31: „Az alázatosság látszata sokakat megcsalhat, mert a magukat alázatosnak tartókban sokszor csak félelem van. Olyan félelem, amilyennel emberek iránt viselkedni nem szabad.
Vannak akik mások megfeddendő bűneit azért hallgatják el, mert félnek, s közben azt hiszik magukról, hogy az alázatosság a hallgatásuk oka. Az alázatosság színébe burkolt félelem veszélyes, mert az sokakat visszatarthat a gonoszság kötelező megfeddésétől és ezzel a másik esetleges megmentésétől.” (Nagy Szent Gergely pápa)
30: „Nagy hasznára lehet a léleknek a test betegsége, mert önismeretre vezérel. Amit többnyire feled az egészséges, azt a betegség eszébe juttatja: a kevéllyé fuvalkodott lelket, a bajjal küzdő test emlékezteti lelke állapotára és alázatra inti.
Jól ábrázolja ezt az útjában késleltetett Bálám. Ő ugyanis siet kitűzött célja felé, de akadályozza szándékában az állat, amelyen ül: a tiltó szóra leálló szamár. Az látja meg az angyalt, akit az ember nem lát: mert a szenvedésekben elmarasztalt test az, amely a lelket Isten elé állítja.” (Nagy Szent Gergely pápa)
29: „Azért jelent meg a Szentlélek galamb és tűz alakjában, mert akiket betölt, azokat galambszelíddé és lángbuzgalmúvá változtatja.
Nem teljes tehát a Szentlélekkel az, aki vagy szelíd nyugalmában elfeledkezik a buzgalom hevéről, vagy pedig lángoló buzgalmában elveszti a szelídség erényét. Amit jobban megmagyarázunk talán, ha Szent Pál tanítására figyelünk, aki két, és egyformán szent tanítványának különböző módokat ajánl az igehirdetésben. Timóteusnak azt mondja: „ints, kérj, teljes béketűréssel…”, Titusznak pedig ezt: „ekképpen feddj, teljes határozottsággal…”.
Honnan van az, hogy ily különböző tanítást ad tanítványainak, s egyiknek az erélyt, másiknak a béketűrést ajánlja az igehirdetésben? Onnan, hogy Tituszt szelídebb, Timóteust kissé hevesebb természetűnek ismeri. Ezért hevíti amazt lendületre, ennek hevét pedig a béketűrés szelídségével mérsékli. Annál a hiányt pótolja, ennél a túltengésben lévőt elvonja. Azt ösztönzi, ezt fékezi.
Az Egyháznak eme nagy munkása ugyanis az egyik szőlővesszőt öntözgeti, hogy nőjön, viszont a másikat, a buján fejlődőt, nyesegeti, nehogy vagy elmaradván a fejlődéstől, gyümölcsöt ne hozzon, vagy kelleténél túl nőve, a hozottakat is elveszítse.” (Nagy Szent Gergely pápa)
28: „Mindig lépcsőzetesen bukik el a lélek: ha a hiábavalóktól nem óvakodunk, végül a bűnt biztos elkövetjük.” (Nagy Szent Gergely pápa)
27: „Ha embertársunkat önmagunk mértékével szeretjük, a dorgálást – ha arra kellő ok van -, ne hallgassuk el! A szó gyógyereje ugyanis mindkettőn segít: azon is, aki a rosszat elköveti és most dorgálást kap, de azon is, aki a rosszat szenvedi, mert megnyittatván a sebe, a fájdalom csökken.
Aki látja embertársának rossz eljárását és hallgat, az mintha megnézné a sebet, de nem ad rá gyógyszert, és – bár tehette volna -, nem gyógyítván a sebet, a másik halálának okozója lesz.
