28: „Azt kérdezhetitek, nővéreim, hogy miképpen lehet a csendben szemlélve részt venni az Úr szenvedésében, és ezt gyakorlatilag megvalósítani? Azt mondjátok, hogy más volna, ha testi szemetekkel látnátok Őt, úgy mint kortársai, amidőn Ő Szent Fölsége e földön élt? Hogy akkor nagyon szívesen megtennétek, s akár mindig Őt néznétek?
Ne higgyétek ezt! Akiben nincs annyi jóakarat, hogy egy kissé is összeszedje magát és saját lelkében szemlélje – ami nem jár veszéllyel s amihez elég egy kis igyekezet -, az még sokkal kevésbé lett volna hajlandó odaállni a Szent Szűz vagy Magdolna mellé a kereszt tövéhez, hogy testi szemével is nézze az Úr halálát.
Mennyi mindent kellett ott nekik elszenvednie! Mennyi fenyegetés hangzott ott feléjük! Mennyi gyalázó szó! Mennyi durvaság! Mennyi sértegetés! Az az egy bizonyos, hogy rettenetes dolgokat kellett ott elviselniük. Csakhogy a másik fájdalma olyan óriási volt, hogy a magukét föl sem vették!
Ezért ne is gondoljátok, nővéreim, hogy képesek lettetek volna ekkora szenvedést elviselni, mikor most ezt a keveset sem bírjátok ki! Gyakoroljátok magatokat előbb a kicsikben, s akkor azután szembe nézhettek a nagyokkal is.” (Nagy Szent Teréz)
27: „Nézetem szerint az Ördög nagyon jól tudja, hogy nincs más út, amely olyan gyorsan vezetne minket a tökéletességre, mint az engedelmesség.
Éppen ezért kelt bennünk annyi ellenszenvet iránta, s állít szemeink elé annyi nehézséget. Ráadásul mindig a jónak az ürügye alatt.” (Nagy Szent Teréz)
26: „Az csak teljesen mitőlünk függ, hogy keressük és megteremtjük az egyedüllétet és az Úrral való találkozás idejét. Adja Isten, hogy ez magában véve elég legyen annak megértésére, hogy ima közben kivel van dolgunk és hogy mit felel az Úr a mi kéréseinkre.
Mert azt hiszitek talán, hogy Ő hallgat? Azért, mert a fülünk nem hallja a szavát? Szó sincs róla! Nagyon is beszél a szívünkhöz, ha szívünkből fakad az imánk.
Higgyétek el, hogy ha füleitekkel nem is hallotok semmit, ilyenkor az isteni Mester tanítgatja lelkünket, mellőzve a szavaknak zaját és felfüggesztve érzékeinket, mert ezek ha ilyenkor működnének, inkább kárt okoznának, mint hasznot.” (Nagy S zent Teréz)
25: „Ami a lelki összeszedettséget illeti, Ő Szent Felsége tanítása szerint, mint tudjátok, egyedül kell lennünk, amidőn imádkozunk. Ő maga is nagyon gyakran elvonult, amidőn imádkozni akart. Hiszen nem lehet egyszerre Istennel és a világgal beszélni. Már pedig mi mást tesznek azok, akik, mialatt imádkoznak, máson jártatják az eszüket, ahelyett, hogy igyekeznének uralkodni szórakozottságukon?
Eltekintek itt az olyan esetektől, ami beteg, mélabús személyeknél szokott néha előfordulni, vagy amikor valami testi fájása van az illetőnek, vagy ha az Úristen küldött reá valami lelki vihart (amit egyébként Ő meg szokott tenni a hűséges szolgáival, hogy ezáltal is előmozdítsa lelkük javát), mert ezekben az esetekben hiábavaló minden igyekezet. Ezek a lelkek hiába sopánkodnak, hasztalan akarják magukat megnyugtatni, nem fog sikerülni, és az eszük nem lesz ott az imájuknál. Akármit tesznek is, az értelmük úgy csapong, mintha meg volna bolondulva s nem akar semmi áron nyugton maradni. Mindez nagy lelki fájdalmat okoz nekik, de ez már magában véve is eléggé mutatja, hogy részükről semmi bűn sincs az egészben!
Az ember ilyenkor sokkal jobban teszi, ha nem búsul emiatt, hanem belenyugszik abba, hogy egyelőre nem képes az ő szegény megbolondult értelmét észre téríteni s imádkozik úgy, ahogy tud. Vagy esetleg ne is akarjon imádkozni, hanem tekintse most betegnek a lelkét s engedje, hadd pihenjen meg szegény, a csendben, szó nélkül, az Orvosa karjaiban.
Ez a tanács azoknak szól, akik akarnak imádkozni és hajlandók érte megszenvedni is.” (Nagy Szent Teréz)
24: „Mert ha már megígértük és rászántuk magunkat arra, hogy abból a sok időből, amit másokra fecsérlünk, egy keveset Neki is szentelünk, akkor már adjuk is Neki azt az időt úgy, hogy az eszünk egészen Ővele foglalkozzék és ne gondoljunk közben másra!
