet mindent elhisz” – természetesen csak azoktól, akiket összeköt, és egybeforraszt -, én is úgy tárom ki lelkemet Uram, előtted, hogy az emberek is meghallhassák. Nem tudom ugyan bizonyítani nekik, hogy igazat vallok, de azok bizonyosan elhiszik, akiknek figyelmét a szeretet hajlítja felém.
Te azonban, lelkem bizalmas orvosa, közöld velem kérlek, mi haszna cselekedetemnek?
Ami régi bűneimet illeti, amelyeket bocsánatoddal befödöztél, meglesz az a hatásuk, hogy aki olvassa vagy hallja, szíve fölgerjed és nem fásul el a saját kétségbeesésében s nem mondhatja: nem tudom megtenni, hanem irgalmadban bizakodva talpra áll, mert kegyelmed minden erőtlent megerősít, aki megismeri általa nyavalyás mivoltát. A jók pedig örömmel hallgatják azoknak régi bűneit, akik immár bűntelenek: nem ugyan a bűn gyönyörködteti őket, hanem az, hogy a bűnök voltak s nincsenek többé.
Uram, lelkiismeretem mindennap vallomásra tárul elibéd, mert könyörületed nagyobb erőssége neki, mint bűntelensége.”
8: „Ismerni szeretnélek, Uram, ismerni, úgy, amint Te, én ismerőm, ismersz engem. Te vagy lelkem erőssége. Menj be lelkembe, igazítsd magadhoz, hogy szeplőtelenül, redőtlenül a tied lehessen. Ebben reménykedem, ezért beszélek, ez a remény az én egyetlen igazi örömöm.
Ami az élet egyéb dolgait illeti, az a szabály, hogy rendesen egy könnyet sem érdemel amit keservesen megsiratnak, s keservesen siratni kellene, ami után könnyet sem ejtenek.
Én cselekedni akarom Uram az igazságot e vallomásban. Szívem rejtekében is színed előtt, meg írásomban is mindenek szeme láttára.
Uram, ha nem akarnám is kitárni szívemet, ugyan mi dolgom maradna titokban előtted? Hisz az emberi lélek örvényei nyitva álnak szemeid előtt! Nem tudnék előled elrejtőzni, legföljebb téged veszítenélek szem elől. Most azonban, mikor sóhajaim mutatják, mennyire nem tetszem önmagamnak, fölragyog előttem szeretetreméltóságod kedves és kívánatos világa, hogy szégyenkezzen és elforduljon magától, hogy téged válasszon, s csak benned iparkodjék tetszeni neked is, és magamnak is.
Uram, te ismersz, tudod mi vagyok. S hogy mégis vallomást teszek magamról, nem az eleven beszéd, a hang a fő benne, hanem lelkem suttogása, szívem kiáltása, amit úgyis csak te tudsz meghallani. Ha ugyanis rossz vagyok, s bánom gonoszságomat, íme, ez maga vallomás színed előtt. Ha jó vagyok, s nem magamnak tulajdonítom, íme, ez megint vallomás színed előtt, mert tőled kap áldást az igaz, miután tőled kapta a megigazulást is gonoszságából.
Vallomásom tehát neked szól, Uram, akár néma vagyok színed előtt, akár nem. Mert amikor hangom hallgat, szívem beszél. S nem is tudok semmi jót olvasóimnak sem mondani, amit már előbb meg nem hallottál volna tőlem, sem neked nem tudok olyant mondani, amit már előbb nem tőled hallottam volna.” (Szent Ágoston)
7: „Anyám lelke Krisztusban nyert új életet, s földi vándorlása hitben, erkölcsben dicsérete volt nevednek, de azért jaj, nem merem állítani, hogy egyetlen szó sem esett volna ajkáról törvényed ellen, mióta szent keresztségedben újjászületett. És jaj volna még a tisztes életű embernek is, ha mikor ítéled, félretennéd irgalmadat. Csak azért bizakodunk, hogy helyünk lesz nálad, mert nem követed nyomon kérlelhetetlenül minden eltévelyedésünket. Ha pedig valaki eléd számlálja érdemeit, oda számlálhat-e csak egyet is, amit nem tőled kapott?
