18: „Az imádságban ez következik: „Jöjjön el a te országod!”
Azt kérjük, hogy legyen jelen bennünk az Ő uralma, az Ő országa. De vajon mikor nem uralkodik az Isten? Vagy mikor kezdődik nála az, ami mindig volt, és soha meg nem szűnik?
Azt kérjük tehát, hogy jöjjön el az az ország, amelyet Ő maga hozott el és ígért meg, amikor azt mondta: „Jöjjetek Atyám áldottai és vegyétek birtokba azt az országot, amely nektek készült a világ kezdetétől fogva!”
Az Isten országa, szeretett Testvéreim, tehát maga Krisztus, akinek a visszajövetelét mindennap kívánjuk, akinek megérkezését, hogy mihamarabb megvalósuljon számunkra, nagyon is óhajtjuk.
Ezért tehát mi, akik Istennek és Krisztusnak szenteltük magunkat, nem a földi, hanem a mennyei országot óhajtjuk és azért imádkozunk, hogy az Isten országa jöjjön el számunkra.” (Szent Ciprián)
17: „Ezek után azt mondjuk: „Szenteltessék meg a te neved.”
Nem azt kívánjuk az Istennek, hogy imádságaink tegyék őt szentté, hanem azt kérjük tőle, hogy az Ő neve legyen szentté közöttünk. Mert ki is szentelhetné meg az Istent, amikor Ő maga az, aki megszentel?
De mivel Ő mondotta, hogy: „Szentek legyetek, mert én is szent vagyok!”, azt kérjük és azért könyörgünk, hogy mi, akiket megszentelt a keresztség, kitarthassunk abban, ami megkezdődött már bennünk.
Mindennapos megszentelődésre van ugyanis szükségünk, hogy akik minden nap vétkezünk, bűneinket a folyamatos megszentelés letisztítsa. Amikor azt mondjuk, hogy „szenteltessék meg a te neved”, azért imádkozunk, hogy megmaradjon bennünk a megszentelő kegyelem.
És mivel Urunk szigorúan meghagyja annak, akit meggyógyított és életre keltett, hogy többé ne vétkezzék, nehogy rosszabb sorsa legyen, ezt kérnünk kell a szüntelen imádságban. Ezért könyörögjünk éjjel és nappal, hogy a szentség és az új élet, amelyet Isten kegyelméből megkaptunk, az Ő oltalmával maradjon is meg bennünk.” (Szent Ciprián)
16: „Az ember, akit Istenének kegyelme újjáteremtett, első helyen azt mondja: „Atya!”, mivel már gyermek lett.
Olvassuk a Szentírásban: „mindazoknak akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten fiai legyenek.” Aki tehát befogadta, Isten fiává lett. Ezért nevezheti Atyjának az Istent a mennyben. Tehát bizonyságot kell tennie imájának első szavaival arról, hogy elfordult a földi és testi atyjától, és ezentúl már csak egyetlen atyát ismer, aki a mennyekben van.
De nemcsak erre kell figyelnünk, szeretett Testvéreim, s nemcsak azt kell megértenünk, hogy atyánknak nevezhetjük őt, aki a mennyben van, hanem hozzáfűzzük, és azt mondjuk: „Mi Atyánk”, vagyis mindazoké, akik hisznek. Mindazoké, akik őáltala megszentelve és a keresztségben helyreállítva, Isten fiai lettek. Ez a szó dorgálja és visszautasítja a zsidókat is, akik Krisztust, akit a próféták meghirdettek számunkra, és aki előbb hozzájuk küldetett, nemcsak hitetlenül megvetették, de kegyetlenül meg is ölték, és mindenkit aki elutasítja őt.
Mekkora tehát az Úr jóságának bősége irántunk, aki megengedte, hogy amikor színe előtt imádkozunk, mi Atyánknak nevezzük őt, és ő pedig fiainak hívjon minket. Egyikünk sem merné ezt a nevet említeni imádságában, ha Ő maga nem engedte volna, hogy így imádkozzunk!