A nyelvet tehát okosan kell fékezni, de nem feloldhatatlanul lekötni! Okosan kell ugyanis a beszéd és a hallgatás váltakozásának időpontját megválasztani, nehogy midőn fékezni kellene nyelvünket, oktalanul szót szaporítsunk, vagy midőn haszonnal beszélhetnénk, restül némák legyünk. Helyes latolgatással mondja a zsoltáros: „Tégy Uram lakatot szájamra, reteszt ajkam ajtajára”. Nyitható és zárható ajtót kér tehát és nem falat a szájára. Tanuljuk meg mi is jól, hogy az okosan fegyelmezett szájat kellő időben nyissuk meg, vagy csukjuk be hallgatásra.”
(Nagy Szent Gergely pápa)
26: „A hallgatag embereknél gyakran előfordul, hogy midőn kisebb bűnöket vigyázva kerülnek, titokban nagyobbakba esnek. Sokszor mérték felett megfékezvén nyelvüket, annál zajosabban szólnak a szívükben. Minél keményebb őrizet alatt tartják a magukra kényszerített némaság által a gondolataikat, annál inkább dúlnak-fúlnak belül, a lelkükben.
Rendszerint aztán annál többet engednek meg maguknak, minél nagyobb biztonságban vélik magukat, minthogy kívülről minden megrovás elől biztosítva vannak. Az ilyen lélek sokszor kevélységre gerjed, és akiket beszélni hall, mint gyarlókat, lenézi. S midőn testi száját, zárva tartja, nem is veszi észre, hogy kevélykedvén mennyire feltárja szívét a bűnöknek. Nyelvét ugyanis megfékezi, lelkét azonban szabadjára ereszti: saját haszontalanságára nem figyelvén, minél inkább titokban, annál inkább mértéktelenül ítélget önmagában másokat. Vigyázzanak tehát a módfelett hallgatagok, hogy ne csak azt törekedjenek tudni, hogy milyeneknek mutassák magukat külsőleg, hanem inkább azt, milyeneknek kell lenniök belsőleg! Inkább féljenek gondolataik miatt a titkos ítélőbírótól, mint beszédeikért embertársaik feddésétől.” (Nagy Szent Gergely pápa)
25: „Ha valakit csak a rettegett büntetés tart vissza a rossztól, az távol van a lélek igazi szabadságától. Mert ha a büntetéstől nem félne, vígan tenné a rosszat. Nem ismeri tehát ez a lélek a szabadság kegyelmét, mert még béklyójában tartja a félelem szolgasága.
A jót ugyanis önmagáért kell szeretni, s nemcsak a büntetéstől való félelem miatt azt cselekedni. Mert aki a büntetéstől való félelemből teszi a jót, az azt akarja: bár ne lenne mitől félnie, hogy aztán szabadon tehesse a rosszat. Az pedig a napnál világosabb, hogy az Isten előtt a bűntelenségét elveszíti az, aki ha titkon is, de kívánsággal vétkezik.” (Nagy Szent Gergely pápa)
24: „Ne feledjétek: amit mi másokban szeretünk, az a miénk.
Amit mások szeretnek bennünk, az az övék.”
(Nagy Szent Gergely pápa)
23: “Akkor látjuk majd, mily nagy adomány a testi egészség, melyet jóra használni elmulasztunk, midőn már nélküle vagyunk. S már hasztalan keressük azt, amit alkalmas időben hasznunkra nem fordítottunk.
Mert a testi épség a bűnök és az idő által legtöbbször veszendőbe megy, a testet különféle bajok kezdik gyötörni, a lélek már-már kiköltözni kénytelen. Ilyenkor szoktuk a sokáig rosszul használt egészséget, mintegy a jó élet megkezdésére, visszakérni. Legtöbbször akkor sóhajtoznak az emberek, hogy miért is nem szolgáltak Istennek, mikor hanyagságuk kártevéseit szolgálatukkal már nem tudják jóvátenni.”
(Nagy Szent Gergely pápa)
22: „Meg kell dicsérni az őszintéket, amiért mindig igazat mondani iparkodnak. Ám figyelmeztetni is jó őket, hogy el ne feledjék: az igazat néha el is kell tudni hallgatniok!