Én is, Uram, elmellőzöm most egy kissé anyám jócselekedeteit. Ezekért örömmel hálálkodom neked, de most bűnei miatt könyörgök hozzád.
Hallgass meg engem, sebeink orvosára kérlek. Ő érettünk függött a kereszten, s most jobbodon ülve ő a mi közbenjárónk nálad.
Tudom, hogy anyám könyörületes volt cselekedeteiben, tudom, hogy igaz szívből megbocsájtott minden ellene vétkezőnek, bocsásd meg te is vétkeit, amit elkövetett annyi éven keresztül az üdvösség vize után.
Bocsáss meg, Uram, könyörgök, bocsáss meg neki! Hiszem, hogy már meg is tetted, amire kérlek, de azért „vedd kedvesen Uram, ajkaim önkéntes áldozatait”. Hiszen halálos órája közeledtekor nem törődött sem pompás temetéssel, nem gondolt a kész hazai sírjára, csak egy óhaja volt: hogy megemlékezzünk róla az oltárodnál. Az oltárnál, amely előtt egy napot sem mulasztott szolgálatodban. Az oltárnál, mert tudta, hogy ott mutatják be Neked a szent áldozatot, az „ellene is bizonyító vádirat eltörlőjét”. Az ellenség összeszámlálta e vádiratban bűneit s azt hitte, győzött. De azóta hiába keres ellene bizonyságot, semmit sem talál abban, akiben anyám győzött: az Úr Jézus Krisztusban.
Szolgálód, Uram, hite bilincseivel megváltásunk eme titkához kötötte lelke sorsát. Hiszen ő nem mondhatná, hogy semmi bűne sincs, ami miatt alattomos vádlója felülkerekedve hatalmába ne vehetné, csak egy felelete lehetne: az, hogy az ő bűneit maga az Úr Jézus bocsátotta meg. Nyugodjék békében férjével együtt. Előtte és utána más férjet nem ismert, ez egynek szolgált s türelemmel meghozta neked a gyümölcsöt, hogy férjét is megnyerte országodnak.
S te, én Uram és Istenem, juttasd eszébe minden szolgádnak, akik valahányan ezeket olvassák, hogy emlékezzenek meg oltárodnál szolgálódról, Mónikáról s néhai férjéről, Patriciusról. Szüleim ők e mulandó világ szerint, testvéreim a te Atyaságod alatt közös Anyánkban, a katolikus Egyházban, polgártársaim az örök Jeruzsálemben, ahova zarándoknéped, mióta csak elindult, hazaérkeztéig szünet nélkül vágyakozik.
Így aztán, ha sokan megemlékeznek róluk, több eredménye lesz anyám legutolsó kérésének, mintha csak egyedül én imádkoznám szüleimért.”
6: „Aztán kivitték a holttestet.
Elkísértem, vissza is tértem egyetlen könny nélkül. Mikor letették a sír mellé, és bemutatták lelkéért az üdvösség áldozatát, imádkoztunk érte, de még ezen imádság alatt sem könnyeztem. Egész nap hordoztam rejtett, mély bánatomat, s lelkem nyughatatlanságában könyörögtem, ahogy tudtam, hogy gyógyítsd meg fájdalmamat.
Nem tetted meg. Azt hiszem azért, hogy ezen az egy eseten is emlékezetembe vésd, milyen erősen köti a szokás hatalma még azt a lelket is, amely már nem hamis igével táplálkozik.
Eszembe jutott, hogy elmegyek fürdeni. Hallottam ugyanis, hogy az könnyebben elűz a lélekből minden nyugtalanságot. Megfürödtem, de maradtam, amilyen voltam. Azután aludni mentem. Mikor fölébredtem, éreztem, hogy bánatom megenyhült. Magányomban úgy, amint az ágyon feküdtem újra éledő fájdalommal, lassankint, visszaidéztem anyám emlékét. Rágondoltam, milyen jámborul szolgált neked, mennyi gyöngédséggel, milyen engedékenyen bánt velünk, – s hogy én ezt most mind egyszerre elvesztettem. Most keztek el bőven omlani könnyeim miatta és érte, miattam és értem. Szabadon eresztettem az eddig visszafojtott könnyeket, ömölhettek immár tetszésük szerint, hullámaikra vették szívemet, s íme, ott megnyugodott, mert csak te figyelmeztél rá és senki más.
