30: „Ezeknek átelmélkedésével erősítsük meg lelkünket, szeretett Testvéreim, és ilyen gyakorlatokkal tegyük ellenállóvá a Sátán minden nyilával szemben!
Legyen kezünkben a sugalmazott írás, elménkben az Úr gondolatait forgassuk, ne tágítsunk az imádságtól és az üdvös jótékonykodás se maradjon abba! Lelki cselekedetekben buzgólkodjunk mindig, hogy valahányszor az ellenség megkörnyékez, amikor csak rohamozni próbál, mindannyiszor zárt, jól felvértezett szívre találjon!
A keresztény számára nemcsak az üldözés idején nyerhető el koszorú! A békének is megvannak a koszorúi, amelyekkel akkor koszorúznak meg minket, ha a sokféle belső ütközeteinkben leterítettük az Ellenséget!” (Szent Ciprián)
29: „Emlékezzünk rá, minek nevezi népét Krisztus, milyen címmel illeti nyáját! Juhaimnak nevezi, mert a keresztény ártatlanságot a juhokéhoz hasonlítja. Bárányoknak is nevezi, mert a bárányok egyszerű természetét utánozza a szellemi egyszerűség.
Miért bújik báránybőrbe a farkas, miért hozza rossz hírbe Krisztus nyáját az, aki csak színleli keresztény mivoltát? Mert csak felveszi Krisztus nevét, de nem jár Krisztus útján. Ez visszaélést jelent az isteni névvel, ami az üdvösség útjának elhagyásával egyenlő! Ő maga mondja, hogy az jár az Ő útján, aki megtartja parancsait, aki meghallgatja és tettekre is váltja tanítását. A legnagyobb tanítónak azt hívják a mennyek országában, aki meg is cselekedte azt, amit tanított. Az Ige helyes és hasznos hirdetése csak akkor szolgál az igehirdető javára is, ha a kimondott szavait, az azt követő cselekedetekkel teljesítette is.” (Szent Ciprián)
28: „Mivel gyakoribbak a Sátán észrevétlenül, titokban kiröpített nyilai, amelyek azért sebeznek meg bennünket, hogy sűrűbben és súlyosabban vétkezzünk, ezért virrasszunk, hogy felfogjuk és elhárítsuk!
Ezek közé tartozik a féltékenység és irigység vétke. Ha valaki jobban szemügyre veszi magában ezeket, úgy találja, hogy semmitől sem kell inkább óvakodnia, semmit sem kell annyira kerülnie, mint ezt.
Ezért szeretett Testvéreim, erősítsük meg Istennek szentelt szívünket, hogy bátor és éber legyen ezzel a nagy ártalommal szemben! Senki ne higgye, hogy ennek a bajnak csak egy fajtája van, hogy szűk korlátok és határok zárják körül! Igen tág tere van az irigységnek és ártalma igen sokféle és szapora! Ez sok rossz gyökere, a szerencsétlenség forrása, a bűn elhintője, és sok más vétek táptalaja! Innen támad a gyűlölet, ebből tör föl az ellenségeskedés, a féltékenység. Ez lobbantja föl a kapzsiságot, amikor valaki észreveszi, hogy a másik többre vitte. Ha a féltékenykedés elvakítja elménket, a gőg felfuvalkodottá teszi, a kegyetlenség elkeseredetté és a hitszegés máris űzi köztünk kétes játékait: a türelmetlenség izgat, a széthúzás őrjöng, forr a harag, mert aki ennek uralma alá került, már nem tudja magát fékezni és kormányozni. Itt megszakad az Úr békéjének köteléke, a testvéri szeretet itt erőszak áldozata lesz, itt megtörik az egység és nemsokára eretnekségek és szakadások ütik fel fejüket. Ekkor a szent egyházunkban békétlenség van a hívek közt, elmarasztalják a papokat, szidják és irigykednek a püspökre.” (Szent Ciprián)
27: „Ha Jézus, aki bűn nélkül volt, imádkozott, mennyivel inkább kell a bűnösöknek imádkozni? És ha Ő egész éjszaka virrasztva szüntelenül imádkozott, mennyivel inkább kell nekünk is imádkozva virrasztanunk!