Mert amint mindig árt az igaztalannak az ő hazugsága, úgy néha az őszintéknek a kimondott igazságok vannak a kárukra. Szeretetből nemcsak kimondani, hallgatni is tudni kell az igazságról! Az Úr is némely dolgokat elhallgatott a tanítványok elől, amikor így szólott: „Még sok mondanivalóm volna nektek, de most nem vagytok hozzá elég erősek.”
Vigyázzanak tehát az őszinték, hogy amint a hazugságot mindig haszonnal mellőzik, úgy az igazságot is mindig haszonnal nyilvánítsák ki. Mert a biztonságot nyújtó őszinteség, csak a körültekintő okossággal épít.” (Nagy Szent Gergely pápa)
21: „Sokszor megtörténik, hogy akik szívükben ártatlanok, egyik vagy másik cselekedetükben gyarlóknak tűnnek fel. Mások pedig az emberek szeme előtt nagyszerű tetteket mutatnak fel, de belül mégis a mások elleni irigység rothadása emészti őket.
Ha szívünkben ártatlanok maradunk, bár külsőleg gyarlóknak is látszunk, gyakran megszilárdulunk.
Az irigyek viszont nagyon sok veszélynek vannak kitéve, mert ha szívükből ki nem űzik az irigységet, előbb-utóbb nyílt bűntettekre fognak vetemedni. Káin is, ha nem irigy szemmel nézi testvérének áldozatát, soha sem gyilkolta volna meg őt. Hiszen írva van: „Nagy haragra gerjedt erre Káin és beesék az arca.” Tehát az irigység volt a testvérgyilkosságnak maghintője: mert fájlalta, hogy testvére jobb mint ő, csakhogy ne lehessen az, megölte őt. Tudják meg tehát az irigyek, hogy midőn ezen betegség dühöng belsejükben, elvesztik azt a jót is, amit bírni látszanak.” (Nagy Szent Gergely pápa)
20: „Igaz ugyan, hogy nagyon vétkezünk, ha mások jótettei iránt szeretettel nem viseltetünk, de semmi hasznunk belőle, ha amit dicsérünk és csodálunk, azt tehetségünk szerint nem utánozzuk.
Ha azt, amit dicsérettel helyeselünk, utánozni viszont nem akarjuk, akkor csak úgy tetszik nekünk az erény szentsége, mint a nézőknek a színészek játéka. Ezek ugyanis dicséretekkel halmozzák a szereplők tetteit, de azért mégsem akarnak olyanok lenni, mint akikre felnéznek.
Mások jótetteit szemlélvén szálljunk magunkba és mások cselekedeteiben ne vigasztalódjunk! Ne dicsérjétek azt a jót, amit csak csodáltok, de nem akartok! Súlyos büntetésben és nagy csalódásban fognak ugyanis részesülni azok, akik soha nem akarták utánozni azt, amit tetszéssel fogadtak.” (Nagy Szent Gergely pápa)
19: „Az Igazság így szólt: “Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik titeket gyűlölnek…”. Erény tehát az emberek előtt az ellenség békés eltűrése, de az Isten előtt, ez csak a szeretettel együtt erény!
Mert csak azon áldozat kedves az Istennek, melyet az Ő szemei előtt, a jótett oltárán, a szeretet lángja gyújt meg. A béketűrés által magát külsőleg szentnek mutató, belsőleg pedig haragot és fájdalmat érző gonosz embernek mondattak: előbb vesd el magadtól a gonoszság nehéz gerendáját, s csak aztán feddj meg másokat könnyelmű türelmetlenségük szálkájáért. Nehogy míg nem igyekszel a képmutatáson túladni, a látszólagos béketűrésed által, nagyobb kárt okozz magadnak.
