Bevezető:
„Nem tudom, illik-e az idegenforgalmi illemkódex értelmében, megmutatni valamit, ami nincs. Mert Ön, teljes joggal, csak sáros réteket lát, amint únottan csapkodják a Gellérthegy lábát. A középen, mint árvízből szomorú maradvány, emelkedik a fehér-sas-téri Polgári iskola. Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak! és a házak közt utcák kanyarogtak, de milyen utcák! A házak földszíntesek voltak és a közepükön a szederfa mellett mosóteknő állt. Leve hivogatólag csorgott végig az utca közepén, mély csatornákat vájva a szabálytalan macskafejek közt.
Minden második ház nagyhírű régi vendéglő volt, srammlizenével. Itt állt, kérem, a Mélypince, a Poldi bácsié, ötszázéves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn, közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete. A Tabánt bármikor meglátogathatta, télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig egyetlen, az ember mindig most kezdődő szerelmek derengését görgette végig lejtős utcáin, olyan szerelmekét, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni, az ágyban, amikor még sötét van és akkor nincs fürdő és borotva, ami lemosná az ember lelkéről azt az édes és álmosító gyantát, ami a szerelem. Itt valamikor utcák voltak, Uram, itt volt az ifjúság.
De nem specializálom magam ifjúságilag egy városrészhez, mert nincsen olyan része Budapestnek, ami a számomra ne volna az ifjúság. Ha egyszer el kellene hagynom a Várost, valami szörnyű szétszóratás következtében, ami úgy látszik hozzátartozik a fajtám sorsának ritmusához, aznap megöregednék, mint a heisterbachi szerzetes.”
Szerb Antal írta ezeket a sorokat 1935-ben a Nyugat című lapba. Egy sorozat keretében mutatta be a fővárost Budapesti Útikalauz marslakók számára címmel. Kortársaihoz hasonlóan ő is elsiratta az 1933-ban lebontott Duna-parti városrész romantikáját.
De ne rohanjunk túlságosan előre, hiszen a Tabán története sokkal régebbre nyúlik vissza.
Az ókortól a Honfoglalásig
A régészeti feltárások tanúbizonysága szerint, már a vaskorban voltak települések a Gellérthegy lábánál. Csak találgatások vannak arra vonatkozólag, hogy annak a kelta népcsoport – amelyet eraviszkusz néven ismer a történelemtudomány – miképpen került ide. Valószínűnek tűnik, hogy a túlnépesedés miatt jöttek el északról. Ettől kezdve a mai Európa szinte minden részén megtalálhatóak voltak. A Tabán területére az i.e. III. században érkeztek. A törzs családjai iparos negyedet hoztak létre a Gellérthegy lábánál. Településük védelmére sáncot építettek, de nagyobb veszély esetén a hegytetőre épült erődben kerestek menedéket, amely a kultikus központ feladatát is betöltötte. Házaik a leletek alapján bizonyos fajta fejlettségről tettek tanúságot. Virágzó fazekasságukról pedig néhány lelet alapján kaphattunk képet. Ősi kelta formákat és díszítéseket használtak, de utazásaik során más stílusokat is megismertek és átvettek. Az állattartó, földművelő és vadászó életmód mellett fejlett kereskedelmet folytattak. A Római Birodalom idején a rómaiak az Aquincum területére költöztették őket. Itt tovább folytatták a fazekasmesterséget, főleg a római hadsereg számára. A mai Tabán területén lévő településük kiürült, romlásnak indult. Ez a helyzet egészen a honfoglalásig így is maradt.
A honfoglaló magyarok előbb a Csepel-szigetet, majd a pesti oldalt vették birtokba. A Dunán átkelve érkeztek meg a budai oldalra. A mai Erzsébet híd környékén levő átkelőhelyet Magyar-révnek nevezték el. Itt jöttek át a kereskedők is, és ennek köszönhetően népesült be a Duna mindkét partja. Bár a fejedelmi székhely a mai Óbuda területén volt, a Gellérthegy lábánál is új települések jelentek meg. Mivel kereskedelmileg fontos terület volt, ezért a Tabánnak az úthálózata is fejlett volt. Ezt a részt akkor Kis-Pestnek (Minor Pest) nevezték, a Gellérthegyet Pesti hegynek, a Várhegyet pedig Pesti újhegynek. 1047-ben a Pesti hegyről taszították le a pogány lázadók Gellért püspököt, innen a hegy későbbi elnevezései (Szentgellért hegy, Gellérthegy).