Tartsunk ki és legyünk szilárdan eltökélve, hogy ezt az időt sohasem vonjuk meg többé tőle, bármennyi szenvedéssel, ellentmondással és lelki szárazsággal is találkozzunk!
Ezt az imádságra szánt időt úgy kell tekintenem, mint amihez nekem már semmi jogom sincs többé s amelyet az ígéretem alapján számon is kérhetnek tőlem, ha azt egészen meg akarnám tagadni. Azt mondom, hogy „egészen”, mert hiszen azt nem tekintem hűtlenségnek, ha valaki alapos okból, vagy betegség miatt elhagyja az elmélkedést egyszer, vagy akár néhány napon át, föltéve, hogy azután megint újrakezdi. Elég, hogy az elhatározás maradjon meg rendületlenül, mert hiszen a mi Istenünk nem szőrszálhasogató és nem nézi az ilyen gyengeségünkből adódó kicsiségeket.” (Nagy Szent Teréz)
23: „Ha tehát az imádság Istennel való beszélgetés – mint ahogy az – akkor legelsősorban jól meg kell fontolnotok, hogy ki az, akivel beszéltek és kik vagytok ti magatok, mert csak így fogtok Ővele illő módon beszélni. Hogy is tudnátok beszélni a királlyal és őt illendően felséges-uramozni, ha nem éritek föl ésszel, hogy milyen az ő állása és milyen a tiétek?
Mert ezen a rangkülönbségen múlik az, hogy miképpen kell viselkednetek az imádságban. Ha pedig nem vagytok otthonosak ezekben a szabályokban, akkor előzőleg tanácsot kell kérnetek s ahhoz kell magatokat tartanotok, amire benneteket kioktattak.
(Egyébként ez velem is megtörtént. Nem voltam hozzászokva a fejedelmi társasághoz, és amikor érintkezésbe kellett lépnem egy úriasszonnyal, akinek a megszólításáról igaz, jól kioktattak, de amilyen feledékeny vagyok, mikor megjelentem előtte, egészen kiment a fejemből ez a dolog s én alaposan felsültem. Mit csináljak? Fogtam magam s mosolyogva megvallottam neki, hogy én bizony elfelejtettem, miként kell őt címezni s megkértem, engedje meg, hogy «Kegyelmes asszonyom»-nak szólíthassam…)
Hát veled szemben, én jó Uram, szabad talán illetlenül viselkednem? Hát ezt csak nem lehet megengedni! Király vagy, Istenem vagy, s a királyságodat nem csak úgy kaptad, kölcsön egy időre! Amikor a Credo-ban azt mondom: „és az Ő országának nem lesz vége”, ez mindig jól esik nekem, mert hiszen te vagy az egyetlen király, akinek az országa valóban állni fog mindörökkön örökké.
Ne engedd, Uram, hogy bárki is megengedhetőnek tartsa azt, hogy kizárólag csupán a szájával udvaroljon Neked!” (Nagy Szent Teréz)
22: „Vannak egyesek, akiknek az értelme az imádságban olyan nyughatatlan, mint a makrancos ló, amelyet senki sem képes megfékezni: majd erre szalad el, majd arra és nem tud egy helyben megmaradni.
Ez olykor természeti fogyatkozás, olykor meg Isten küldi az emberre. Én nagy részvéttel vagyok irányukban, mert úgy vannak a csendben maradással, az imádsággal és az elmélkedéssel, mintha valaki nagyon szomjas volna, látná is a vizet messziről, de mikor feléje akar menni, úgy érzi, hogy ellenség zárja el előle az utat. Így azután megesik, hogy ha sok küzdelem, nagyon is sok küzdelem árán legyőzték az első ellenséget, sőt a másodikat is, a harmadik előtt pedig kifáradnak és leteszik a fegyvert. Inkább meghalnak szomjan, ahelyett, hogy tovább harcolnának azért a vízért, amelynek megszerzése oly sokba kerül. Kifogynak az erőből, elhagyja őket a bátorság, kimerülnek, pedig talán két lépésnyire sem voltak már a bensőséges imádságtól, az élet vizétől, amelyről az Úr azt mondta a szamariai asszonynak, hogy ha valaki iszik belőle, nem fog többé megszomjazni.
Legyetek mindnyájan kitartóak az imádságban!” (Nagy Szent Teréz)
21: „Nagyon fontos észben tartanunk, hogy az Úr nem vezet mindenkit egyazon úton. Az olyan, aki saját nézete szerint nagyon alacsonyan jár, a legmagasabb úton lehet az Úr szemében.