Imádkozott és könyörgött az Úr. De nem önmagáért! Ugyan miért is imádkozna a bűntelen önmagáért? Imádkozott Péterért és mindenkiért. Értünk és a mi bűneinkért is.
Nem elégedett meg azzal, hogy vérével megváltson bennünket, ezen felül még imádkozott is értünk! Lássuk azonban, mi volt a könyörgő óhaja: hogy amint Ő az Atyában, úgy maradjunk meg mi is a Vele való egységben. Ebből érthető az is, milyen nagy a vétke annak, aki szétszakítja az egységet és a békét!
Amikor tehát felállunk az imádsághoz, kedves Testvéreim, ébereknek kell lennünk, és teljes szívünkből annak kell szentelni magunkat, hogy távozzék belőlünk minden testies és evilági gondolat, hogy semmi másra ne gondoljunk, csak arra, amiért könyörgünk! Gyakran ránk tör ugyanis és belénk lopakodik sok rossz gondolat, és álnok megtévesztéssel tereli el imádságunkat Istentől, hogy más legyen a szívünkben, mint a szavunkban.
Leplezetlen tunyaság, ha hagyod, hogy haszontalan és nem odavaló gondolatok eltereljenek és lekössenek, amikor az Úrral beszélsz. Milyen alapon kéred akkor, hogy hallgasson meg, amikor te magad is szórakozott vagy és nem figyelsz saját szavaidra? Ez nem más, mint az Ellenséggel szembeni teljes vigyázatlanság!” (Szent Ciprián)
26: „Mindezek után az ima befejezéseként, az a záradék következik, amely valamennyi kérésünket és könyörgésünket tömör rövidséggel magában foglalja: „szabadíts meg a gonosztól!”
Ebbe mindazt belefoglaljuk, amit ebben a világban az ellenség ellenünk tehet. Amikor ugyanis azt mondjuk, hogy szabadíts meg a gonosztól, nincs más hátra semmi, amit kérnünk kellene, mert egyszer s mindenkorra kérjük Isten segítségét a gonosszal szemben. Ha ezt megkaptuk, szilárdan és biztosan állunk mindazzal szemben, amit az ördög és a világ művel.
Nem csodálatos, szeretett Testvéreim, hogy ilyen ez az imádság, amelyet az Isten tanított nekünk, s aki tanításával valamennyi könyörgésünket ilyen üdvös szavakkal összefoglalta?” (Szent Ciprián)
25: „Figyelmeztet az Úr arra is, hogy az imádságban ezt mondjuk: „és ne engedd, hogy kísértésbe kerüljünk”. A szavak azt mutatják, hogy az ellenség semmit sem tehet velünk szemben, ha csak az Isten meg nem engedi. Minden félelmünkkel, odaadásunkkal, figyelmünkkel, kísértéseinkben forduljunk tehát az Istenhez, hiszen semmit sem tehet ellenünk a gonosz, ha hatalmat nem kap rá.
Amikor pedig kérjük, hogy ne kerüljünk kísértésbe, figyelmeztetést kapunk gyengeségünkre és esendőségünkre is, hogy miközben imádkozunk, senki se legyen öntelt, senki se tulajdonítson bármit is gőgösen vagy követelődzően magának. Hiszen az Úr maga mondta az alázatosságra tanítva: virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek.” (Szent Ciprián)
24: „Azután világosan hozzáfűzte, hogy úgy kérjük magunknak a bűneink bocsánatát, „amiként mi magunk is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.
Tudnunk kell ugyanis, hogy nem eszközölhetjük ki azt, amit bűneinkért kérünk, csak ha magunk is hasonlóképpen cselekszünk az ellenünk vétkezőkkel szemben. Ezért mondja egy másik helyen: „Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is”.