Nem szabad elfelejtenünk, szeretett testvéreim, és tudnunk kell, hogy amikor Atyának mondjuk Istent, nekünk Isten fiaiként is kell viselkednünk! Hogy amiként mi tetszésünket találjuk abban, hogy Isten az Atyánk, ugyanúgy kedvét lelje Ő is mibennünk, a fiaiban.” (Szent Ciprián)
15: „Micsoda mély titkai vannak, szeretett Testvéreim, az Úr imádságának! Mily bőségesek, mennyire nagyok azok, amiket rövid mondatokba foglal, mégis mily gazdagság van szellemi erejében!
Ezért semmit ki ne hagyjunk belőle, hiszen mit nem tartalmaz könyörgéseink és imádságaink mennyei tanítású foglalata? Ezt mondja: „így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyben”.
Mindenekelőtt az egység Mestere nem azt akarta, hogy külön és egyenként imádkozzunk, hogy aki imádkozik, az csupán önmagáért imádkozzék. Nem azt mondjuk ugyanis, hogy: „Én Atyám, ki a mennyben vagy”, s nem azt, hogy „az én kenyeremet add meg nekem ma”. Senki nem azért könyörög csupán, hogy az ő adóssága engedtessék el, vagy hogy ne vitessen kísértésbe, és szabaduljon meg a gonosztól! Nem egyedül önmagáért könyörög. A mi imádságunk közös és nyilvános. Amikor imádkozunk, nem egy emberért, hanem az egész népért imádkozunk, mivel az egész nép – egy vagyunk.” (Szent Ciprián)
14: „Akkor fogjuk jobban szeretni azt amivé válunk, amikor fel tudjuk fogni és bánni tudjuk azt, amik voltunk. Ehhez nem kell sok pénz, nincs szükség megvesztegetésre, fáradságos munkát sem kíván az ember legfőbb méltóságának megszerzése, mert könnyen elérhető, hiszen Isten ingyenes ajándéka.” (Szenrt Ciprián)
13: „A különféle látványosságok undorító fertője felé fordulsz és bekukkantasz a színházakba, ami ott megy, szégyennel tölt el. Valósághűen rendezik meg a színpadon az apagyilkosság és vérfertőzés ősi rémségeit. Miért? Nehogy feledésbe merüljenek a századok során elkövetett vétkek? Vagy hogy példaképpé legyen az, ami már nem is számít bűntettnek?
A bohózatokban minden a szemérmetlenség oktatásával szórakoztat. Akár azzal, hogy emlékeztet arra, amit már otthon is elkövettek, vagy azzal, hogy megtudatja, mit lehet még elkövetni. Házasságtörést tanulnak amikor nézik, bűnre csábítja őket a nyilvános feslettség. Az előadásokra még szemérmesen érkező matróna is, már romlottan tér haza.
Mily alantas erkölcs, mily szemtelen gyalázat, a bűn mekkora legelője! Mennyire bemocskolják magukat a nézők is a színész mozdulatai által, amikor tűrik és élvezik a vérfertőző szemérmetlenség színrevitelét! Ma a férfi nemtelenné válik, nemének minden tisztességét és erélyét elveszíti az elpuhult test gyalázatával. Sőt annál nagyobb sikert arat, minél inkább nővé törik be a férfit!
A bűn nagysága arányában növekszik a dicséret! Az a legtehetségesebb, aki a legszemérmetlenebb. Sajnos még szívesen is nézik! A legtöbb színész csak felkavarja az érzéseket, hízeleg a szenvedélynek, elnyomja még a jó ember lelkiismeretét is, legyen az bármilyen szilárd.
Ma a megnyerő előadásmóddal lopja be magát a romlás az emberekbe. Szerepeltetik a parázna istennőjüket, Vénuszt, a házasságtörő isteneiket, Jupitert, akik nem is országuknak, hanem inkább vétkeiknek a fejedelme. Hogy is maradhatna tiszta és ártatlan a néző?! Ezekben a színházakban még a vallásos cselekmények színrevitele is csak undorító vétkek.” (Szent Ciprián)
12: „Ha az egyes ember gyilkol, az bűn. Napjainkban, amikor pedig tömegesen és nyilvánosan követik el, akkor erénynek nevezik.