Habár ebben a házban mindenki imádságos életet él, ebből legkevésbé sem következik, hogy mindenki szemlélődő. Ez lehetetlen volna s ez a gondolat szolgáljon vigasztalásul annak, aki nem az.
A szemlélődés Istennek rendkívüli ajándéka, amely az üdvösségre egyáltalán nem szükséges. Az Úr nem kívánja ezt mindenkitől. Szemlélődés nélkül is igen nagy tökéletességre viheti az, aki alázatos. Sőt még az sincs kizárva, hogy sokkal több érdeme lesz, mert a saját útján történő haladás több munkájába kerül. Elég, ha nem veszíti el a bátorságát és nem hagyja abba az kitartó imádságot, szentírásolvasást és elmélkedést. Én tizennégy esztendeig voltam úgy, hogy még elmélkedni sem tudtam soha.” (Nagy Szent Teréz)
20: „Ott van az egész baj, hogy nem függesztjük szemünket állandóan az Úrra! Mert ha nem néznénk mást, mint csak a Hozzá vezető utat, hamarjában a célnál volnánk. Így azonban ezerszer elesünk, megbotlunk, eltévedünk.
Igazán szomorú dolog, hogy mi minden fordul elő e tekintetben! Úgy látszik nem is vagyunk keresztények és sohasem olvastuk az Úr Jézus kínszenvedését. Mert ha csak egy kicsike kis mellőzés is ér bennünket, már azt sem tudjuk elviselni, sőt azt hisszük, hogy nem is szabad azt szó nélkül zsebre tennünk. Ilyenkor azt mondjátok, hogy: „nem vagyunk mi szentek”!
De ha valami hibát követtünk el, nővéreim, sohase mentegessük magunkat azzal, hogy „nem vagyunk angyalok”, „nem vagyunk szentek”. Isten mentsen ilyesmitől!
Fontoljátok meg, hogyha nem is vagytok azok, azok lehetnétek Isten segítségével, ha megerőltetnétek magatokat. Higgyétek el, ha mi megtesszük azt, ami tőlünk telik, Ő megadja hozzá a segítséget. Mivel pedig ezért léptünk be a közösségbe, s nem másért, munkára fel! Legyen akármennyire nehéz, vágjunk bátran neki, s kegyelmével sikert fogunk aratni! Ezt a bátorságot szeretném én ebben a házban mindig látni, mert ez állandóan növeli az alázatosságot, s bizonyos szent vakmerőséget ád nekünk. Isten pedig a bátrakat nemcsak szereti, de mindig segíti is.” (Nagy Szent Teréz)
19: „Meg azután, azt hiszitek, leányaim, hogy ha ti magatok nem mentegetőztök, nem akad majd senki, aki fellépjen érdeketekben? Gondoljatok csak arra, hogyan vette maga az Úr a védelmébe Mária Magdolnát a farizeus házában, vagy amidőn nővére illette őt szemrehányással.
Higgyétek el, az Ő Szent Felsége majd indít arra valakit, hogy mentsen ki benneteket! Ha pedig ezt nem tenné, ez annak a jele, hogy az adott esetben nincs is ilyesmire szükségetek. Ezt én magam is tapasztaltam s ez csakugyan így van!
Én ugyan nem szeretném, hogy ilyesmire számítsatok, hanem inkább azt, hogy örüljetek a titeket ért igazságtalan szemrehányásoknak! Hogy pedig ez mekkora haszonnal fog járni lelketekre, azt majd megmutatja a jövő.
Így lesz az ember teljesen szabaddá és egészen mindegy lesz neki, vajon rosszat vagy jót mondanak-e róla. Mikor meghallja, úgy fog viselkedni, mintha nem is őróla volna szó. Olyanféle ez, mintha két idegen személy beszélgetne egymással: mivel nem hozzánk szólnak, nem is gondolunk rá, hogy feleljünk.
Éppígy lesz nálatok is! Ha megszoktátok hogy nem feleltek, nem magyarázkodtok, úgy fogjátok érezni, mint ha nem is titeket szidnának.
Persze amíg valaki érzékenykedik és nem önmegtagadó, ezt szinte lehetetlennek tartja. Hiszen kezdetben nehéz is, de az Úr kegyelmével képesek vagyunk elérni ezt a szabadságot, ezt a természetünkkel való teljes szakítást.” (Nagy Szent Teréz)
(4. rész)
18: „Amikor valótlan dolgokkal vádolnak titeket, nagyon hasznos dolog fontolóra venni — s tegye is meg mindegyiktek – hogy ebben a legfőbb nyereség az, hogy így legalább némileg utánozzuk az Urat. Némileg, mondom, mert ha jól szemügyre vesszük a dolgot, minket sohasem vádolnak egészen jogtalanul. Hiszen tele vagyunk hibákkal s ha „még az igaz is hétszer esik el napjában”, akkor hazudnánk, ha azt mondanók, hogy nincs bűnünk. Ha tehát éppen abban az egyben, amivel vádolnak, ártatlanok volnánk is, sohasem vagyunk minden tekintetben ártatlanok. Az édes Jézus pedig az volt.
