31: „Végül pedig, nővéreim, okuljunk azon az alázatosságon, amellyel a mi jó Mesterünk tanított bennünket. Könyörögjetek hozzá, bocsássa meg nekem, hogy oly magas dolgok fejtegetésére mertem vállalkozni. Mentségemre van, hogy engedelmességből tettem. Jól tudja azt az Ő Szent Felsége, hogy az én eszemtől nem telt volna ki ilyesmi. Ő tanított engem arra, amit itt elmondtam.
Adjatok Neki hálát ti, nővéreim, mert valószínűleg azt akarta ezzel megjutalmazni, hogy ilyen alázatosak voltatok s megkértetek engem ennek megírására és egy ilyen magamforma hitvány személytől kértetek felvilágosítást. Most befejezem, mert azt hiszem, Ő Szent Felsége nem akarja, hogy többet mondjak, mert nincs több gondolat a fejemben. Pedig az volt a szándékom, hogy még folytatom. De inkább abbahagyom, mert látom, hogy az Úr már eléggé megmutatta nektek az utat.
Mielőtt a ti szemetek elé kerülne ez a könyv, odaadom az én gyóntatómnak, Banez Domokos atyának. Ha ő úgy találja majd, hogy lelki hasznotokra szolgálhat és ő odaadja nektek, örülni fogok a ti örömötöknek.
De ha jobbnak gondolná, hogy senki kezébe ne kerüljön, elégedjetek meg a jóakaratommal, mert hiszen tényleg megtettem azt, amire kértetek.
Én pedig megelégszem azzal, hogy legalább az írás fáradságomba kerülhetett, mert hiszen a gondolkodást nem én végeztem, az bizonyos.
Áldjuk és dicsérjük tehát az Urat mindörökkön örökké, mert tőle származik minden jó szavainkban, gondolatainkban és tetteinkben. Amen. Amen.” (Nagy Szent Teréz)
30: „Az is helytelen dolog volna, ha a szórakozottságunk miatt elvesztenénk nyugalmunkat. Ne törődjünk vele! Ha az ördög a szerzője, akkor ez a nemtörődés majd elég lesz neki arra, hogy békében hagyjon bennünket és eltakarodjon. Ha pedig a nyugtalanságunk sok más nyomorúságunkkal együtt a természetünkből ered – s ez a leggyakoribb eset -, akkor legyünk türelemmel s viseljük el Isten iránti szeretetből.
Hiszen ennünk, aludnunk, tisztálkodnunk is kell, nem lehetünk meg az alacsony dolgok nélkül sem! Nem kell mást tennünk az imádságban sem, minthogy beismerjük nyomorúságunkat és kitartóan tovább vágyakozunk ama haza után, „ahol senki sem vet meg többé bennünket”. Mert bármennyi megvettetés és szenvedés érjen is bennünket e földi élet folyamán, azok mind nem foghatók ahhoz a nyugvóhelyhez, ahol maga az Úr Jézus vár minket.” (Nagy Szent Teréz)
29: „De talán nem is tudjátok igazában, hogy mit tesz az: szeretni! Nem csodálnám, ha így állna a dolog. Az az egy bizonyos, hogy nem a szellemi örömökön fordul meg a szeretet nagysága, hanem azon a szilárd elhatározáson, hogy mindent, amit teszünk, Isten kedvéért tesszük, és óvatosan kerülünk mindent, ami Őt megbántaná.
Imádkozzunk sokat és kitartóan azért, hogy Szent Fiának dicsősége folyton növekedjék. Ez biztos az iránta való szeretet jele. De azért azt ne képzeljétek, mintha másra gondolnotok sem volna szabad s hogy minden el van veszve, amint egy kissé elszórakoztok! A mi Urunk ismer és szeret titeket!” (Nagy Szent Teréz)
28: „Saját tapasztalatom alapján annyit mondhatok, hogy valahányszor Krisztus Urunk kínszenvedéséről elmélkedtem, sírva fakadtam és nem tudtam abbahagyni, míg csak a fejem majd hogy széjjel nem ment. Így voltam akkor is, amikor a saját bűneimre gondoltam.
Nagy kegyelemben részesített engem ilyenkor az Úr. Azonban ezeket a könnyeket és vágyakat, a természetünk is elősegítheti. Ha ilyenben részesültök, nyugodjatok meg, mert végelemzésben, bárhonnan erednek is, Istenre irányulnak. Éppen ezért nagyon meg kell őket becsülnünk. Az alázatosság majd úgyis megérteti velünk, hogy nem leszünk általuk jobbakká!
A lelki élményekről ugyanis sosem lehet biztosan tudni, hogy csak tiszta, Isten iránti szeretetből fakadtak-e? Ha így is volna a dolog, akkor is Istennek az ajándékai s nem a mi érdemeink.” (Nagy Szent Teréz)
27: „Ő megmondja nekünk, mit kell tennünk, ha tökéletesek akarunk lenni. De ha mi erre hátat fordítunk neki és szomorúan távozunk, mint az az evangéliumi ifjú, ugyan mondjátok meg, mit tegyen Ő Szent Felsége? Végtére is Ő a jutalmat nem mérheti ki nekünk másképpen, mint szeretetünk arányában!