Nézzetek körül: a gaztettekben a büntetlenséget nem az ártatlanság szavatolja, hanem a kegyetlenség mértéke.” (Szent Ciprián)
11: „Ha az ártatlanság és az igazságosság útján lankadatlan eltökéltséggel kitartasz, ha minden erőddel és egész szíveddel ragaszkodsz Istenhez, ha csak az vagy, ami lenni már elkezdtél, akkor annyit kapsz majd saját erődhöz, amennyire szükséged van.
Mert az adományok osztásánál nincs mérték és nagyságrend, mint a földi javaknál. A Lélek bőségesen árad, áradásának nincs határa, nem korlátozzák zárak, meghatározott területek. Mindig árad, bőségesen forrásozik. Szívünknek csak szomjaznia kell rá, és meg kell nyílnia előtte. Amennyi készséget tanúsítunk a hitben, annyit merítünk az áradó kegyelemből.” (Szent Ciprián)
10: „Amikor korábbi életem oly sok tévedésének rabja voltam, magam sem gondoltam, hogy ezektől egyszer megszabadulhatok. A rám tapadó hibáknak annyira engedtem, hogy vétkeimnek még kedveztem is…
Miután azonban az újjászülő hullám korábbi éveim romlását letörölte rólam, és a megtisztított szívemet fentről, a világosság árasztotta el, amikor a mennyei Lélek kiáradt rám, a második születés új emberré alakított át! Hihetetlen gyorsan megbizonyosodtam az eddig oly kétségesnek tűnő dolgok felől, és megnyíltak előttem a rejtekek, megvilágosodtak a homályos kérdések, képessé váltam arra, ami azelőtt lehetetlennek tűnt. Be kellett látnom, hogy a bűn alattvalójaként éltem, és az Istené lettem, akit most már a Szent Lélek éltet.
Velem együtt te is jól tudod, kedves Donatusom, és felismerted, hogy mitől fosztott meg, és mit adott nekünk a bűnök halála és az erényes élet! Az öndicséret utálatos kérkedés lenne, de mi ezt nem is emberi erőnek tulajdonítjuk, hanem Isten ajándékaként magasztaljuk. Az Istené ez, bizony, minden az Istené, amire csak képesek vagyunk! Belőle élünk, tőle van erőnk, csak legyen a félelem az ártatlanságunk őre, hogy az Urat, aki a mennyei megbocsátást fentről lelkünkbe árasztotta, igaz cselekedeteinkkel megtartsuk, nehogy a megkapott biztonság restséget szüljön, és ismét belopakodjon a régi ellenség.” (Szent Ciprián)
9: „A Sátán is látta, hogy a nagyszámú megtért hívő nép miatt a bálványok és templomaik elhagyatottak, ezért újabb cselvetést eszelt ki, és pedig azt, hogy egyenesen a keresztény név ürügyén téveszti meg a vigyázatlanokat.
Kitalálta a szakadásokat és eretnekségeket. Ezekkel forgatja fel a hitet, rontja meg az igazságot és szakítja szét az egységet. Akiket a régi út vakságával nem tudott fogva tartani, azokat most új útak téveszméjével rabolja el az Egyháztól.
Ma a Sátán másféle homályt áraszt a tudatlanokra. Ők Krisztus evangéliumát, előírásait és törvényeit nem tartják meg, de kereszténynek hívják magukat, és miközben sötétségben botorkálnak, a fényt hirdetik.
Hízelgő és megtévesztő az ellenség, aki az éjszakát nappalnak mondja, a kárhozatot üdvösségnek, a kétségbeesést pedig a remény álarcába rejti. Szeretett testvéreim, olyan időket élünk, amelyben az igazsággal való egyezést sokan színlelik, de csak azért, hogy ravaszkodással meghiúsítsák az igazságot.” (Szent Ciprián)
8: „Testvéreim, az üldözések korát éljük. De nemcsak attól az üldözéstől kell tartanunk, amely Isten szolgáinak megrohamozására és elbuktatására, nyílt csatározással pusztít. Könnyebb az óvatosság ott, ahol nyilvánvaló a veszély: a lélek eleve felkészül a küzdelemre, ha az ellenség színt vall.