Ó nővéreim, sohasem fogjuk ezt az igazságot felfogni és sohasem jutunk fel a tökéletesség csúcsára, ha magunkat mentegetjük és szótlanul nem engedjük, hadd törjenek fölöttünk pálcát. Egyetlen egy ilyen eset magasabbra emeli a lelket, mint tíz szentbeszéd.
Mivelhogy az Apostol amúgy is megtiltja nekünk, nőknek az élőszóval való prédikálást (és saját tudatlanságunk is képtelenné tesz rá minket), igyekezzünk tetteinkkel prédikálni. Mert akármennyire is el vagytok zárva a világtól, sose gondoljátok, hogy titokban marad az a jó vagy rossz, amit tesztek.” (Nagy Szent Teréz)
(3. rész)
17: „Tehát nagyon fontos dolog, hogy az ember arra törekedjék, hogy az Úr adjon neki igazi alázatosságot, mert hiszen az egész ebből fakad. Mert aki igazán alázatos, az őszintén fogja óhajtani, hogy kevésbe vegyék, és elítéljék, még ha nem is adott rá semmi okot.
Ha valóban utánozni akarja az Urat, vajon miben utánozhatná jobban, mint ebben? Ehhez nem kell sem testi erő, sem pedig bárki másnak a segítsége, kivéve az Úristené. Ezt az erényt tanuljátok állandóan és ezt gyakoroljátok penitenciaképpen is, ne a testi önsanyargatásokat! Ezeket nagyon kicsiny dolgokban is gyakorolhatjátok, hogy azután győztesen kerüljetek ki majd a nagy küzdelmekből is.
De milyen könnyű dolog erről írnom s mily rosszul gyakorlom ezt én is! Igaz ugyan, hogy sohasem volt alkalmam ezt az erényt nagy dologban megpróbálni, mert akármi rosszat mondtak is rólam, mindig világosan láttam, hogy távolról sem mondtak még el mindent… Mert igaz, talán nem követtem el azt, amivel megvádoltak, de mily sok más bűnnel bántottam meg az én Uramat, Istenemet! Azt meg mindig nagy szívességnek tekintettem vádlóim részéről, hogy a nagy és igazi bűneimet nem emlegették, mert jobban szeretem, ha hazugságot fognak rám, minthogy az igazi hibáimat tárják föl…” (Nagy Szent Teréz)
(2.rész)
16: „Igazán pirulnom kell, amikor arra akarlak benneteket biztatni, hogy ne mentegessétek magatokat. Ez tudniillik igen nagy tökéletesség és nagyon érdemszerző, de ott a hiba, hogy elsősorban nekem kellett volna ezt az erényt gyakorolnom. Sajnos meg kell vallanom, hogy nagyon kevésre vittem benne! Mindig találok valami okot arra, hogy mentegessem magamat, mert sokszor azt hiszem, hogy az adott esetben jobb azt megtenni.
Tény ugyanis, hogy olykor megengedett dolog a mentegetődzés (sőt hiba is lehet elmulasztani), én azonban nem vagyok eléggé tapintatos, vagy mondjuk ki inkább: alázatos, hogy meg tudjam ítélni, mikor illik és mikor nem.
Mert tényleg nagy alázatosság kell ahhoz, hogy az ember némán tűrje, ha ártatlanul elítélik s ezzel nagyon híven utánozza az Urat.
Ezért is nagyon kérlek titeket, hogy ebben a pontban legyetek nagyon buzgók, mert nagy lelki haszonnal jár! Míg ellenben abból senkinek sincs haszna, ha minden áron el akarjuk önmagunkról hárítani a vádat. Kivéve, mondom, egyes esetekben, amikor az okozna kellemetlenséget, ha meg nem mondanók az igazat. Ha valaki igazán alázatos, nem olyan mint én, az tudni fogja, hogy mikor kell így vagy úgy tenni.” (Nagy Szent Teréz)
(1. rész.)
15: „Aki meg van arról győződve, hogy mindenkinél jobban ért mindent, annál ezt a betegséget én gyógyíthatatlannak tartom. Az is ritka eset, hogy ez ne járna bizonyos fokú rosszindulattal.
Ezt a hibát nem lehet mindjárt észrevenni, mert sokan vannak, akik minden korlátoltságuk mellett is jól tudnak beszélni. Mások pedig keveset beszélnek, azt sem valami jól, pedig az értelmük olyan, hogy sokra vihetnék.