Krisztus tekintélyének teljes súlyával tárja eléd: ha nem adsz bocsánatot, nem lesz mentséged az ítélet napján, mivel téged is saját mértéked szerint ítélnek majd meg: amit magad tettél, azt teszik majd veled is.” (Szent Ciprián)
23: „Ezek után imádkozunk bocsánatért is, mondván: És bocsásd meg a mi vétkeinket…” A táplálék biztosítása után a bűnök bocsánatát is kérjük, hogy akit az Isten táplál, az Istenben is éljen. Nem csak a jelenvaló és ideig tartó, hanem az örök élettel is törődünk. Erre eljutni csak úgy lehet, ha a bűnök bocsánatot nyernek. Ezekre az adósságokra maga az Úr figyelmeztet, amint az evangéliumában mondja: „kérésedre elengedtem minden tartozásodat”. Milyen szükségszerűen, mennyire előrelátóan és üdvösségünk javára kapjuk a figyelmeztetést, hogy bűnösök vagyunk, akiknek imádkoznunk kell a bocsánatért! Nehogy valaki önmagát ártatlannak tartva, önmagában tetszelegjen, és öndicsőítése okozza vesztét. Halljuk a tanítást, hogy naponta vétkezünk, ezért parancs számunkra, hogy bűneink bocsánatáért mindennap imádkozzunk.” (Szent Ciprián)
22: „De úgy is értelmezhetjük a „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” kérésünket, hogy akik ellene mondottunk a világnak, és a gazdagságát és pompáját elvetettük, csupán napi táplálékot kérünk magunknak. Mert aki Krisztus tanítványa lett, és Mesterének szava szerint elfordult mindentől, annak csak a napi élelmet kell kérnie, nem kell hosszasan felsorolnia kéréseit, óhajait.
Krisztus tanítványa tehát, akinek nem szabad aggodalmaskodnia a holnap miatt, méltán csak a napi táplálékot kéri.
Mert következetlenség és ellentmondás volna, hogy az evilági hosszú életet kérjük mi, akik Isten országa mielőbbi eljövetelét óhajtjuk. Semmit sem hoztunk a világra, s nem is viszünk el innen semmit. Ha van tehát ruhánk és napi ennivalónk, fedél a fejünk fölött, ezzel kegyünk elégedettek!
Az igaz embernek nem hiányozhat a mindennapi kenyér. Azt az ígértet kaptuk, hogy azok, akik az Isten országát és igazságosságát keresik, mindent megkapnak. S mivel minden az Istené, akié Isten, annak semmi sem hiányzik, Csak ne hanyagolja el Őt!” (Szent Ciprián)
21: „Folytatva az imádságot, azt kérjük és mondjuk: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”
Tehetjük ezt lelki értelemben és egyszerűen is, mert mindkét értelemben az üdvösséget szolgálja. Az „élet kenyere” ugyanis Krisztus, és ez a kenyér nem mindenkié, hanem csak az övéi, a miénk. Ugyanúgy, ahogy azt mondjuk, hogy Mi Atyánk (mivel csak azoknak atyja, akik megértik és hisznek benne), a mi kenyerünknek nevezzük Őt, mert Krisztus azoknak a kenyere, akik az Ő testét alkotják. Azt kérjük tehát, hogy kapjuk meg mindennap ezt a kenyeret, nehogy akik Krisztusban vagyunk és az Eukarisztiát mindennap üdvösségünk táplálékaként magunkhoz vesszük, nehogy valamilyen súlyosabb vétek közbejöjjön, és kiközösítettként, a mennyei kenyérből ne szabadjon részesülnünk, és elszakadjunk annak a Krisztusnak a testétől, aki maga mondja és figyelmeztet: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az Ő vérét, nem lesz élet tibennetek”. Ezért kérjük, hogy adassék meg számunkra a mindennapi kenyerünk, vagyis Krisztus, hogy akik Krisztusban vagyunk, és benne élünk, ne távolodjunk el az Ő testétől.” (Szent Ciprián)
20: „Ehhez rögtön hozzáfűzzük: „…miként a mennyben, úgy a földön is”
Azt kérjük tehát, hogy legyen meg az Isten akarata ne csak bennünk, hanem a mennyben és a földön is. Mindkettő a mi épségünk és üdvünk beteljesedésére szolgál. Hiszen testünk a földből van, lelkünk pedig az égből, tehát magunk is föld és ég vagyunk. És azt kérjük, hogy mindkettőben, vagyis mind a testben, mind a lélekben legyen meg Isten akarata.