Jobban kell félnünk és vigyáznunk akkor, ha az ellenség titkon settenkedik a közelünkbe, amikor a béke álarcában akar megtéveszteni. Ilyenkor rejtett ösvényeken lopakodik hozzánk, amiért a kígyó nevet is kapta. Ravaszkodása azonban változatlanul ugyanaz: burkolt cselekkel környékezi meg az embert. Ugyanezzel a fogással csalt már a világ kezdetén: hazug és hízelgő szavakkal, az egyszerű lelkeket éppen vigyázatlan hiszékenységüknél fogva csapta be.
Tegyünk úgy vele, ahogyan az Úr: amikor felismerte, visszaverte. Mert a felismerés és leleplezés, mindig megsemmisíti.” (Szent Ciprián)
7: „Senki ne áltassa magát és senkit ne vezessenek félre: csak az Úr irgalmazhat! Az ellene elkövetett bűnt csak Ő bocsáthatja meg. Az ember nem lehet nagyobb Istennél, a szolga nem bocsáthatja meg az Úr ellen elkövetett súlyos bűnt, mert ezzel csak súlyosbítaná a bukott vétkét.
Mindig az Urat kell kérlelni, az Urat kell elégtételeinkkel engesztelnünk, aki azt mondotta, hogy Ő, az Őt megvallókat megvallja. A gyóntató papjait is Ő részesíti abból a hatalomból, amit csak egyedül Ő kapott meg az Atyától.” (Szent Ciprián)
6: „Aki a bűnöst hízelgően becézi és cirógatja, azzal a bűn taplóját csak szítja, nem elfojtja, hanem táplálja. Aki azonban erélyesen figyelmeztet, ugyanakkor tanít is, az az üdvösséghez segíti testvérét. Azt mondja ugyanis az Úr: „Akit szeretek, azt megfenyítem”. Tehát az Úr papjának sem szabad az ilyet hízelgő engedékenységgel áltatnia, hanem üdvös orvossággal kell ellátnia.
A tudatlan orvos csak kíméletesen tapogatja a sebet, amivel a test mélyén felgyülemlett mérget csak szaporítja, mert bent hagyja. A sebet meg kell nyitni, fel kell vágni, a kivágott üszkös részt pedig, még hatásosabb gyógyszerrel kell kezelni.” (Szent Ciprián)
5: „Testvéreim, vigyázzatok amikor örököltök vagy nagy javadalmatok támad! Hogyan is tudnák Krisztust követni azok, akiket megköt egy örökség? Hogyan is vágyódhatnának az ég után azok, akiket lehúznak az anyagi, földies vágyak? Tulajdonosoknak hiszik magukat, holott leginkább ők maguk a birtoktárgyak! Nem urai a pénznek, hanem szolgái! Erre a korra és az ilyen emberekre teszi megjegyzését az apostol: „mert akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe és csapdába, számos és ártalmas kívánságba esnek, amelyek romlásba és pusztulásba döntik az embert”.
Ezzel szemben az Úr milyen jutalommal szólít fel minket a családi örökségről való lemondásra? Igen nagy jutalommal kárpótol a csekély és jelentéktelen veszteségért! Ezt mondja nekünk ugyanis: „mindaz, aki elhagyja házát, földjét, szüleit, testvéreit, feleségét és fiait az Isten országáért, a hétszeresét kapja érte már ebben a világban, és a jövendőben az örök életet.” (Szent Ciprián)
4: „Kiveszett a vallásos áhítat a papokból. A klérusban nem volt meg a töretlen hűség, a cselekedetekből hiányzott az irgalmasság, nem volt fegyelem erkölcsi téren. A férfiak szőrtelenítették arcukat, az asszonyok festették magukat. Isten kezének művét meghamisították, megváltoztatták a szemet, a hajszínt! Csillogó hazugságok tévesztették meg az egyszerűbb lelkeket, álnok szándékok hálózták be a testvéreket! Hitetlenekkel kötöttek házasságot és a házassági eskü nemcsak könnyelmű volt, de még hamis is! Ellepte közösségünket a felszentelt elöljárókat lenéző gőgös beképzeltség, és a hívek mérgezett nyelve az átkozódásra!