Már pedig ez a szeretet ne legyen csupán a mi képzeletünk szülötte, hanem bizonyítsuk azt be cselekedetekkel. Ne gondoljátok azonban, hogy neki szüksége van a mi tetteinkre. Neki csupán akarati elhatározásunkra van szüksége és csak azt veszi számba. Mert rendkívül sokra tartja azt, ha becsületesen viselkedünk vele szemben, ha egyszerűek vagyunk és amit mondunk, azt őszintén úgy is gondoljuk. Ha így teszünk akkor mindig többet kapunk Tőle, mint amennyit kérünk.” (Nagy Szent Teréz)
26: „Amikor a lélek egy-egy épületes szót hall erényes emberek szájából, vagy valami szentbeszéd hatja meg, egy jó könyvet olvas, vagy más ilyesféle befolyásnak van kitéve, ezeket Isten eszközül használja arra, hogy a lelket magához térítse. Ilyen eszköz a betegség, a szomorúság, vagy például az elmélkedés folyamán felmerült jó gondolat, amelynek segítségével valami fontos igazságot értünk meg.
Vigyázzatok, sose becsüljétek kevésre ezt az első kegyelmet, s ne is csüggedjetek el, ha nem fogadnátok meg azonnal az Úr hívó szavát. Tud az Ő Szent Felsége várni! Napokon, sőt éveken át! Különösen ha valakiben jószándékot és állhatatosságot lát. Mert ez utóbbira van ám itt legnagyobb szükség s ha ez megvan bennünk, szép lassan, majd nagyon sokat érhetünk el.” (Nagy Szent Teréz)
25: „Értsük meg ugyanis, leányaim, hogy az igazi tökéletesség nem egyéb, mint az Isten és felebarátunk iránti szeretet. A mi szabályaink is mind ezt célozzák.
Mindenki törődjék saját magával!
Bár az egymás iránti kölcsönös szeretet ápolásáról sem szabad sohasem megfeledkeznetek, de észrevenni másokon minden csekélységet – sokszor olyan dolgot, ami nem is tökéletlenség, hanem csak azért szúr nektek szemet, mert nem értitek mi az a másikban – ez nem helyes. Ez mindig aláássa lelkünk békességét és megzavarja a másokét is. Mit ér az ilyen tökéletesség? Másnak hibáját – ha egyáltalán szükséges – csak annak mondjuk el, aki azon segíteni tud.” (Nagy Szent Teréz)
24: „Mily szomorú dolog és mekkora szégyen, ha saját hibánk folytán nem ismerjük önmagunkat s azt sem tudjuk, ki-micsodák vagyunk. Mily ostobának tartanánk azt az embert, édes leányaim, aki nem tudná megmondani, hogy ki az apja, ki az anyja s milyen vidékre való?
De nem nagyobb-e a miénk, amikor nem törekszünk megtudni, hogy kik vagyunk valójában s csak ezzel a mi testünkkel azonosítjuk magunkat? Amikor nem gondoljuk meg, hogy mekkora kincsek rejlenek bennünk s hogy Ki is az, aki a mi lelkünk mélyén lakik?
Így azután nem is csoda, ha ezt a lelkünket nem gondozzuk eléggé, nem vigyázunk arra, hogy folt ne essék a szépségén, s nem törődünk mással, mint a mi testünkkel, amely pedig csupán foglalata ennek a gyémántpalotának.” (Nagy Szent Teréz)
23: „Mennyire más irányban hajlik a mi akaratunk, mint Isten akarata! Ő azt akarja, hogy szeressük az igazságot, mi pedig szeretjük a hazugságot. Akarja, hogy azt szeressük, ami örökké tart, mi pedig a mulandó felé hajlunk. Kívánja, hogy szeressük a nagy, bizonyos és felséges dolgokat, mi pedig e föld kicsinyes, kétséges dolgaiért rajongunk.
Milyen irónia ez, leányaim! Mi mást kérhetünk ezek után, mint azt, hogy szabadítson meg minket Isten minden gonosztól. S ha ez a vágy nem is volna bennünk még tökéletes, igyekezzünk őszintén kimondani ezt a kérelmet. Miért ártana az nekünk, hogy ilyen sokat kérünk? Hiszen a Mindenható Urunkhoz intézzük kérésünket! Nem volna-e szégyen valamely hatalmas uralkodótól, mindössze egy fillért kérni?
De hogy helyesen járjunk el, kérésünk után bízzuk az egészet az Ő akaratára, mert hiszen a miénket úgyis odaadtuk már neki.” (Nagy Szent Teréz)
22: „Törekedjetek azt igazán megérteni, hogy az Úristen nem akad fönn mindenféle apró-cseprő dolgon, mint ahogy ti gondoljátok. Ne engedjétek, hogy a lelketek megmerevedjék a nagy igyekezetetekben, mert így nagyon sok jót vesztenétek el.