Szeretett testvéreim, kemény küzdelem van ugyanis, a test és a lélek között! Mindennapos ez a küzdelem a bennünk lévő széthúzások által is, úgyhogy sokszor nem azt tesszük, amit akarunk. Míg a lélek azt keresi, ami mennyei és isteni, a test a földi és világi dolgok után sóvárog. Ezért ebben az imádságban nyomatékkal kérjük, hogy Isten segítségével és támogatásával legyen egyetértés a kettő között, hogy mind a lélekben, mind pedig a testben Isten akarata teljesedjék, és nyerjen oltalmat az Őáltala újjászült lélek is.” (Szent Ciprián)
19: „Aztán így imádkozunk: „Legyen meg a te akaratod…”
Nem arról van szó, hogy Isten megtehesse azt amit akar, hanem hogy mi megtehessük, amit Isten akar. Mert vajon Istent ki akadályozza meg abban, hogy megtehesse azt, amit akar? Mivel azonban velünk szemben áll a Sátán, nehogy mindenben engedelmeskedjünk Istennek, kérünk és könyörgünk, hogy legyen meg körülöttünk és bennünk Isten akarata!
Hogy azonban ez megvalósuljon, szükség van az Ő segítségére és támogatására, mivel saját erejéből senki sem erős, de az Isten kegyelmében és irgalmában biztonságban van.” (Szent Ciprián)
18: „Az imádságban ez következik: „Jöjjön el a te országod!”
Azt kérjük, hogy legyen jelen bennünk az Ő uralma, az Ő országa. De vajon mikor nem uralkodik az Isten? Vagy mikor kezdődik nála az, ami mindig volt, és soha meg nem szűnik?
Azt kérjük tehát, hogy jöjjön el az az ország, amelyet Ő maga hozott el és ígért meg, amikor azt mondta: „Jöjjetek Atyám áldottai és vegyétek birtokba azt az országot, amely nektek készült a világ kezdetétől fogva!”
Az Isten országa, szeretett Testvéreim, tehát maga Krisztus, akinek a visszajövetelét mindennap kívánjuk, akinek megérkezését, hogy mihamarabb megvalósuljon számunkra, nagyon is óhajtjuk.
Ezért tehát mi, akik Istennek és Krisztusnak szenteltük magunkat, nem a földi, hanem a mennyei országot óhajtjuk és azért imádkozunk, hogy az Isten országa jöjjön el számunkra.” (Szent Ciprián)
17: „Ezek után azt mondjuk: „Szenteltessék meg a te neved.”
Nem azt kívánjuk az Istennek, hogy imádságaink tegyék őt szentté, hanem azt kérjük tőle, hogy az Ő neve legyen szentté közöttünk. Mert ki is szentelhetné meg az Istent, amikor Ő maga az, aki megszentel?
De mivel Ő mondotta, hogy: „Szentek legyetek, mert én is szent vagyok!”, azt kérjük és azért könyörgünk, hogy mi, akiket megszentelt a keresztség, kitarthassunk abban, ami megkezdődött már bennünk.
Mindennapos megszentelődésre van ugyanis szükségünk, hogy akik minden nap vétkezünk, bűneinket a folyamatos megszentelés letisztítsa. Amikor azt mondjuk, hogy „szenteltessék meg a te neved”, azért imádkozunk, hogy megmaradjon bennünk a megszentelő kegyelem.
És mivel Urunk szigorúan meghagyja annak, akit meggyógyított és életre keltett, hogy többé ne vétkezzék, nehogy rosszabb sorsa legyen, ezt kérnünk kell a szüntelen imádságban. Ezért könyörögjünk éjjel és nappal, hogy a szentség és az új élet, amelyet Isten kegyelméből megkaptunk, az Ő oltalmával maradjon is meg bennünk.” (Szent Ciprián)
16: „Az ember, akit Istenének kegyelme újjáteremtett, első helyen azt mondja: „Atya!”, mivel már gyermek lett.