Számos püspök is, akiknek intelmül és például kellene állniok a többiek előtt, elhanyagolva az Istentől rájuk bízott feladatot, evilági ügyeket bonyolítottak, otthagyták katedrájukat, nem törődtek a néppel, más tartományokban kószáltak nyereséges üzletekre vadászva. Miközben az Egyházban a rájuk bízott testvérek éheztek, ők sok pénzt akartak, ravasz hazugságok árán birtokokat szereztek, pénzüket uzsorakamattal adták kölcsön.
Hát mit csodálkoztok? Az efféle bűnök elkövetéséért hogyne érdemelnék meg az ilyen súlyos büntetést, a jelen kor üldözéseit! Az isteni ítélet előre hirdette ezt és megmondta: Ha elhagyják a törvényeimet, és nem ítéleteim útján járnak, ha megszentségtelenítik parancsaimat és nem tartják meg, vasvesszővel látogatom meg bűneiket, és ostorral mulasztásaikat (Zsolt 88,31).” (Szent Ciprián)
3: „Testvéreim, a bűneink miatt sokkal nagyobb büntetést érdemelnénk, de oly irgalmas Úr és mindent úgy mérsékel, hogy ami most történik velünk, az inkább vizsgálat és figyelmeztetés és nem üldözés.” (Szent Ciprián)
2: „A győzelem legfelső foka, amikor valaki a pogányok kezére kerülve vallja meg az Urat. A második fokozat, amikor valaki rejtekben meghúzódik és így őrzi meg magát az Úrnak.
Az első nyilvános, a második belső, egyéni jellegű hitvallás. Amaz az evilági bírót is legyőzi, emez megőrzi tiszta lelkiismeretét a belső bírája, Isten előtt. Amaz a bátorságával határozottabb, emez az óvatossága miatt biztonságosabb.” (Szent Ciprián)
1: „Nagyon fáj, testvérek, veletek osztozom a fájdalomban! Az én megmenekülésem nem kárpótol, és nem enyhíti a mély szomorúságot, hiszen a pásztort még mélyebben érintik a nyájon esett sebek! Szívem egy veletek, osztozom a szomorúságban és a gyász mély fájdalmában. Az elesettekkel elesettnek érzem magam én is. Az én tagjaimat is átfúrják a dühöngő ellenség nyilai, az őrjöngő kardok az én bensőmet is átjárják. Az üldözés rohama nem hagyja érintetlenül és közömbösen a lelkemet, az elesett testvérekkel való együttérzés engem is hatalmába kerített.” (Szent Ciprián)
31: „Már most örömmel elfogadom azt a halált, amit Isten nekem szánt, teljesen alávetve magam az Ő legszentebb akaratának.
Arra kérem az Urat, hogy életemet és halálomat fogadja el az Ő dicséretére és dicsőségére, Jézus és Mária legszentebb Szívének és az Anyaszentegyháznak a szándékaira. Németország megmentéséért és a világ békéjéért, élő és meghalt hozzátartozóimért és mindazokért, akiket Isten nekem adott: hogy közülük senki el ne vesszen. Amen.” (Szent Edith Stein)
30: „Az igazi keresztény számára nincs idegen ember. Mindig az a felebarát, aki előttem áll, akinek a legnagyobb szüksége van rám. Mindegy hogy rokonom-e vagy sem, hogy kedvelem-e vagy sem, vagy hogy megérdemli-e vagy sem.” (Szent Edith Stein)
29: „Ha bennünk van Isten, ha Ő a szeretet, akkor nem lehet másként, mint hogy szeretjük testvéreinket. Ezért van az, hogy az istenszeretetünk mértéke az emberszeretetünk.” (Szent Edith Stein)
28: „Mindig fennáll annak a lehetősége, hogy a kegyelem nem közvetlenül lép be az emberbe, hanem azt az utat választja, hogy más személyeken át halad. Egy ember különleges módon képes szolgálni a másik ember üdvösségét.” (Szent Edith Stein)
27: „Az egyházon belül vannak különféle közösségi élmények, de az egyház nem ezeknek köszönheti a legtöbbet. Hanem annak, hogy az egyes ember odaáll az Isten szent színe elé, és megkapja azt az erőt, hogy aztán mindenkiért odaállhasson és közbenjárjon.