Íme, Uram, írásban tárom ki előtted szívemet. Az emberek tetszés szerint olvashatják, tetszés szerint magyarázhatják. S ha valaki bűnömül rója fel, hogy egy kis ideig sírtam anyám után, aki szemem láttára halt meg; aki annyi éven keresztül siratott engem, hogy a te színed előtt életre keljek, – ne mosolyogjon rajtam, hanem, ha tudja, mi a mélységes szeretet, ejtsen könnyet bűneimért hozzád, aki édesatyja vagy Szent Fiad minden testvérének.” (Szent Ágoston)
5: „Kimondhatatlan fájdalom gyűlt össze bennem. Könnyekben akart kitörni, de roppant erőfeszítéssel visszatartottam a könnyek árját. Szemeim szárazak maradtak, s én e vergődésben igen nyomorultul éreztem magamat.
Mikor anyám utolsót sóhajtott, fiam Adeodatus, hangosan elsírta magát. Szívszaggató gyermeki sikoltása megfékezte és elhallgattatta bennem is a már-már zokogásba átmenő gyermeki érzést.
Azt gondoltam, ezt a gyászesetet, nem illik panaszos könnyekkel és zokogással hangosítani, mert olyan az effajta siránkozás a legtöbb esetben, mintha az elhunytnak valami veszedelmét, vagy teljes megsemmisülését gyászolná. Anyám halála nem volt szerencsétlen s nem volt teljes halál. Biztosak voltunk ebben, mert ezt bizonyította egész élete, a mi igaz hitünk és értelmünk is.
De honnan volt mégis bennem a mélységes fájdalom?
Óh, igen, mert igen kedves volt mellette élnem, s most e gyöngéd viszony hirtelen megszakadása súlyos sebet ütött rajtam! Mennyire örültem most ama szavának, hogy betegsége utolsó idején szorgoskodásaim közben kedveskedve édes gyermekének nevezett.
De mit ért ez, Teremtő Istenem? Össze lehetett-e csak hasonlítani is a tiszteletet, amellyel én körülvettem őt, a szolgálatokkal, amelyeket ő tett nekem? Hiányzott nekem immár az ő nagy vigasztalása, ezért vérzett a szívem, s ezért éreztem, mintha szakadás esett volna életemen, amely eddig az övével egybeforrott.
A zokogó Adeodatus lecsillapítása után öcsém elővette a zsoltárkönyvet és énekelni kezdett. Az egész háznéppel közösen felelgettünk neki:
„Irgalmasságot és ítéletet éneklek neked Uram” (Zsolt 100,1).
A hivatásos temetésrendezők a szokásos intézkedéseket tették, én meg félrevonultam néhány barátommal, akik most nem akartak magamra hagyni, s a helyzetnek megfelelő kérdéseket fejtegettünk. Így próbáltam az igazság balzsamával enyhíteni fájdalmamat. Csak te tudtál róla, uram, azok nem. Ők azt vélték, hogy érzéketlen vagyok a fájdalom iránt. Pedig titokban, csak a te füled hallatára, megkorholtam szívem lágyságát, s erővel fojtottam el sajgó fájdalmamat. Néha egy keveset engedett; azután új erővel megint csak elborított. Nem ragadott el egészen a könnyhullatásig, de én tudtam, micsoda nehézség fogta el szívemet.” (Szent Ágoston)
4: „Nem emlékszem tisztán, mit válaszoltam neki.
Közben, alig négy-öt nap múlva, a láz ágyba döntötte. Betegsége valamelyik napján elájult s rövid időre elvesztette eszméletét. Ágyához rohantunk, de gyorsan magához tért. Végignézett rajtunk – testvérem és én állottunk ott -, s mintha kérdezett volna, azt suttogta: Hol voltam?