Ezért sosem a beszéden múlik. Figyeljetek azokra, akik lehet hogy keveset szólnak, lehet hogy nagyon keveset értenek a világias gondolkodáshoz és ügyekhez, de annál többet ahhoz, hogy miképpen kell Istennel szót érteni és közlekedni.” (Nagy Szent Teréz)
14: „Ó mily nagy szolgálatot tenne Istennek az a nővér, aki ha észreveszi, hogy nem képes elviselni ennek a háznak az életmódját, az elmenne, mielőtt letenné a fogadalmat, s békében hagyná a többit!
Remélem, más kolostorban sem fogják megtartani, vagy legalább is nem bocsátják fogadalomra, amíg sok esztendőre terjedő próbaidő alatt be nem bizonyítja, hogy kivetkőzött a hibájából.
Nem azokra gondolok, akiknél a penitencia és a böjtök körül nincs valami egészen rendjén, mert ha ez tényleg hiba is, az ilyesmi nem okoz akkora bajt. Olyan jellemekre gondolok, akik szeretik, ha megbecsülik és sokba veszik őket! Akik mindig másnak hibáját nézik és a magukét sohasem veszik észre!
Ezek mindig abból erednek, hogy az illető nem eléggé alázatos. Ha az ilyen nem kap egészen rendkívüli buzgalmat, és nem áll be nála javulás: úgy Isten mentsen attól, hogy köztetek maradjon. Higgyétek el, hogy sem ő nem fog soha megnyugodni, sem másokat nem fog békében hagyni.” (Nagy Szent Teréz)
13: „De hogy mi, miképpen beszélhetünk sérelmekről, azt igazán nem tudom felfogni. Hát vagy jegyesei vagyunk a nagy Királynak, vagy nem! Ha azok vagyunk, akkor azt kérdezem, vajon melyik az a jegyes, aki nem vállalná szívesen a maga részét azokból a sérelmekből, amelyekkel a jegyesét illetik? Mert végtére is meg kell osztanunk vele úgy a gyalázatot is, mint majd a dicsőséget, nem?
Micsoda esztelenség volna, ha valaki csak arra volna hajlandó, hogy majd az uralkodásban osztozik vele, de a gyalázatból és szenvedésből nem akarná magára venni az őt megillető részt?
Ne engedje Isten, hogy így gondolkozzunk, nővéreim, hanem ellenkezőleg, az érezze magát a legboldogabbnak, akit mindenkinél kevesebbre becsülnek. Higgyétek ezt el nekem! Azaz hogy mit is beszélek? Ne nekem higgyétek el, mert hiszen maga az Örök Bölcsesség mondja ezt.” (Nagy Szent Teréz)
12: „Nagyon sokszor mondtam már, nővéreim s most írásban hagyom nektek, hogy aki tökéletes akar lenni, ezer mérföld távolságra kerülje az ilyen okoskodást: „igazam volt”, „jogtalanul jártak el velem szemben”, „nem volt igaza annak, aki így tett velem” stb. Isten mentsen meg bennünket az ilyen gondolatoktól!
Az, aki nem akar más keresztet elviselni, csak olyat ami igazságos és amit jogosan tesznek a vállára: az menjen innen Isten hírével! Nem tudom, mit keresne ebben a kolostorban?! Menjen vissza a világba!
Vagy talán azt hiszitek, hogy ti többet szenvedtek annál, amivel Istennek tartoztok? Micsoda gondolkozás volna ez? Én ezt igazán nem értem. Miért? Szerintetek talán jogos és igazságos dolog volt az, amit Jézusnak kellett értetek jogtalanul elszenvednie…? Hogy annyi igazságtalan sértést és kínzást követtek el rajta…?” (Nagy Szent Teréz)
11: „Nagyon vigyázzunk a versengésre, hogy kit illet meg az elsőség. Isten mentsen meg minket attól, hogy ilyen gondolatok merüljenek fel bennünk! Vagy amikor másokat fölénk helyeznek, olyanféleképpen töprengjünk, hogy „nem vagyok-e én régebben a szerzetben, mint ő?”, „nem vagyok-e én az idősebb?”, „nem dolgoztam-e én többet nála”?
Ha ilyen gondolatunk támadna, azt azonnal el kell fojtanunk, mert ha ilyenekkel foglalkozunk, az valóságos pestis, amiből igen nagy bajok származnak egy közösségben! Ha pedig olyan főnöknőjük van, aki csak egy kevéssé is elnézi az ilyen dolgokat, tudják meg, hogy Isten megverte őket bűneikért az ilyen főnöknővel! Kiáltsanak gyorsan Istenhez segítségért és imádkozzanak, mert végveszély fenyegeti a házukat!
Ha hiúsági kísértésetek támad, közöljétek azt őszintén a főnöknővel s kérjétek meg, hogy gyorsan parancsoljon nektek valami megalázó dolgot! Vagy tegyetek ilyesmit önmagatoktól! Igyekezzetek megtörni a hiúságotokat, a kellemetlen dolgok révén!