Legyen meg bennetek a jó szándék és az eltökélt akarat, hogy nem bántjátok meg az Istent, de azután ne engedjétek, hogy a lelketek ebbe a törekvésébe begubózza magát! Ezzel nemcsak hogy nem lesz szentté, hanem sok minden tökéletlenséget is fölszed, amelyeket az ördög csempészett beléje.” (Nagy Szent Teréz)
21: „Nem lehet rosszabbat képzelni annál a felfogásnál, hogy minden rátok tartozik, s „ha valaki nem azon az úton halad, mint mi, akkor nem jó úton jár”.
De az sem jó, ha olyankor amidőn illenék, sőt kötelességetek volna valamihez hozzászólni, nem mertek beszélni, mert attól féltek, hogy véteni találtok a nyelvetekkel.
Arra kérlek tehát nővéreim, amennyire csak Isten megbántása nélkül lehetséges, legyetek természetesek, fesztelenek és szívélyesek.” (Nagy Szent Teréz)
20: „Arra is nagyon vigyázzatok, hogy ne essetek tudatosan még bocsánatos bűnbe se! Mert öntudatlanul, vajon ki ne vétkeznék nagyon is gyakran? Van amikor a tudatosság olyan fölületes, hogy mikorra észbe kapunk, akkor már el is követtük a bocsánatos bűnt. Mert hiába, nem értjük önmagunkat! Azonban a bocsánatos bűntől is – lenne bár a lehető legkisebb is -, őrizzen meg bennünket az Úristen.
Én nem is tudom megérteni, hogy merészkedhetik valaki még a legcsekélyebb dologban is, ellene tenni ekkora nagy Úrnak? De meg különben is, semmit sem lehet csekélységnek nevezni, ami ilyen végtelen Felség ellen irányul! Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy állandóan szemmel tart bennünket és vigyáz ránk. Mert nézetem szerint a tudatosan elkövetett bűnnel ezt fejezzük ki: „Uram, tudom ugyan, hogy ez a dolog nem tetszik Neked, de azért megteszem, csak azért is! Tudom azt is, hogy idetekintesz, tudom, hogy ellenzed, de én akkor is inkább az én vágyamat és elképzelésemet akarom követni, mint a Tiédet!” Leányaim, gondoljátok meg, az ilyen eljárást talán szabad volna csekélységnek nevezni? Én az ilyen bűnt nem tartom kicsinynek, hanem nagynak, igen nagynak.” (Nagy Szent Teréz)
19: „A dicsőséges Szent Józsefet választottam közbenjárómul és uramnak, és nagyon az ő pártfogásába ajánlottam magamat. Bámulatos dolog, milyen nagy kegyelmeket adott nekem Isten e boldog szent közbenjárására, s milyen testi-lelki veszedelmektől szabadított meg. Erről a dicsőséges szentről én tudom, hogy mindenben segít.
Szeretnék mindenkit meggyőzni, hogy legyenek ennek a dicsőséges szentnek hívei, minthogy nagy tapasztalatot szereztem a javakról, amelyeket Istennél számunkra kijár. Nem ismertem senkit, aki igazán híve volt, és megkülönböztetetten szolgálta őt, hogy ne látta volna hasznát a lelki életében. Mert nagy mértékben javára van azoknak a lelkeknek, akik neki ajánlják magukat!
Néhány éve már, minden évben az ő napján kérek tőle egy dolgot, és mindig teljesülni látom. S ha a kérésemben valami ferdeség van, kiegyenesíti azt, az én nagyobb javamra.
Az Isten szerelmére, csak azt kérem tőletek, hogy aki nem hisz nekem ebben, próbálja meg, és tapasztalatból fogja látni, milyen nagy jó származik abból, ha e dicsőséges pátriárkának ajánlja magát és szeretettel van iránta.
Különösen az imádságos, alázatra törekvő embereknek kellene őt nagyon szeretniük. Aki nem talált mestert, hogy megtanítsa őt az alázatra, a csendes imádságra, fogadja ezt a dicsőséges szentet mesteréül, és nem téved el az úton.” (Nagy Szent Teréz)
18: „Ne féljetek tehát, nővéreim, az imádság útjaitól, mert nem egy van, hanem sok, s az egyiknek ez való, a másiknak meg amaz. Mégsincsenek biztosabb utak ezeknél. Sokkal hamarább szabadultok meg a kísértéstől, ha az Úr közelében tartózkodtok, mintha távol vagytok tőle. Ezt a kegyelmet kéritek a Miatyánkban is, amikor napjában többször is elmondjátok, hogy „szabadíts meg a gonosztól!”