Ez az „egy mindenkiért, mindenki egyért” alkotja az Egyház erejét.” (Szent Edith Stein)
26: „Vannak cselekedetek, amiket mindenkinek magának kell véghez vinnie, nem vihet végbe másokkal közösen. Így mindenki egymaga viseli a maga felelősségét saját magáért.
Ezzel azonban mindenki másért is! Mert a saját felelősség egyben kölcsönös felelősség is, ami igen nagy mértékben közösségformáló.”
(Szent Edith Stein)
25: „A bűn nem más, mint ellenszegülés az Istennek. Bűnös az a lélek, amely fellázad Isten ellen. És ahogy a bűn eltávolodás és ellentmondás Istennek, úgy csupán közeledéssel és egyesüléssel lehet kiküszöbölni vagy jóvá tenni.” (Szent Edith Stein)
24: „Életem első napjától fogva tudtam, hogy sokkal fontosabb jónak lenni, mint okosnak.” (Szent Edith Stein)
23: „Közvetlenül megtérésem előtt (és még azután is egy jó ideig) azt gondoltam, hogy a szerzetesi élet azt jelenti, hogy az ember minden földi dolgot felad és csak az isteni dolgokra irányuló gondolatokban él.
De fokozatosan rájöttem, hogy ebben a világban mást várnak tőlünk: még a szemlélődő életben sem szabad elvágni minden kapcsolatot a világgal.
Mert minél mélyebben merül valaki az Istenbe, annál inkább kell, hogy önmagából kilépjen és belétáplálja a világba az isteni életet.” (Szent Edith Stein)
22: „Ha eljön az éjszaka és a visszapillantó lelkiismeretvizsgálat azt mutatja, hogy minden csak töredék volt, hogy sok minden megint elvégezetlenül maradt, és ez szégyenérzetet és bánatot is ébreszt: vegyünk mindent úgy, amint van, tegyük mindet Isten kezébe és adjuk át Neki.
Így majd Őbenne képesek leszünk megnyugodni, tényleg pihenni és majd úgy kezdeni a holnapi új napot, mint egy új életet.” (Szent Edith Stein)
21: „Legyen türelmed önmagadhoz! Miért? Mert az Úrnak is van.” (Szent Edith Stein)
20: „Csak az az érdemszerző, amit nem a jutalom fejében tesznek. Istennel nem lehet üzletelni. Sem önmagunk, sem valaki más számára. Istennek csak az lehet tetsző, ami Neki szól, ami Őérte történik.” (Szent Edith Stein)
19: „Az, hogy az isteni szabadság az ember imáinak meghallgatásakor, mintegy aláveti magát választottjai akaratának: a lelki élet legcsodálatosabb kincse. Hogy ez miért van így, az meghalad minden elképzelést és értelmet.” (Szent Edith Stein)
18: „Az alázat jó iskolája lehet, ha az embernek – Isten iránti szeretetből – állandóan olyan feladatokkal van dolga, amit csak nagy fáradsággal és ugyancsak tökéletlenül tud elvégezni.” (Szent Edith Stein)
17: „Az amit mi magunkból ismerünk – akár a hibáinkról és bűneinkről is -, csak a napfényre jutó felszín. A mélység amiből származik, még előttünk is igencsak el van rejtve. Isten azonban ismeri és meg tudja tisztítani azt is.
Minden szentgyónásban ezt is megteszi.” (Szent Edith Stein)
16: „Ha valaki magához veszi az Úr Testét, annak még a teste is megszentelődik. Egy megszentelt test pedig, sosem terheli meg a lelket, mert az a léleknek készült hajlék.” (Szent Edith Stein)
15: „Nagyon távol áll tőlem az a gondolat, hogy Isten irgalmassága a látható egyház határaihoz kötődik.” (Szent Edith Stein)
14: „Sokkal több van bennünk, mint amiről tudunk. És ez bölcsen van így elrendezve. Ha majd szükségünk van valamire magunkból, az majd előjön.” (Szent Edith Stein)
13: „Az Egyház Isten Országa ezen a földön. Ezért minden földi dolog változásaival számolnia kell. Csak akkor képes az örök igazságot és az örök életet belevinni az adott korba, ha közben minden kort olyannak fogad el, amilyen, és annak sajátosságai szerint kezeli.