A XII. századtól Mátyásig
A XII. században templomot emeltek a Boldogságos Szűz tiszteletére, amely később Szent Gellértről lett elnevezve, rövid ideig ugyanis állítólag ennek az épületnek a helyén volt a vértanú püspök első sírja. A templom pontos helyét ma már nem lehet meghatározni. A Gellérthegy tövében, a mai Rudas fürdő közelében találtak falmaradványokat, amelyek egykor egy régi temploméi lehettek.
A tatárjárás a kis budai településeket sem kímélte. Dúlásuk következtében ezek teljesen elpusztultak. Amikor 1243-ban IV. Béla király (1235-1270) megkezdi a budai vár építését, a „pesti Újhegy” (a mai Várhegy) körüli sík vidék újra benépesül. Ezek a települések azonban jogilag nem tartoztak Buda városához. Voltak köztük városias berendezkedésűek is, de a többségük egyszerű falusias hely volt. Ilyen volt a mai Tabán területén levő Alhévíz is. Az elnevezés az itt található melegvizű forrásokra utal. A település központja a Szent Gellértről elnevezett plébániatemplom volt. Emellett épült fel a Szent Erzsébet ispotály és fürdő a Johannita lovagok számára. Egyes feltételezések szerint ez a két épület hozzávetőlegesen a mai Rudas fürdő helyén állt. Ezek egyikének a töredéke lehet a „tabáni Krisztusnak” nevezett relieftöredék is. Zsigmond király (1387-1437) idejében a későbbi Rác fürdő helyén újabb fürdő épült, amelyet I. Mátyás király (1458-1490) idejében fedett folyosó kötött össze a palotával. Mátyás a környéken is építkezett, villákkal és ligetekkel díszítette a Várhegy környékét. Ezek emlékét őrzi egy 1925-ben kiásott kőoszlop, amely valamelyik épülethez tartozott.
Török idők
1541-ben a törökök elfoglalták Buda várát, és itt hozták létre közigazgatási központjukat. Teljesen új korszak kezdődött. Mecseteket építettek, és a hely adottságait kihasználva fürdőket. A mai Alexandriai Szent Katalin templom helyén Szokollu Musztafa pasa (1566-1578) dzsámija állt. A Tabán ezeknek az adottságoknak köszönhetően megmaradt, és megbecsült hellyé vált. Ebben az időben jelent meg a balkánról idemenekült, és rác gyűjtőnéven emlegetett népcsoport, akik között voltak szerbek, bosnyákok és horvátok is. Közöttük sok jó kézműves érkezett, kiváló fémművesek és tímárok. Tőlük kapta a terület a Tímártelep nevet, ami törökül Debaghne. Sokak szerint ebből a szóból alakult ki a későbbi Tabán elnevezés. Mások szerint viszont mivel a szerbek a hegyek alján lévő részeket nevezik tabánnak innen az elnevezés is.
A budai törökök elleni 1684 és 1686 közötti ostromok alatt, a tabán is elpusztult, csupán a dzsámi és két fürdő maradt meg belőle. A lakosság a pusztító harcok elől elmenekült. A Tabánt közigazgatásilag Buda városához csatolták, magyarokat és délszlávokat telepítve ide. 1690-ben Belgrád török kézre került, ennek következtében szerb menekültek csoportja érkezett, kb. 40.000 fő. A Tabán mellet Pomáz, Szentendre és Ráckeve lett az új lakóhelyük. I. Lipót királytól (1657-1705) kiváltságokat kaptak, amelyek közül a legfontosabb az volt, hogy papjaik vezetése alatt autonómiát élveztek. Legtöbben a szatócs és a mészáros mesterséget gyakorolták, de voltak szőlősgazdák is szép számmal. Míg a német és a katolikus magyar lakosság a Vár alatt a Duna mellett lakott, az ortodox szerbek az Ördög-árok partján és a hegyek közelében telepedtek le. 1697-ben felépült a szerbek temploma is, amely köré 1741 és 1751 között új templomot építettek Szent Demeter tiszteletére.
Musztafa pasa dzsámiját kápolnává alakította a katolikus lakosság. Ez volt a mai Alexandriai Szent Katalin templom létrejöttének első állomása.
18-19. század: tűzvész és árvíz
A Tabán ebben az időben is kereskedelmi csomópont volt. Itt futottak össze az országutak, és itt volt a révátkelő is. Bár már Zsigmond idejében és a török uralom alatt is épültek itt hajóhidak, 1688-ban egy ún. repülő hidat hoztak létre. A feltalálója a bécsi Moller Vilmos volt. Olyan kompot készített, amelyet kötelek segítségével a víz sodrása működtetett. A mai Erzsébet híd környékén működött egészen a XVIII. század végéig. A Tabán azonban nem csak előnyökkel rendelkezett. Túlságosan egymásra zsúfolták a házakat, sok volt a szegényes kis kunyhó, és nem voltak ritkák a tömeglakások sem. Így a település táptalaja lett a járványoknak is: a pestisnek és a kolerának. A másik fő veszélyforrást az árvizek jelentették. A XVIII. században három árvíz is pusztított, ráadásul 1723-ban egy hatalmas tűzvész is.