Mert nagy dolog lesz ám halálunk óráján az a tudat, hogy az fog bennünket megítélni, akit mindenek fölött szerettünk. Nyugodtak leszünk aziránt, hogy az adósságaink ügyében megejtendő vizsgálat jól fog végződni. Nem idegenbe utazunk, hanem haza megyünk, annak országába, akit mi annyira szeretünk és aki minket annyira szeret. Éppen ebben a tekintetben múlja fölül ez a szeretet a földi érzelmeket, hogy ha Őt szeretjük, biztosak lehetünk az Ő viszontszeretetéről. Nem úgy, mint az emberekéről. Fontoljátok meg jól, édes leányaim, mekkora hasznunk van ebből a szeretetből és mekkora volna a veszteségünk, ha hiányoznék szívünkből.” (Nagy Szent Teréz)
17: „Én nem tudom elhinni, hogy egy lélek, amely oly közel jutott a személyes Irgalomhoz, és ott megértette saját mivoltát, s legfőképp azt, hogy mily sokat bocsátott meg neki az Úristen, hogy az ilyen ne legyen képes azonnal és a legnagyobb készséggel megbocsátani másoknak, és ne tudjon rögtön a legszivélyesebben érintkezni azzal az emberrel, aki őt megsértette. Tekintve azt a sok vigasztalást és kegyelmet, az isteni szeretetnek annyi zálogát, amelyben ő részesül. Hát nem kell öröme teljék abban, hogy olykor-olykor alkalma nyílik a viszontszeretetét valamiben kimutatni?
Ezért minél nagyobb szemlélődési kegyelmekben részesül tehát valaki, annál jobban figyelje meg, vajon növekvőben vannak-e nála ezek a hatások? Ha pedig teljesen hiányoznának nála, akkor féljen nagyon és gyorsan higgye el, hogy az ajándékok, amelyekben részesült, biztos nem Istentől valók.” (Nagy Szent Teréz)
16: „Végére hagytam a legfontosabbat: az alázatosságot. Gyakran azt képzelitek, hogy nem kívánjátok a megtiszteltetést, s hogy semmit sem adtok az ilyesmire. Ellenben akadjon csak alkalomadtán valaki, aki jól az elevenetekre tapint! Vagy esetleg rosszat feltételez rólatok! De sajnos elég néha, egy kis félreértés is… Meglátjátok, hogy akkor mit éreztek és hogyan viselkedtek. Nem tűnik-e majd akkor ki, hogy éppen nem vagytok alázatosak?
Vagy pedig érjen csak benneteket valami dicséret vagy megtisztelés: éppoly kevéssé utasítjátok azt el magatoktól, mint azok, az imént említett úgynevezett „szegények”, az anyagi hasznot.
Folyton azt emlegetitek, hogy nem vágyódtok semmiféle emberi megbecsülés után, hiszen ott van nektek az Úr Jézus, hogy nem törődtök semmivel, s erről tényleg meg is vagytok győződve.
De már erre a szokásos mondogatásra is csak azért van szükségetek, hogy megerősítsen titeket abbéli hitetekben, hogy valóban alázatosok is vagytok.
A legfontosabb, leányaim, hogy az ilyen és hasonló kísértésekkel szemben mindig nyitva legyen a szemetek.” (Nagy Szent Teréz)
(4. rész)
15: „Vagy mondok egy harmadik esetet is, hogy jól megértsétek. Egy illetőnek, tegyük fel, igen nagy jövedelme van. Úgy értem, a saját szükségleteihez képest: három inast is tart, mikor egy is elég neki. Egyszer csak pörrel támadják meg őt, birtokainak valamely kis része miatt. És íme: a mi emberünk annyira fel van izgatva és úgy szenved, mintha ez a veszteség a megélhetését fenyegetné. Ő azt mondja – mert hiszen ilyenkor kifogás mindig akad -, azért teszi, mert nem akarja, hogy a vagyonán saját gondatlansága miatt csorba essék…
Én sem azt mondom, hogy legyen gondatlan, vagy ne védje érdekeit, azonban tegye azt szabadon, azzal a lelkülettel, hogy ha sikerül jó, ha nem sikerül, úgy is jó.
Mi természetesen szegények vagyunk, vagy legalább is szegénynek kellene lennünk. Sokszor azonban köztünk is csak azért szegény valaki, mert tényleg nincs semmi birtoka, hiszen nem is lehet. De aztán adjon csak valaki neki valamit…! Sajnos ritkán fog előfordulni, hogy azt, mint fölöslegeset, visszautasítsa. Mindig megvan az a hajlama, hogy készletben tartson valamit. Aztán az majd oda vezet, hogy ha finom szövetből készült ruhát kaphat, akkor már nem kér a durva szövetűből. Szereti, ha van tartalékban valamicskéje, mert „hiszen jöhet valami betegség, s akkor az embernek többre van szüksége, mint amivel rendes körülmények között beéri” – mondogatja.
Én bűnös lélek! Hát ezt fogadtátok, amidőn ígértétek, hogy nem fogtok törődni önmagatokkal? Ha gondoskodni akartok jövőtök biztosításáról, akkor a biztos jövedelem okosabb volna reátok nézve! De akkor miért jöttetek szerzetesnek?
Ezért nagyon jó, ha meglátjuk magunkban ezeket a gyarlóságokat, s belátjuk, hogy mennyire messze állunk mi az erénytől! Kérjük tehát azt Istentől és törekedjünk is utána. Mert ha azt hisszük, hogy megvan bennünk, akkor elhagyjuk magunkat, s ami a legrosszabb, tévedésben is vagyunk.” (Nagy Szent Teréz)
(3. rész)
14: „Vagy azt hisszük olykor, hogy magas fokban bírjuk a szegénység erényét. Gyakran mondogatjuk, hogy „mi nem kívánunk semmit”, hogy „nincs szükségünk semmire”. No, de alighogy ajándékba kapunk valamit – esetleg egy egészen fölösleges tárgyat –, ennek a „nagy szegénységünknek” rögtön vége van! Az ördög könnyen elhiteti veletek, hogy szegények vagytok, s bizonyos tekintetben igaza is van, mert hiszen mint szerzetesek ajkaitokkal megfogadtátok a szegénységet, még a szívetekben óhajtjátok is, hogy azok legyetek, amint ez az imádságos embereknél közönséges dolog.