Olvassuk a Szentírásban: „mindazoknak akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten fiai legyenek.” Aki tehát befogadta, Isten fiává lett. Ezért nevezheti Atyjának az Istent a mennyben. Tehát bizonyságot kell tennie imájának első szavaival arról, hogy elfordult a földi és testi atyjától, és ezentúl már csak egyetlen atyát ismer, aki a mennyekben van.
De nemcsak erre kell figyelnünk, szeretett Testvéreim, s nemcsak azt kell megértenünk, hogy atyánknak nevezhetjük őt, aki a mennyben van, hanem hozzáfűzzük, és azt mondjuk: „Mi Atyánk”, vagyis mindazoké, akik hisznek. Mindazoké, akik őáltala megszentelve és a keresztségben helyreállítva, Isten fiai lettek. Ez a szó dorgálja és visszautasítja a zsidókat is, akik Krisztust, akit a próféták meghirdettek számunkra, és aki előbb hozzájuk küldetett, nemcsak hitetlenül megvetették, de kegyetlenül meg is ölték, és mindenkit aki elutasítja őt.
Mekkora tehát az Úr jóságának bősége irántunk, aki megengedte, hogy amikor színe előtt imádkozunk, mi Atyánknak nevezzük őt, és ő pedig fiainak hívjon minket. Egyikünk sem merné ezt a nevet említeni imádságában, ha Ő maga nem engedte volna, hogy így imádkozzunk!
Nem szabad elfelejtenünk, szeretett testvéreim, és tudnunk kell, hogy amikor Atyának mondjuk Istent, nekünk Isten fiaiként is kell viselkednünk! Hogy amiként mi tetszésünket találjuk abban, hogy Isten az Atyánk, ugyanúgy kedvét lelje Ő is mibennünk, a fiaiban.” (Szent Ciprián)
15: „Micsoda mély titkai vannak, szeretett Testvéreim, az Úr imádságának! Mily bőségesek, mennyire nagyok azok, amiket rövid mondatokba foglal, mégis mily gazdagság van szellemi erejében!
Ezért semmit ki ne hagyjunk belőle, hiszen mit nem tartalmaz könyörgéseink és imádságaink mennyei tanítású foglalata? Ezt mondja: „így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyben”.
Mindenekelőtt az egység Mestere nem azt akarta, hogy külön és egyenként imádkozzunk, hogy aki imádkozik, az csupán önmagáért imádkozzék. Nem azt mondjuk ugyanis, hogy: „Én Atyám, ki a mennyben vagy”, s nem azt, hogy „az én kenyeremet add meg nekem ma”. Senki nem azért könyörög csupán, hogy az ő adóssága engedtessék el, vagy hogy ne vitessen kísértésbe, és szabaduljon meg a gonosztól! Nem egyedül önmagáért könyörög. A mi imádságunk közös és nyilvános. Amikor imádkozunk, nem egy emberért, hanem az egész népért imádkozunk, mivel az egész nép – egy vagyunk.” (Szent Ciprián)
14: „Akkor fogjuk jobban szeretni azt amivé válunk, amikor fel tudjuk fogni és bánni tudjuk azt, amik voltunk. Ehhez nem kell sok pénz, nincs szükség megvesztegetésre, fáradságos munkát sem kíván az ember legfőbb méltóságának megszerzése, mert könnyen elérhető, hiszen Isten ingyenes ajándéka.” (Szenrt Ciprián)
13: „A különféle látványosságok undorító fertője felé fordulsz és bekukkantasz a színházakba, ami ott megy, szégyennel tölt el. Valósághűen rendezik meg a színpadon az apagyilkosság és vérfertőzés ősi rémségeit. Miért? Nehogy feledésbe merüljenek a századok során elkövetett vétkek? Vagy hogy példaképpé legyen az, ami már nem is számít bűntettnek?
A bohózatokban minden a szemérmetlenség oktatásával szórakoztat. Akár azzal, hogy emlékeztet arra, amit már otthon is elkövettek, vagy azzal, hogy megtudatja, mit lehet még elkövetni. Házasságtörést tanulnak amikor nézik, bűnre csábítja őket a nyilvános feslettség. Az előadásokra még szemérmesen érkező matróna is, már romlottan tér haza.