Isten tartsa tőlünk távol az olyanokat, akik szolgálni ugyan akarnak Neki, de azért közben kényesek a tekintélyükre, s féltik azt. Az ilyenek rosszul számítanak, mert a tekintélyt épp azzal vesztik el, hogy védik azt, vagy vágyódnak utána, különösen a rangkérdésekben. Nincs méreg, mely úgy ölne, mint ahogy ezek a dolgok!” (Nagy Szent Teréz)
10: „Ez a mi nyomorult testünk olyan sajátságos természetű, hogy minél több kényelmet engedünk meg neki, annál többre van szüksége. Csodálatos, hogy mennyire szereti, ha dédelgetik s ha bármi csekélyke kis ürügyet tud találni a követelőzésre, befonja szegény lelkünket s megakadályozza abban, hogy az előre haladjon.
Ne panaszkodjatok annyit! Gondoljátok meg, hány szegény beteg van rosszabb helyzetben, mint ti, mivel senkije sincs, akinek panaszkodhatnék. Gondoljatok arra is, hogy hány férjes nő van – én magam is ismerek ilyeneket – akik keserves helyzetükben és súlyos szenvedéseikben nem tudnak és mernek panaszkodni, nehogy terhére legyenek férjüknek. Mi ha már megszabadultunk attól a sok szenvedéstől, amely kijuthatott volna nekünk a világban, talán valamit mégis csak elviselhetnénk Isten szeretetéért, anélkül, hogy telepanaszkodnók vele a házat!
Hányszor előfordul, hogy az olyan férjes nő, aki szerencsétlen házasságban él, még azt sem meri megtenni, hogy más előtt kiöntse szívét, hanem szótlanul viseli szenvedéseit. Mi pedig azokból a bajokból, amelyeket saját bűneinkért szenvedünk, nem volnánk képesek valami keveset elviselni, úgy, hogy csak az Úristen tudjon róla? És különben is, mit segít az a bajunkon, ha másoknak elmondjuk?
Higgyétek el, leányaim, hogy ha egyszer elkezdjük megfékezni ezt a nyomorult testet, akkor már nem okoskodik annyit.” (Nagy Szent Teréz)
9: „Nem tartjuk meg szabályunk legelemibb pontjait, például a hallgatást, pedig ez csak nem árt az egészségnek?! Ha pedig eszünkbe jut, hogy fáj a fejünk, akkor már nem megyünk a közös imádságra, a kórusba. Pedig abba sem halnánk ám bele!
Ma az a mentség, hogy a fejünk fáj, holnap az, hogy tegnap fájt, aztán három további napon pedig azért maradunk el, nehogy újra megfájduljon. Ehelyett saját találmányú önsanyargatásokra vállalkozunk, aminek folytán elhagyjuk először ezt, majd azt a kötelességünket.
Máskor meg alig van valami bajunk, és mégis felmentést kérünk. Azt mondjátok talán, hogy „hát akkor miért adja meg a fölmentést a főnöknő”? Hiszen ha belelátna az illető belsejébe, talán nem is adná meg! De mivel annyira bizonykodtok előtte, hogy szükségetek van rá, orvos meg mindig akad, aki támogatja kérést, vagy valami jóbarát vagy rokon is ott siránkozik előtte a ti érdeketekben: mit csináljon az a szegény főnöknő? Még ha világosan látja, hogy a kérelem nem indokolt, még akkor sem meri megtagadni, nehogy szeretetlen legyen. Azt gondolja, inkább hibázzatok ti, mint ő. Meg azután nem is akar rólatok rosszat feltételezni.
Ó, ez az örökös panaszkodás köztetek! Vigyázzatok, mert ha az ördögnek egyszer sikerül ránk ijeszteni és elhitetni velünk, hogy ha igazán szeretünk, akkor tönkremegy az egészségünk, akkor nem fogunk soha szeretni!” (Nagy Szent Teréz)
8: „Mindig kemény dolog elszakadni önmagunktól és szembeszállni saját énünkkel, mert hát nagyon szeretjük ám önmagunkat.
Nem szabad ezzel a mi testünkkel sokat törődnünk! Ezen a téren sok tennivalónk van és lesz, mert legtöbben közülünk természetüknél fogva annyira kényelemszeretők és úgy féltik az egészségüket, hogy az valami csodálatos! Mennyi gondot ád ez nemcsak a világiaknak, hanem még a szerzeteseknek is! Sőt igazán úgy látszik, mintha egyik-másik nővér másért se lépett volna a szerzetbe, mint azért, hogy távol tartsa magától a halált: egyik jobban küzd ellene, mint a másik.
Igaz ugyan, hogy minálunk az ilyesmi már csak a szabályaink miatt sem lehetséges, de azt óhajtanám azonban, hogy még az erre irányuló kívánságot is öljétek ki a szívetekből!