Tehát jól van, a szegénység meg van fogadva, s az, aki szegénynek tartja magát, kijelenti, hogy ő már nem vágyódik semmi után. De aztán egyszer csak azt mondja magában: „ezt az egy kis dolgot azért megtartom, mert ezzel mégiscsak könnyebb meglenni és szolgálni Istennek! Hiszen Ő is azt akarja, hogy tartsuk fenn ezt a mi testünket, stb…” Ezernyi ilyen és hasonló kifogással áll elő…
Leányaim, vigyázzatok, mert ezeket is mind az ördög sugallja neki! Ő az, aki elhiteti vele, hogy ő valóban szegény, hogy e tekintetben nincs már tennivalója. Tegyük azonban csak egyszer próbára, mert ezt a kísértést sem lehet másképp leleplezni, minthogy folyton a körmére nézünk a Kísértőnek, s ha jól vigyázunk, hamarosan úgyis elárulja magát.”
(2. rész)
13: „Az ördög az, nővéreim, aki olykor elhiteti velünk, hogy valamelyik erény megvan bennünk. Most erről fogok példákat hozni nektek, mert könnyen nagy veszélyben lehettek.
Mondjuk például a türelem erényét. Az ördög könnyen rávisz bennünket arra, hogy azt higgyük, hogy a türelem birtokában vagyunk, s csakugyan meg is vagyunk arról győződve, hogy képesek volnánk bármit is Istenért elviselni. Efölött azután nagy az önelégültségünk.
Én pedig azt tanácsolom nektek, hogy ne vegyétek semmibe az ilyen „erényeket”. Mindaddig, amíg nem volt alkalmunk valamely erény próbáját kiállni, higgyük el nyugodtan, hogy csakis névről ismerjük őket, s hogy az Úr nem is adta azt meg nekünk. Mert megeshetik ám, hogy egyetlen egy nektek nem tetsző szóra, az a ti nagy „türelmetek”, szépen a földre csücsül. Ha ellenben már sokszor meg tudtátok őrizni a türelmeteket, akkor dicsérjétek az Urat azért, hogy kezd már titeket beletanítani ebbe az erénybe, és akkor igyekezzetek még többet szenvedni. Mert ha az Úr megadja nektek a türelmet, hálátok jeléül, ezen erény gyakorlását kívánja is tőletek. De amint mondtam: csak olyanba vegyétek ezt is, mintha őrizetbe volna nálatok letéve.”
(1. rész)
12: „Az Úr ha meg is adott nekünk valamely erényt, értsük meg jól, hogy azt kaptuk Tőle, tehát el is veheti tőlünk, amint ez tényleg gyakran meg is történik.
Vagy talán sohasem láttatok ilyesmit, nővéreim? Mert én, igenis, tapasztaltam. Olykor például azt hiszem, hogy nem ragaszkodom már semmihez s ha arra kerül a sor, csakugyan ki is állom a próbát. De máskor pedig olyan ragaszkodást érzek – ráadásul olyan dolgok iránt, amelyeken a megelőző napon még jót nevettem volna -, hogy szinte nem ismerek magamra. Néha úgy látszik előttem, hogy sok bátorság van bennem s hogy az Isten dicsőségét illető dolgokban nem hátrálnék meg semmi elől – és ezt tényleg nem egy esetben volt alkalmam bebizonyítani -, a következő nap pedig nem volnék képes Isten kedvéért egy hangyát sem megölni, ha az szembe szállna velem.
Úgy gondolom, hogy bármit mondjanak is rólam és bármennyire ócsároljanak, egyáltalában nem törődöm vele, viszont azután vannak napok, amidőn egy szó miatt képes vagyok szomorkodni s annyira bánt minden, hogy szeretnék kimenni ebből a világból.
S e tekintetben nem állok egyedül. Ha pedig ez így van, vajon ki merne azzal dicsekedni, hogy erényekben gazdag, vagy hogy egy bizonyos erény megvan benne? Ne tegyük ezt, nővéreim, hanem inkább tartsuk magunkat mindig szegényeknek.” (Nagy Szent Teréz)
11: „Nagy kárt okozhat nekünk az ördög (sokszor anélkül hogy észrevennénk), amikor kis önmegtagadásaink kapcsán elhiteti velünk, hogy már erényeink vannak, holott nincsenek.
Ez valóságos pestis! Biztonságban érezvén magunkat, hiúságunkban nem vesszük észre, hogy bizony verembe esünk s abból azután nem is tudunk kivergődni. Általában nem valami tudatos, halálos bűnről van ilyenkor szó, amely a pokolba juttathat bennünket, de azért a lábunk bilincsbe van verve s nem vagyunk képesek előbbre jutni a lelki élet útján.