Helytelen az a felfogás, hogy az Egyházban minden örök időkre változatlanul rögzítve van. Naiv dolog figyelmen kívül hagyni azt, hogy az Egyháznak történelme is van, s mint minden emberi, elejétől fogva fejlődésre szorul. Ez a fejlődés pedig gyakran harcok formájában történik.” (Szent Edith Stein)
12: „Az embereket csak ritkán lehet megjavítani azzal, hogy jól odamondjuk nekik az „igazságot”. Ez legfeljebb csak akkor segíthet, ha megvan bennünk az az őszinte vágy, hogy ők jobbá legyenek. Enélkül nincs jogunk semmiféle bírálatra.” (Szent Edith Stein)
11: „Az egyháznak szüksége van ránk. Ez azt jelenti, hogy az Úrnak van szüksége ránk. Nem mintha nélkülünk nem tudna boldogulni, de megadta nekünk azt a kegyelmet, hogy saját testének tagjaivá tett és mint eleven tagjait, használni tud minket.” (Szent Edith Stein)
10: „Krisztus: a testben látható Isten.
Ennek felismerésére csak akkor vagyunk képesek, ha hiszünk Neki.” (Szent Edith Stein)
9: „Legyen annyi időd a templomban, amennyire szükséged van ahhoz, hogy megtaláld nyugalmadat és békédet. Ez majd nemcsak neked válik javadra, hanem munkádnak, és minden embernek, akivel dolgod van.” (Szent Edith Stein)
8: „Véleményemet az emberekről és önmagamról is, már régesrég teljesen megváltoztattam. Már nem az a fontos számomra, hogy igazam legyen, vagy hogy a másikat ellenfélnek tekintsem és mindenáron meggyőzzem vagy legyőzzem.
És ha az emberek gyengeségeire még vetnék is metsző pillantásokat, azt már nem azért tenném, hogy tévedéseikre vagy érzékeny pontjaikra tapintsak, hanem azért, hogy óvjam őket.” (Szent Edith Stein)
7: „A halál megfontolásának hozzá kellene segítenie minket az élet igazi megértéséhez és elfogadásához.
Az igazi földi élet az, hogy elfogadjuk és megvalósítjuk legsajátabb lehetőségeinket és az ajándékba kapott életkörülményeinkhez helyesen alkalmazkodunk.” (Szent Edith Stein)
6: „Nekünk azt is meg kell tanulnunk, hogy lássuk, amint szeretteink viszik keresztjüket, és nem tudjuk róluk levenni. Ez sokszor nehezebb, mint ha a magunkét vinnénk – de azt sem kerülhetjük el.” (Szent Edith Stein)
5: „A legfontosabb dolog az, hogy az imában egyek maradjunk és az örök világosságban összetalálkozzunk.
Annál inkább vágyunk erre, minél inkább látjuk, hogy mások megelőznek minket.” (Szent Edith Stein)
4: „Jó, ha a Megfeszítettet képeken és szobrokon ábrázolva tiszteljük. De a fából vagy kőből készült képmásoknál sokkal jobbak az eleven képmások: a Krisztus-képmás lelkek. Azok az igazán csodálni valók.” (Szent Edith Stein)
3: „Nem te vagy az egyetlen, aki nap mint nap, sok mindent elront. Mindannyian így vagyunk. De az Úr türelmes és nagyirgalmú. Kegyelmének tárházában még a hibáinkat is fel tudja használni, ha odatesszük oltárára.” (Szent Edith Stein)
2: „Én Istennek csupán az egyik eszköze vagyok. Aki énhozzám jön, azt szeretném Őhozzá vezetni. Amikor észreveszem, hogy nem erről van szó, hanem az illetőnek valamiért csak az én személyem érdekes, rögtön arra kérem az Urat, hogy más úton segítsen rajta. Hiszen Ő soha sincs rászorulva egyetlen emberre.” (Szent Edith Stein)
1: „Azt, hogy Isten mit akar tőled, azt csak Tőle fogod megtudni. Nyugodj meg: csak amire képes vagy, csak az lesz a szentséged mértéke.” (Szent Edith Stein)