Mily alantas erkölcs, mily szemtelen gyalázat, a bűn mekkora legelője! Mennyire bemocskolják magukat a nézők is a színész mozdulatai által, amikor tűrik és élvezik a vérfertőző szemérmetlenség színrevitelét! Ma a férfi nemtelenné válik, nemének minden tisztességét és erélyét elveszíti az elpuhult test gyalázatával. Sőt annál nagyobb sikert arat, minél inkább nővé törik be a férfit!
A bűn nagysága arányában növekszik a dicséret! Az a legtehetségesebb, aki a legszemérmetlenebb. Sajnos még szívesen is nézik! A legtöbb színész csak felkavarja az érzéseket, hízeleg a szenvedélynek, elnyomja még a jó ember lelkiismeretét is, legyen az bármilyen szilárd.
Ma a megnyerő előadásmóddal lopja be magát a romlás az emberekbe. Szerepeltetik a parázna istennőjüket, Vénuszt, a házasságtörő isteneiket, Jupitert, akik nem is országuknak, hanem inkább vétkeiknek a fejedelme. Hogy is maradhatna tiszta és ártatlan a néző?! Ezekben a színházakban még a vallásos cselekmények színrevitele is csak undorító vétkek.” (Szent Ciprián)
12: „Ha az egyes ember gyilkol, az bűn. Napjainkban, amikor pedig tömegesen és nyilvánosan követik el, akkor erénynek nevezik.
Nézzetek körül: a gaztettekben a büntetlenséget nem az ártatlanság szavatolja, hanem a kegyetlenség mértéke.” (Szent Ciprián)
11: „Ha az ártatlanság és az igazságosság útján lankadatlan eltökéltséggel kitartasz, ha minden erőddel és egész szíveddel ragaszkodsz Istenhez, ha csak az vagy, ami lenni már elkezdtél, akkor annyit kapsz majd saját erődhöz, amennyire szükséged van.
Mert az adományok osztásánál nincs mérték és nagyságrend, mint a földi javaknál. A Lélek bőségesen árad, áradásának nincs határa, nem korlátozzák zárak, meghatározott területek. Mindig árad, bőségesen forrásozik. Szívünknek csak szomjaznia kell rá, és meg kell nyílnia előtte. Amennyi készséget tanúsítunk a hitben, annyit merítünk az áradó kegyelemből.” (Szent Ciprián)
10: „Amikor korábbi életem oly sok tévedésének rabja voltam, magam sem gondoltam, hogy ezektől egyszer megszabadulhatok. A rám tapadó hibáknak annyira engedtem, hogy vétkeimnek még kedveztem is…
Miután azonban az újjászülő hullám korábbi éveim romlását letörölte rólam, és a megtisztított szívemet fentről, a világosság árasztotta el, amikor a mennyei Lélek kiáradt rám, a második születés új emberré alakított át! Hihetetlen gyorsan megbizonyosodtam az eddig oly kétségesnek tűnő dolgok felől, és megnyíltak előttem a rejtekek, megvilágosodtak a homályos kérdések, képessé váltam arra, ami azelőtt lehetetlennek tűnt. Be kellett látnom, hogy a bűn alattvalójaként éltem, és az Istené lettem, akit most már a Szent Lélek éltet.
Velem együtt te is jól tudod, kedves Donatusom, és felismerted, hogy mitől fosztott meg, és mit adott nekünk a bűnök halála és az erényes élet! Az öndicséret utálatos kérkedés lenne, de mi ezt nem is emberi erőnek tulajdonítjuk, hanem Isten ajándékaként magasztaljuk. Az Istené ez, bizony, minden az Istené, amire csak képesek vagyunk! Belőle élünk, tőle van erőnk, csak legyen a félelem az ártatlanságunk őre, hogy az Urat, aki a mennyei megbocsátást fentről lelkünkbe árasztotta, igaz cselekedeteinkkel megtartsuk, nehogy a megkapott biztonság restséget szüljön, és ismét belopakodjon a régi ellenség.” (Szent Ciprián)
9: „A Sátán is látta, hogy a nagyszámú megtért hívő nép miatt a bálványok és templomaik elhagyatottak, ezért újabb cselvetést eszelt ki, és pedig azt, hogy egyenesen a keresztény név ürügyén téveszti meg a vigyázatlanokat.