Ti azért jöttetek ide, nővéreim, hogy meghaljatok Krisztusért, nem pedig azért, hogy az Ő kedvéért ápolgassátok magatokat! Erről meg kell győződve lennetek! Az ördög ugyanis igyekszik a szerzetesekkel elhitetni, hogy vigyázniok kell magukra, mert különben nem képesek elviselni a rendi élet szigorát. Így azután akkora gondot fordítanak az egészségükre – csupán azért, hogy a rendi élet szigorát elviselhessék -, hogy meghalnak anélkül, hogy azt a szigort csak egy hónapig, sőt talán csak egy napig is gyakorolták volna. Igazán nem tudom, hogy akkor minek is jöttünk mi ide…?! Attól ugyan senki se féltsen bennünket, hogy ebben a pontban túlzásba esünk!
Sajnos a mi gyóntatóink is sokszor azonnal halálra ijednek, hogy megöljük magunkat az önsanyargatással! De magunk is annyira remegünk e tekintetben a túlzástól, hogy bárcsak minden más téren is épp ilyen óvatosak volnánk…!” (Nagy Szent Teréz)
7: „Azt hihetnők, hogy ha egyszer már fogadalmat tettünk, elszakadtunk a világtól és a rokonainktól, bezárkóztunk ide a kolostorba, lemondtunk mindenről és imádságban élünk, akkor már mindent megtettünk.
Ó nővéreim, ne bízzátok el magatokat s ne aludjatok el, nehogy úgy járjatok, mint az az ember, aki a rablóktól való féltében gondosan bezárja az összes ajtót, ablakot, azután szép nyugodtan lefekszik, nem is sejtve azt, hogy a rablók bent vannak a házában… Hiszen tudjátok, hogy a házitolvaj a legrosszabb!” (Nagy Szent Teréz)
6: „Egy kolostori közösségben pártoskodás üti fel a fejét? Vagy valaki sértve érzi magát, neheztel és duzzog? Igazán megfagy ereimben a vér, mikor e szavakat írom és elgondolom, hogy ilyesmi még egyáltalán megtörténhetik köztetek?
Látom ugyanis, hogy ez a legnagyobb baj, amely egy kolostorban előfordulhat. Ha ez bekövetkeznék, akkor hagyjanak fel minden reménnyel! Akkor gondolják meg és legyenek arról meggyőződve, hogy Jegyesüket már kitaszították a házukból. Arra kényszerítették, hogy keressen másutt hajlékot magának, mert ők a kapujukat már becsukták előtte.
Gyorsan kiáltsanak Ő Szent Felségéhez, jöjjön vissza hozzájuk, gyorsan nézzenek valami segítség után, mert ha oly sok és oly lelkiismeretes gyónás és áldozás nem termette meg bennük gyümölcsét, úgy bizonyára valami Júdás van bennük vagy közöttük.” (Nagy Szent Teréz)
5: „Vegyétek nagyon is a szívetekre, hogy ha nővéreiteken valami szembeszökő hibát vesztek észre. Itt érvényesüljön azután a szeretet s gyakoroljátok azáltal, hogy nem ütköztök meg a fogyatkozáson és türelemmel viselitek. Hiszen a többiek is tűrik a ti hibáitokat! Pedig a tiétek bizonyára nagyobbak, csak ti magatok azt nem veszitek észre!
Imádkozzatok az illetőért és gyakoroljátok nagy tökéletességgel azt az erényt, amely ellentétes az ő hibájával. Így törekedjetek őt kioktatni! A példátok által! Ezt jobban meg fogja érteni és nagyobb hasznára lesz, mintha szóval feddnék, vagy megbüntetnék őt.
Erényt gyakorolni a gyengével! Figyeljétek meg, hogy ez vezet eredményre, mert erények is könnyen ragadnak át az egyikről a másikra. Ez nagyon jó elv: ne felejtsétek el.” (Nagy Szent Teréz)
4: „Legyünk részvéttel egymás iránt még a legkisebb bajokban is, főleg ha a másik érzékeny természetű. Mert ha valaki már előbbre jutott a tökéletességben, és nem fél, esetleg már vágyódik is bizonyos szenvedések után, nagyon vigyáznia kell, és nem szabad elfelejtenie, hogy ő maga is gyönge volt valamikor. S ha most már nem az, ez sem az ő érdeme.
Legyünk mindenben nagyon óvatosak s tartsuk nyitva a szemünket, mert az ördög nem alszik. Akik magasabb tökéletességre törekszenek, azokkal szemben az ördög nem mer nyíltan föllépni, hanem leplezetten támad. És ha az illető nem nagyon éber, csak akkor veszi észre a bajt, mikor már megtörtént és ítélkezett a gyenge fölött.