De hát hogyan is juthatna előbbre az, aki belebukott a verembe? Ha bent marad, ott kell elpusztulnia. Még hálát adhat Istennek, hogy nem a pokolig bukott! Előbbre jutása azonban a legjobb esetben is ki van zárva.
Tegyük fel, hogy nem romlik meg egészen: de még akkor is értéktelen lesz úgy önmagára, mint másokra nézve. Sőt még kárt is okozhat, mert mindaddig, amíg az a csapda ott van, testvérei, akik ugyanazon az úton haladnak, szintén beleeshetnek. Igyekezzék tehát sürgősen kiszabadulni belőle és temesse be! Akkor aztán nem fenyegeti veszedelem, sem őt, sem másokat.
Azt azonban határozottan mondhatom nektek, hogy ez a kísértés nagyon veszedelmes! Sokat tapasztaltam s ezért beszélek róla, bár nem sikerül magamat olyan jól kifejeznem, amint szeretném.” (Nagy Szent Teréz)
10: „Fontoljátok meg továbbá, nővéreim, hogy az Úr azt tanítja: „Miképpen mi is megbocsátunk”, vagyis bocsánatunkat már bevégzett ténynek tekinti. Vizsgáljátok meg tehát alaposan, vajon megvan-e bennetek a teljes készség megbocsátani? Nemcsak a jelentéktelen, az emberek előtti becsületeteket ért sértéseket, hanem az igazi, súlyos sérelmeket is? És vajon – ha erre alkalom kínálkozik -, tényleg megbocsátjátok-e azokat?
Mert ha nem, akkor ne sokat adjatok az imádságtokra! Az olyan lelket, amelyet a lelki élet során valóban Isten emelt önmagához, a sértések nem képesek többé igazán megsebezni. Ha valóban megbocsátotok, észre fogjátok venni, magatokon, hogy idővel teljesen mindegy lesz számotokra, hogy vajon megbecsülésben van-e részetek, vagy pedig az ellenkezőben.
Azaz, hogy rosszul mondtam, mert nem lesz nektek mindegy: sokkal rosszabbul fog esni a megbecsülés, mint a gyalázat, és terhesebb lesz a jólét, mint a szenvedés. Ha egyszer az Úr igazán megízleltette veletek az Ő országát, akkor már nem kértek többé e világ országából.” (Nagy Szent Teréz)
9: „Maradjatok szívesen Ővele s ne mulasszatok el olyan jó alkalmat, mint amilyen a szentáldozást követő óra. Ez nagy haszonnal jár, mert az édes Jézus nagyon szereti, ha ezt az időt az Ő társaságában töltitek. Őrizkedjetek attól, hogy ezt az időt elvesztegessétek. Még ha engedelmességből valami mást kellene is tennetek, akkor is igyekezzetek a lelketeket ott hagyni az Úrnál.
Ő sok bölcs oktatásban fog benneteket részesíteni, még ha nem is halljátok a hangját!
Ellenben ha azonnal másfelé jártatjátok az eszeteket és nem törődtök azzal, hogy ki van bennetek, akkor magatokra vessetek! Ez az idő rendkívül alkalmas arra, hogy meghallgassuk a mi Mesterünk oktatását, hogy megcsókoljuk lábait, és kérve-kérjük, hogy soha ne távozzunk el Tőle.
Ha máskor Krisztus Urunk képe előtt is ilyeneket szoktatok kérni, akkor mekkora oktalanság volna ilyenkor eltávozni az Ő jelenlévő személyétől és az arcképét nézni! Vagy talán nem volna együgyűség részünkről, ha egy szeretett, barátunktól volna arcképünk s mikor ő személyesen látogatna meg bennünket és beszélni akarna velünk, akkor mi elfordulnánk tőle, és az arcképét nézegetnők és azzal beszélnénk?
Ez csak akkor jó és üdvös, amidőn a mi jó Barátunk messze van tőlünk és nagy lelki szárazság révén érezteti velünk távollétét. Ilyenkor nagy boldogság, ha annak a képében gyönyörködhetünk, akit oly sok okunk van szeretni. Ez nekem is nagy élvezetet okoz.
Ellenben, ha a szentáldozás után azonnal eltávozunk mellőle és mindenféle anyagias dologgal foglalkozunk, akkor mit tehet Ő? Vagy talán erőszakoskodjon és kényszerítsen bennünket annak belátására, hogy meg akarja magát velünk ismertetni? Hát ezt csak nem teheti meg!” (Nagy Szent Teréz)
8: „Nektek nem kell az anyagiakkal sokat törődnötök. Legyetek úgy vele, mint amikor egy cseléd szolgálatba lép. A cseléd igyekszik mindent urának kedvére tenni, viszont a háziúr köteles élelmezni a cselédjét mindaddig, amíg a házában él és kiszolgálja őt.