Kitalálta a szakadásokat és eretnekségeket. Ezekkel forgatja fel a hitet, rontja meg az igazságot és szakítja szét az egységet. Akiket a régi út vakságával nem tudott fogva tartani, azokat most új útak téveszméjével rabolja el az Egyháztól.
Ma a Sátán másféle homályt áraszt a tudatlanokra. Ők Krisztus evangéliumát, előírásait és törvényeit nem tartják meg, de kereszténynek hívják magukat, és miközben sötétségben botorkálnak, a fényt hirdetik.
Hízelgő és megtévesztő az ellenség, aki az éjszakát nappalnak mondja, a kárhozatot üdvösségnek, a kétségbeesést pedig a remény álarcába rejti. Szeretett testvéreim, olyan időket élünk, amelyben az igazsággal való egyezést sokan színlelik, de csak azért, hogy ravaszkodással meghiúsítsák az igazságot.” (Szent Ciprián)
8: „Testvéreim, az üldözések korát éljük. De nemcsak attól az üldözéstől kell tartanunk, amely Isten szolgáinak megrohamozására és elbuktatására, nyílt csatározással pusztít. Könnyebb az óvatosság ott, ahol nyilvánvaló a veszély: a lélek eleve felkészül a küzdelemre, ha az ellenség színt vall.
Jobban kell félnünk és vigyáznunk akkor, ha az ellenség titkon settenkedik a közelünkbe, amikor a béke álarcában akar megtéveszteni. Ilyenkor rejtett ösvényeken lopakodik hozzánk, amiért a kígyó nevet is kapta. Ravaszkodása azonban változatlanul ugyanaz: burkolt cselekkel környékezi meg az embert. Ugyanezzel a fogással csalt már a világ kezdetén: hazug és hízelgő szavakkal, az egyszerű lelkeket éppen vigyázatlan hiszékenységüknél fogva csapta be.
Tegyünk úgy vele, ahogyan az Úr: amikor felismerte, visszaverte. Mert a felismerés és leleplezés, mindig megsemmisíti.” (Szent Ciprián)
7: „Senki ne áltassa magát és senkit ne vezessenek félre: csak az Úr irgalmazhat! Az ellene elkövetett bűnt csak Ő bocsáthatja meg. Az ember nem lehet nagyobb Istennél, a szolga nem bocsáthatja meg az Úr ellen elkövetett súlyos bűnt, mert ezzel csak súlyosbítaná a bukott vétkét.
Mindig az Urat kell kérlelni, az Urat kell elégtételeinkkel engesztelnünk, aki azt mondotta, hogy Ő, az Őt megvallókat megvallja. A gyóntató papjait is Ő részesíti abból a hatalomból, amit csak egyedül Ő kapott meg az Atyától.” (Szent Ciprián)
6: „Aki a bűnöst hízelgően becézi és cirógatja, azzal a bűn taplóját csak szítja, nem elfojtja, hanem táplálja. Aki azonban erélyesen figyelmeztet, ugyanakkor tanít is, az az üdvösséghez segíti testvérét. Azt mondja ugyanis az Úr: „Akit szeretek, azt megfenyítem”. Tehát az Úr papjának sem szabad az ilyet hízelgő engedékenységgel áltatnia, hanem üdvös orvossággal kell ellátnia.
A tudatlan orvos csak kíméletesen tapogatja a sebet, amivel a test mélyén felgyülemlett mérget csak szaporítja, mert bent hagyja. A sebet meg kell nyitni, fel kell vágni, a kivágott üszkös részt pedig, még hatásosabb gyógyszerrel kell kezelni.” (Szent Ciprián)
5: „Testvéreim, vigyázzatok amikor örököltök vagy nagy javadalmatok támad! Hogyan is tudnák Krisztust követni azok, akiket megköt egy örökség? Hogyan is vágyódhatnának az ég után azok, akiket lehúznak az anyagi, földies vágyak? Tulajdonosoknak hiszik magukat, holott leginkább ők maguk a birtoktárgyak! Nem urai a pénznek, hanem szolgái! Erre a korra és az ilyen emberekre teszi megjegyzését az apostol: „mert akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe és csapdába, számos és ártalmas kívánságba esnek, amelyek romlásba és pusztulásba döntik az embert”.