A leghíresebb azonban az 1810-es tűzvész. A lakosság nagy része a szőlőben volt, készültek a szüretre, míg otthon a hordókat készítették elő. Az egyik hordó kiégetésekor egy apró szikra lángra lobbant, és belekapott a tetőbe. A szorosan egymás mellé épült házak között hamar elterjedt a tűz. Meggyulladt a hajóhíd, és a partmentén lehorgonyzott hajók is. A munkások hiába vették észre a tüzet, mire hazaértek már nem tudták megfékezni. A templomok is komoly károkat szenvedtek. Az újjáépítési munkálatokat József nádor vezette. Nagyon sok ház azonban a régi formáját kapta vissza, a terület szegényes és előnytelen tulajdonságai így megmaradtak. Csupán a templomok környéke vált szebbé, és korszerűbbé.
A szabadságharcban Buda ostroma (1849) ismét károkat okozott a Tabánnak, a hajóhíd újra elpusztult. Pest fejlődésével Buda nem tudott lépést tartani. A Lánchíd megépülésével pedig a tabáni átkelés is megszűnt. A gellérthegyi barlangokba szegény nyomorgók költöztek, a Rác- és a Rudas fürdő pedig a prostitúció központjai lettek. Némi előrelépést jelentett az Ördög-árok 1873-as beboltozása, megelőzendő az újabb áradásait, nem beszélve az egészségre ártalmas állapotának megszűntetéséről. Ez sem volt azonban elég erős, így az 1875. június 26-i felhőszakadás hatására, az óriási vízmennyiség elvezetésére képtelen csatorna boltozata széthasadt. A víz óriási pusztítást végzett, házak dőltek össze, lakóikat maguk alá temetve.
A Tabán utolsó virágzása
1878-ban elkészült egy jobb minőségű boltozat, megelőzendő egy későbbi tragédiát.
A Tabán állapotának romlása csak fokozódott az 1880-as filoxéra járvánnyal, mely a szőlőket elpusztította. A használaton kívüli présházakból is nyomortanyák lettek. Ezek között a körülmények között nagy tett volt 1901-1902 között a Gellérthegy támfalának megerősítése, és az Erzsébet híd 1903-as átadása.
A századfordulós Tabán azonban minden hátránya ellenére, különös hatással volt a Budapestiekre. Afféle vigalmi negyeddé vált, a maga hangulatos kiskocsmáival, és mediterrán hangulatával. Ami Bécsnek a Grinzing, az Budapestnek a Tabán volt. Sok költő, író és híresség megfordult itt, és egyfajta turisztikai látványosság is volt. Esténként szerelmespárok lepték el a gyér világítású környéket. A vendéglátás régi hagyományokra nyúlt vissza, hiszen kereskedelmi központként már korábban is föl kellett készülni emberek ellátására és elszállásolására. Ekkor azonban már nem annyira a fogadók, hanem a kisvendéglők virágoztak. Ezek közül néhány komoly hírnévre tett szert (pl.: Három Csőrű Kacsa, Három Majom, Kakuk Vendéglő) A Horvát-kertben működött a Budai Nyári Színkör, a Vérmezőn pedig lovaspóló meccseket játszottak. Mindezek ellenére a Tabán nagy része mégiscsak nyomorúságos és mocskos volt. Történtek kisebb-nagyobb fejlesztések de az igazán nagy lépésre a Fővárosi Közmunkák Tanácsa csak 1933-ban szánta el magát: bontani kell. Óriási tiltakozási hullám indult el. Sokan féltették a Tabán egyedülálló hangulatát. De hiába minden ellenvetés, a Tabán nagy részét lebontották.
A főváros Fürdő-paradicsomot akart létrehozni a lebontott városrészben, elegáns szállodákat és új fürdőkomplexumokat építve. Ám a II. világháború közbejöttével ez csak álom maradt. A háború a még megmaradt épületek nagy részét is elpusztította. A görögkeleti templom súlyosan megsérült. Ezt 1949-ben főként politikai okokból azután le is bontották. A Tabán egy részét beépítették, egy részéből pedig park lett, amely később könnyűzenei koncertek helyszíneként vált ismertté.