Kivételt csak az az eset képezne, ha a háziúr úgy elszegényednék, hogy magának sem volna mit ennie. Ez az eset azonban nálunk el sem képzelhető, mert a mi Urunk mindig gazdag és hatalmas marad. Mondjátok meg, illenék-e tehát, ha a cseléd minden nap arra kérné a gazdáját, hogy adjon neki élelmet, holott tudja, hogy a gazdája úgyis gondol erre, s köteles is rá gondolni?!
A gazdája joggal vethetné neki oda, hogy ne törődjék mással, hanem csak azzal, hogy igyekezzék őt kiszolgálni és a kívánságait teljesíteni. Meg is róhatná, hogy olyan gondokkal foglalkozik, amelyekhez semmi köze.
Szóval, nővéreim, kérje az anyagi kenyeret az, akinek kedve tartja! Mi csak azt kérjük az örök Atyától, hogy tartson meg minket cselédei közt és hogy ott méltók lehessünk a mi mennyei kenyerünk vételére.” (Nagy Szent Teréz)
7: „Ne viselkedjetek úgy, mint velem együtt egyes szerzetesnők, akik mást se tesznek, mint ígérgetnek, aztán amikor az ígéret beváltására kerül a sor, akkor azzal mentegetődznek, hogy „nem úgy értették”…
Van is azért ebben valami, mert semmi sem könnyebb, mint szóval alárendelni magunkat más akaratának, de amikor azután a gyakorlati kivitelre kerül a dolog, akkor látjuk be, hogy nincs is ennél keményebb feladat széles e világon. Föltéve természetesen, hogy ha az ember úgy gyakorolja, amint azt gyakorolnia illik. Könnyű az ilyesmit mondani, de annál nehezebb megtenni. Ha tehát azt hiszed, hogy a kivitel nem nehezebb az ígéret kimondásánál, akkor csakugyan nem tudod mit ígértél.
Igyekezzetek ezt megértetni a hosszú próbaidő alatt azokkal, akik nálunk fogadalmat akarnak tenni, nehogy azt gondolják, hogy üres beszéd ez az egész. Lássák be, hogy a mi rendünkben tettekre van szükség, nem ígérgetésekre. A mi rendünknek nem szent, látomásokkal megajándékozott nővérekre van szüksége, hanem olyanokra, akik hajlandók szépen és jókedvvel kipucolni a WC-ét.” (Nagy Szent Teréz)
6: „Mosolyognom kell az olyanok fölött, akik nem mernek az Úrtól szenvedést is kérni, mert attól félnek, hogy azonnal rájuk küldi…. Nem azokat értem, akik alázatosságból nem merik ezt megtenni, mivel azt hiszik, hogy nem lesz erejük a szenvedés elviselésére – bár én azt hiszem, hogy aki az Úr sugallatából ezen kemény eszközzel akarja kimutatni Isten irányában szeretetét s ezért imádkozik egy kis szenvedésért, az meg is fogja kapni hozzá felülről a szükséges erőt. Azoktól azonban, akik a meghallgatástól való féltükben nem mernek szenvedést kérni, én azt szeretném kérdezni, vajon miként értik azt, amikor azt mondják az Úrnak, hogy „teljesedjék bennem a Te akaratod”? Vagy talán csak azért mondják, mert mindenki ezt mondja? S közben nem is kívánják, hogy tényleg úgy is legyen? Ez már mégsem volna szép dolog, nővéreim!”
Legyünk őszinték! Ha valamit igazán nem akarunk elvállalni, akkor legalább ne mondjuk.” (Nagy Szent Teréz)
5: „Vannak köztetek egyesek – s én magam is ilyen voltam -, akiknek az Úr adott már áhítatot és akik már nemegyszer megtapasztalták szent jelenlétét a csendben, s ők mégis süket fülre veszik mindezt. Annyira szeretnek ugyanis beszélni és elhadarni azt a sok imádságot, amelyet minden napra kitűztek s amellyel úgy vannak, mint aki igyekszik lehetőleg gyorsan elvégezni a napi munkáját, hogy bár – mint mondom – az Úr kezükbe adja az Ő országát, de ők mégsem fogadják azt el.
Azt hiszik ugyanis, hogy ha sokat imádkoznak, azzal többet érnek el. Ezt ne tegyétek meg, nővéreim, hanem vigyázzatok, hogy, amidőn az Úr azt a kegyelmet találja nektek juttatni, hogy az imában veletek van, ezt a nagy kincset ne veszítsétek el!
Fontoljátok meg, hogy sokkal többet tesztek, ha ebben az állapotban olykor-olykor kimondjátok a Miatyánknak akár csak egy-egy szavát, mintha sokszor, de értelmetlenül elmondjátok az egészet.
Nagyon közel van hozzátok az, akihez imádkoztok s föltétlenül meghallja, azt a keveset is, amit mondtok. Higgyétek el, hogy ez az Ő nevének igazi dicsőítése és megszentelése. Azért ajánlom nektek annyira, hogy jegyezzétek meg ezt a tanácsot, mert nagyon fontos.” (Nagy Szent Teréz)
4: „Ne felejtsétek el, hogy az imádságban kivel van dolgotok és kivel is beszélünk! Ne fordítsatok neki hátat! Mert bizony ezt teszitek, s nem mást, ha imádság közben ezerféle haszontalanságra gondoltok és azokon jártatjátok eszeteket.