Ezzel szemben az Úr milyen jutalommal szólít fel minket a családi örökségről való lemondásra? Igen nagy jutalommal kárpótol a csekély és jelentéktelen veszteségért! Ezt mondja nekünk ugyanis: „mindaz, aki elhagyja házát, földjét, szüleit, testvéreit, feleségét és fiait az Isten országáért, a hétszeresét kapja érte már ebben a világban, és a jövendőben az örök életet.” (Szent Ciprián)
4: „Kiveszett a vallásos áhítat a papokból. A klérusban nem volt meg a töretlen hűség, a cselekedetekből hiányzott az irgalmasság, nem volt fegyelem erkölcsi téren. A férfiak szőrtelenítették arcukat, az asszonyok festették magukat. Isten kezének művét meghamisították, megváltoztatták a szemet, a hajszínt! Csillogó hazugságok tévesztették meg az egyszerűbb lelkeket, álnok szándékok hálózták be a testvéreket! Hitetlenekkel kötöttek házasságot és a házassági eskü nemcsak könnyelmű volt, de még hamis is! Ellepte közösségünket a felszentelt elöljárókat lenéző gőgös beképzeltség, és a hívek mérgezett nyelve az átkozódásra!
Számos püspök is, akiknek intelmül és például kellene állniok a többiek előtt, elhanyagolva az Istentől rájuk bízott feladatot, evilági ügyeket bonyolítottak, otthagyták katedrájukat, nem törődtek a néppel, más tartományokban kószáltak nyereséges üzletekre vadászva. Miközben az Egyházban a rájuk bízott testvérek éheztek, ők sok pénzt akartak, ravasz hazugságok árán birtokokat szereztek, pénzüket uzsorakamattal adták kölcsön.
Hát mit csodálkoztok? Az efféle bűnök elkövetéséért hogyne érdemelnék meg az ilyen súlyos büntetést, a jelen kor üldözéseit! Az isteni ítélet előre hirdette ezt és megmondta: Ha elhagyják a törvényeimet, és nem ítéleteim útján járnak, ha megszentségtelenítik parancsaimat és nem tartják meg, vasvesszővel látogatom meg bűneiket, és ostorral mulasztásaikat (Zsolt 88,31).” (Szent Ciprián)
3: „Testvéreim, a bűneink miatt sokkal nagyobb büntetést érdemelnénk, de oly irgalmas Úr és mindent úgy mérsékel, hogy ami most történik velünk, az inkább vizsgálat és figyelmeztetés és nem üldözés.” (Szent Ciprián)
2: „A győzelem legfelső foka, amikor valaki a pogányok kezére kerülve vallja meg az Urat. A második fokozat, amikor valaki rejtekben meghúzódik és így őrzi meg magát az Úrnak.
Az első nyilvános, a második belső, egyéni jellegű hitvallás. Amaz az evilági bírót is legyőzi, emez megőrzi tiszta lelkiismeretét a belső bírája, Isten előtt. Amaz a bátorságával határozottabb, emez az óvatossága miatt biztonságosabb.” (Szent Ciprián)
1: „Nagyon fáj, testvérek, veletek osztozom a fájdalomban! Az én megmenekülésem nem kárpótol, és nem enyhíti a mély szomorúságot, hiszen a pásztort még mélyebben érintik a nyájon esett sebek! Szívem egy veletek, osztozom a szomorúságban és a gyász mély fájdalmában. Az elesettekkel elesettnek érzem magam én is. Az én tagjaimat is átfúrják a dühöngő ellenség nyilai, az őrjöngő kardok az én bensőmet is átjárják. Az üldözés rohama nem hagyja érintetlenül és közömbösen a lelkemet, az elesett testvérekkel való együttérzés engem is hatalmába kerített.” (Szent Ciprián)