Azután látva mélységes fájdalmunkat, így szólt:
– Temessétek el itt anyátokat!
Hallgattam s visszafojtottam zokogásomat. Testvérem mondott valamit, olyanfélét, hogy sokkal jobban szeretné, ha anyánk nem idegenben, hanem hazai földön végezhetné be életét. Amint e szavakat hallotta, tekintetével fejezte ki rosszallását, hogy testvérem így gondolkozik. Azután rám nézett:
– Nézd csak – mondotta – miket beszél!
Kevéssel utóbb mindkettőnkhöz szólt:
– Temessétek el testemet akárhová. Semmi gondotok ne legyen miatta. Csak azt az egyet kérem tőletek, hogy az Úr oltáránál, akárhol lesztek is, emlékezzetek meg rólam.
Alig, hogy e szavakat nagy nehezen ki tudta mondani. Azután néma csöndben tűrte egyre növekvő baját.
Én meg elgondolkoztam azon, titkos kezű Uram, mennyi mindenféle ajándékod van a hűséges lelkek számára. Elfogott az öröm és hála érzete, mikor fölidéztem emlékezetemben azt, amit régen tudtam felőle, hogy milyen sok gondja, figyelme volt az otthoni sírjára. Előre kiválasztotta és elkészítette azt, férje teste mellé. Az volt a vágya, hogy szép egyetértésben eltöltött közös életünkhöz csatolódjék még az a boldogság is, hogy mindketten közös földben pihenhessenek.
Nem tudtam, mikor kezdtek ezen értéktelen vágyakozások szívéből kiszorulni. Igaz, hogy az ablaknál folytatott beszélgetésünkben, mikor azt mondotta: mi keresnivalóm van a világon, nem vettem észre, hogy hazájában vágyakozott volna meghalni, és azt is később tudtam meg, hogy egyszer már ostiai tartózkodásunk idején néhány barátom előtt beszélt a világi élet megvetéséről és a halál értékéről. Azok csudálták, hogy asszony ennyire erős lelkű lehet – te adtad neki, Uram! -, s megkérdezték tőle, nem fél-e ilyen messze a hazától sírba kerülni? „Semmi sincs messze Istennek, nem kell tehát félnem, hogy nem tudja majd a világ végén, honnan támasszon fel engem!”- felelte nekik.
Betegsége kilencedik napján, ötvenhat éves korában, mikor én harminchárom éves voltam, istenfélő és jámbor lelke kiszakadt testéből.
Befogtam szemeit.” (Szent Ágoston)
3: „Nem messze volt már e világból távozásának ideje. Csak te tudtad, Uram, azt a napot előre, mi nem.
Történt, hogy ő meg én magányosan ott álltunk az egyik ablaknál. Távol a tömegtől ott pihentük ki hosszú szárazföldi utazásunk fáradalmait s ott készülődtünk a tengerre. Magányosan, édes-kedvesen beszélgettünk.
Megfeledkezve a múltakról, csak a jövő felé szálltunk s a te jelenlétedben, Uram, arról tárgyalgattunk, milyen lesz majd valamikor a szentek örök boldogsága, amelyet „szem nem látott, fül nem hallott, sem emberi szívbe föl nem hatolt”. Te vagy a tanúm, Uram, hogy azon a napon, mikor ilyen dolgokról elmélkedtünk, ez az egész világ, minden gyönyörűségével együtt, igen hitvánnyá zsugorodott össze előttünk.
Anyám pedig egyszercsak megszólalt: „Fiam! Ami engem illet, immár semmi gyönyörűségem nincs ebben az életben. Miért vagyok még mindig itt, nem tudom. E világ többé nekem már semmit sem adhat. Egyetlen dolog miatt kívántam a földön időzni, hogy katolikus kereszténynek lássalak, mielőtt meghalok. Az Úr sokkal többet adott: megadta megérnem, hogy lemondtál a földi boldogságról, s most a szolgái között láthatlak. Mi keresnivalóm lenne immár e világon?” (Szent Ágoston)
2: „Hűséges szolgálód, könyörülő Istenem, kinek méhében engem teremtettél, még egy nagy kegyelmet nyert tőled: ahol csak tehette, békét szerzett az elidegenedett és haragos szívek között. Végighallgatta ugyan a felek egymás ellen irányuló sok keserű beszédét, már ahogy a veszekedők első dühükben barátnőjük előtt tajtékozni szoktak, ha haragosuk háta mögött metsző megjegyzésekkel szabadon ereszthetik gyűlölködésüket, de semmi mást egyikről a másiknak el nem árult, mint ami alkalmas volt őket összebékíteni.