Az egész baj abból származik, hogy nem értitek meg, hogy az Úr milyen közel van hozzátok. Azt hiszitek, messze van, valahol messze fönt az égben s ott kell keresnetek Őt.
Ó ha tudnátok, hogy mily kész örömest teljesíteni helyes kívánságotokat! Ó ha tudnátok. hogy milyen szívesen időzik a társaságotokban! Akkor is ha nincs sok mondanivalótok. Ő nem szereti, ha nagy fejtöréssel kieszelt hosszú beszédeket intéztek Hozzá.” (Nagy Szent Teréz)
3: „Ne jusson soha eszetekbe elöljáróitok kegyét hajhászni. Tegye meg mindegyiktek a kötelességét és ha ez az elöljárónál nem is találna elismerésre, legyen nyugodt afelől, hogy majd megbecsüli és megjutalmazza őt az Úr.
Hát végtére is nem azért léptünk a rendbe, hogy még ebben az életben kapjuk meg a jutalmunkat! Még az elöljáróktól sem!
Járjon az eszünk mindig az örökké tartó dolgokon, az itteniekre pedig ne adjunk sokat. Egyébként is: ma egy elöljáró az egyik felé hajlik, holnap pedig, ha benneteket lát egy erénnyel többet, nektek fog kedvezni. De ha nem teszi, az sem számít!
Ne engedjétek be a fejetekbe az ilyen gondolatokat, végezzetek velük röviden: nem ez a föld a ti hazátok, mindennek hamarosan vége szakad.
Megjegyzendő azonban, hogy nem ez az igazán nemes lelkű és lelki emberhez illő felfogás! Sokkal jobb azt kívánni is, hogy egy elöljáró részéről a kegyvesztettségetek maradjon tartós és szívesen venni a mellőzést és a rossz bánásmódot. Mindezt az Úr kedvéért, aki bennetek lakik. Minél kevesebb külső vigasztalásban van részetek, annál gyöngédebb lesz veletek szemben a ti Mesteretek. Ezt vagy elhiszitek, vagy nem: ha pedig elhiszitek, akkor mit búsultok?
Higgyétek, nagy dolog belátni ezt az igazságot, mert ez érteti meg velünk, hogy milyen hazugság minden földi kegy…
Jaj, Uram, segíts rajtuk, ki tudná ezt velük úgy igazában megértetni?! Sajnos, én nem vagyok erre képes, mert bár jobban be kellene látnom, mint bárki másnak, de még mindig nem értem úgy, amint értenem kellene.” (Nagy Szent Teréz)
2: „A közönséges életben is nagyon kellemetlen dolog együtt lenni olyanokkal, akiktől az ember nem tud szabadulni. Az Úr sem kényszerítheti semmire az akaratunkat, ezért csakis ahhoz nyúl hozzá, amit önként adunk Neki oda.
Mindaddig azonban, amíg mi nem adjuk magunkat teljesen neki, ő sem adhatja magát egészen nekünk. Nem is rendezkedik be a lélekben, hiszen hogyan rendezkedhetnék be abban Ő, aki annyira barátja a rendnek, ha mi tele rakjuk azt a palotát mindenféle csőcselék néppel és lim-lommal? Hogyan férne el akkor benne az Úr, az Ő udvarával?
Hiszen még az is nagy dolog az Ő részéről, hogy ha egy ilyen lomtárba egyszer-egyszer be-belátogat egy-egy pillanatra!
Vagy azt hiszitek talán, leányaim, hogy egyedül jön? Egy ilyen hatalmas Királyt semmi esetre sem fog magára hagyni az udvari népe, hanem ellenkezőleg, mindig vele van.” (Nagy Szent Teréz)
1: „Azt ugyan tudtam, hogy van lelkem, de mivel a szememet egészen lekötötték a földi élet hiúságai, nem fogtam fel lelkem értékét s nem gondoltam arra, hogy Ki is lakik benne. Mert ha akkor úgy, amint most, megértettem volna, hogy lelkemnek ebben a kis palotájában ekkora Király lakik, azt hiszem, nem hagytam volna őt oly gyakran magára. Többször maradtam volna csak Vele az imádságban, és vigyáztam volna arra, hogy a lelkem ne legyen olyan szennyes.
Milyen csodálatos dolog, hogy az, akinek nagysága ezernyi világot is betöltene, egy ilyen kicsi dologba zárkózzék be, mint én. Hasonlóképpen lakott Szentséges Anyjának méhében is. Mint végtelen hatalmú Úr, meg tudja ezt tenni s mivel szeret bennünket, a mi mértékünkhöz alkalmazkodik.
A fő dolog az, hogy elszánt akarattal teljesen odaadjuk neki lelkünket s a csendes elmélkedésben azt úgy üresítsük ki, hogy abba, mint saját lakásába, azt tehesse bele s belőle azt vehesse ki, ami Neki tetszik. Ezt a föltételt Ő kötötte ki magának, tegyük meg tehát ebben az akaratát!”
(Nagy Szent Teréz)