Egyszóval vigyáznunk kell és szüntelen imádkoznunk, mert az ördög ármányainak leleplezésére nincs jobb eszköz az imánál. Csak ezzel tudjuk arra kényszeríteni, hogy kimutassa a foga fehérjét. Arra is igyekezzetek, hogy közösségetekben mindig jókedvűek legyetek, úgy, ahogy ez nálunk szokás. Ha pedig valamelyik rászorul arra, hogy felvidítsátok, legyetek vele jókedvűek még olyankor is, amikor egyébként lehangoltak vagytok. Mindez hozzátartozik a tökéletes közösségi élethez. De csak akkor, ha tapintatosan történik.” (Nagy Szent Teréz)
3: „Leányaim, mi ne azzal a szeretettel szeressük egymást, mint amilyenekkel a rokonok és jóbarátok viseltetnek egymás iránt. Az a szeretet abban a vágyban csúcsosodik ki, hogy valahogy meg ne találjon halni az, akit szeretünk. Ha a feje fáj, nekünk a szívünk vérzik, ha baleset vagy szerencsétlenség éri, akkor – mint mondani szokták – , „jaj, végünk van!”, és más hasonló dőreségeket beszélnek.
A mi szeretetünkkel egészen másképp áll a dolog!
Igaz ugyan, hogy emberi gyarlóságunk érzi valamelyest barátunk szenvedését, de az ész és a hit azonnal felülkerekedik és csak azt nézi, hogy hasznára van-e ez a szenvedés a lelkének? Vajon növekszenek-e ezáltal erényei? Vajon türelemmel viseli-e azt? S csak azért imádkozik érte, hogy Isten kegyelméből, szerezzen érdemeket ezzel a szenvedéssel. Ha látja, hogy barátjában mindez megvan, akkor egyáltalában nem fáj érte a szíve, sőt örül és meg van elégedve!
Igaz ugyan, hogy szívesebben szenvedne ő maga, semhogy barátját lássa szenvedni, de ezt is csak abban az esetben, ha a szenvedés érdemét és hasznát érte ajánlhatná és neki juttathatná. Arról azonban, hogy nyugtalankodjék, vagy aggódjék miatta, szó sem lehet.
Nézetem szerint csak ez a szeretet hasonló ahhoz, amelyet a mi drága Jézusunk érzett irántunk. Akikben ez a szeretet él, csak azok szeretnek jól és vannak nagy hasznára másoknak.” (Nagy Szent Teréz)
2: „Azt hiszem, hogy a méltóság és a pénz majdnem mindig együtt jár s hogy aki méltóságra törekszik, az a pénzt sem veti meg. Aki ellenben utálja a pénzt, az a méltósággal sem sokat törődik.
A méltóság utáni törekvés mindig magában foglal bizonyos érdeklődést a jövedelem és pénz iránt. Csodaszámba megy, ha valaki becsülésnek örvend annak ellenére, hogy szegény. Mert az ilyent kevésbe veszik, bármennyire becsületes legyen is egyébként.
A lelkiismeretesen gyakorolt szegénység jobban megőrzi a szerzetesek becsületét is, mint a legpompásabb lakások és épületek. Őrizkedjetek az ilyenektől, az Isten szerelmére és az Ő Szent Vérére kérlek benneteket!
Azt kívánom, hogy amely napon valami fényes épülettel vagy lakással elkészültök dőljön össze az egész, s feltéve, hogy valamennyien a kegyelem állapotában vagytok, temessen mindnyájatokat romjai alá!
Ezt komolyan mondom s erre igazán kérem Istent. Nagyon csúnya dolog az, leányaim, ha sok pénzből, a szegény emberek vagyonából nagy házakat építünk. Ne engedje az Úristen, hogy ez nálunk megtörténjék! Ellenkezőleg, legyen a mi házunk mindig mindenben szegény és kicsiny. Utánozzuk ebben legalább annyira-amennyire a mi királyunkat, akinek nem volt más hajléka, mint a betlehemi istálló, amelyben született és a keresztfa, amelyen meghalt.
Ezek a hajlékok pedig ugyancsak nem voltak kényelmesek…!” (Nagy Szent Teréz)
1: „Ne gondoljátok, nővéreim, hogy ha nem jártok a világiak kedvében, nem lesz mit ennetek. Biztosítalak titeket, hogy lesz! Soha se próbáljátok meg emberi okosságra alapítani a megélhetéseteket, mert akkor előbb-utóbb éhen haltok, s ebben az esetben én azt mondanám, hogy „úgy kell nektek”.
Szegezzétek szemeteket a ti Jegyesetekre: az Ő dolga, hogy titeket ellásson. Ha Ő meg lesz elégedve veletek, akkor azok fognak nektek kénytelen-kelletlen enni adni, akik legkevésbé voltak irányotokban jóindulattal. De hiszen ezt már tapasztaltátok is!
Ha pedig mindezt megteszitek és mégis éhen találtok halni, akkor én azt mondom: ó mily boldogok ennek a kolostornak a kármelita nővérei!” (Nagy Szent Teréz)