Nem becsülném sokra ezt a tulajdonságát, ha szomorúan nem tapasztalnám, hogy számtalan sok ember, mintha a bűnnek valami szörnyen terjedő nyavalyája fertőzné őket, nemcsak besúgja az egyik dühöngő félnek, mit mondott a másik, hanem még meg is toldja olyannal, amit amaz nem is mondott. Pedig emberséges embernek nem volna szabad azzal megelégednie, hogy gonosz pletykával sem nem szerez, sem nem gyarapít ellenkezést, hanem arra kellene törekednie, hogy okos szóval a meglévőt is eloszlassa. Amint anyám is szokta, mert így tanulta tőled, mesterétől szíve iskolájában.
Nagy sokára férjét is megnyerte neked, de csak élete legvégén, s így nem kellett többé siratnia benne, immár keresztényben azt, amit tűrt tőle, míg pogány volt.
Azonkívül igazi szolgálója volt szolgáidnak. Aki csak ismerte őt közülünk, dicsért, tisztelt és szeretett téged őbenne, mert jámbor életének gyümölcsei tettek tanúságot arról hogy szívében otthon vagy.
Gyermekeket nevelt, de úgy, hogy mindig újra átélte velük szülési fájdalmait, valahányszor tőled elszakadásukat látta.” (Szent Ágoston)
1: „Anyám tiszta és józan nevelésben serdült fel. Amint a férjhez menendő kort elérte, férjhez adták.
Férjének úgy szolgált, mint urának, s minden törekvése az volt, hogy neked megnyerje. Erkölcsei tégedet hirdettek neki, mert egyéniségét annyira vonzóvá tetted, hogy férje szerette is, tisztelte is, csudálta is. Még férje hűtlenségét is úgy eltűrte, hogy soha emiatt nem perlekedett vele. Várta, várta, hogy irgalmad majd csak reá száll, és a benned való hit erejében tisztává rendezi életét.
Férje igen jószándékú ember volt egyébként, de hirtelen haragú. Anyám azonban igen okosan nemcsak tettel, de még szóval sem ellenkezett vele, mikor haragos volt. Csak később, haragja múltával magyarázta meg neki egész nyugodtan, miért tette ezt, vagy azt, ha célszerűnek ítélte megértetni vele, hogy ok nélkül dühösködött.
Más asszonyok (jóllehet valamennyiük férje szelídebb természetű volt), sokszor még arcukat is elrútító verések nyomát hordozták. Mikor aztán a barátnők beszélgetés közben férjük durvaságai miatt panaszkodtak, anyám mindig a nyelvükre figyelmeztette őket. Attól a perctől kezdve – mondotta nekik -, amikor az úgynevezett házassági szerződés felolvasását végighallgatták, eszükbe kellett volna venniök, hogy a szerződés eszköz volt, amely őket uraik szolgálóivá tette, tehát tartsák szem előtt helyzetüket, s ne ágaskodjanak férjük ellen.
Csudálkoztak az asszonyok, tudták ugyanis, hogy az ő férje hirtelen természetű, s mégse hallotta soha senki, és semmi jel sem mutatta, hogy apám megverte volna feleségét, vagy hogy csak egyetlen napig is házi perpatvar miatt haragban lettek volna egymással. S mikor titkát bizalmasan ki akarták tőle tudni, kioktatta őket eljárása módjáról. Akik követték a példát, rövid tapasztalat után hálálkodtak neki, akik nem követték, tovább kínlódtak megalázó helyzetükben.” (Szent Ágoston)