De vigyázni kell, mert az is sokszor megtörténik a béketűrőkkel, hogy a viszontagság vagy gyaláztatás elszenvedése idején a szívükben is türelmesek, ám később eszükbe idézik azokat, amiket korábban igazságtalanul elszenvedtek, s a fájdalom hevében alkalmat keresnek a bosszúállásra. Ilyenkor a korábbi béketűrő szelídségüket visszavonják és azt könnyen gonoszsággá változtatják.” (Nagy Szent Gergely)
18: “Láthatjuk tehát, mily nagy bűn a türelmetlenség, hiszen általa még az önmagunk feletti uralmat is elveszítjük. A türelmetlenség idézi elő azt, hogy valaki olyan hirtelen egész indulatát kiönti.
A fölháborodottság kitörése azért oly hamari, mert belülről a bölcsesség védfala nem övezi. A bölcs vár és őrzi lelkét. Amikor megsértik, a sértést a jelenben megbosszulni nem akarja, hanem türelmesen bocsánatot ad és kíván a sértőnek.
De a béketűrők pedig vigyázzanak, hogy amit külsőleg elviselnek, azt belsőleg se fájlalják, nehogy e szép erény áldozatát, melyet külsőleg sértetlenül mutatnak be az Úrnak, belsőleg a hiúság pestisével megrontsák. Annál súlyosabb bűnük az Isten által látott titkos, belső sértődésük, minél inkább tűrőknek akarnak látszani az emberek előtt.
Mert akiket tűrniök kell, azokat szeretni is iparkodjanak, nehogy különben szeretet nélkül lévén a béketűrés, a látszólagos erény a végén majd a gyűlölet bűnévé fajuljon. Hiába a bosszankodás, szóváltás és káromlás külső kizárása, ha a vétkek anyja, a gőg és a hiúság bensőnkben ott fészkel! Hasztalan a gonoszság ágainak lemetszése, ha belül a gyökér megmarad s még bujábban nő ki.” (Nagy Szent Gergely)
17: „A türelmetlenek elhanyagolván indulataik megzabolázását, több oly bűnbe is belesodródnak, amit nem akartak elkövetni, mert amire nem vonzza őket a kívánság, abba belekergeti őket a dühösség. Indulatukban végül olyat tesznek, amit aztán magukba szállván, megbánnak.
Aztán ha elragadtatásukban – mintegy magukon kívül – valamit elkövetnek, a rossz elkövetése után, rendszerint alig vállalják azt, amit tettek. Felháborodottságukkal sokszor még azt is lerontják, ami jót nyugodt állapotukban, korábban már cselekedtek. Meggondolatlan indulatosságuk által könnyen lerontják azt, amit sok gondos munkával építettek.
Mert a türelmetlenség által még magát az erények anyját és őrét: a szeretetet is elveszítjük. Írva van ugyanis: “a szeretet türelmes”. Ami tehát már nem tűrő, az nem is szeretet. A türelmetlenség bűne az erények ápolóját, a tudományt is tönkre teszi. Írva van ugyanis: “Az ember okosságát türelmén lehet megismerni”. Annál kevésbé tudós tehát valaki, minél türelmetlenebbül viselkedik. Mert nem is taníthat jóra valaki másokat, ha nem tud elviselni másoktól semmi rosszat.” (Nagy Szent Gergely)
16: „Rendszerint több eredményt érünk el, ha mások figyelmeztetésekor a jótetteiket is észrevesszük és fel is említjük. Ha valamit helytelenül tettek, azt nemcsak megdorgáljuk, hanem felemlegetjük és megdicsérjük azt is, amit jól. Így mindig hathatósabb lesz a segítségünk.
Szent Pál, amikor a tesszalonikaiakról megtudta, hogy a világ végének állítólagos közelsége miatt gyermekes elgondolás zavarta meg őket, először megdicséri bennük a dicsérendőt, s csak aztán kezdi javítani gyengeségeiket. „Mindig hálaadással tartozunk az Istennek értetek, testvérek, és pedig méltán, mert a hitetek erősen növekedik, és az egymáshoz való szeretet gyarapszik…, de kérünk titeket, ne tántorodjatok el egyhamar a józan felfogásotoktól és ne ejtsen tévedésbe sem valami lélek, sem beszéd, sem állítólag tőlünk küldött levél, mintha az Úr napja már közel volna.”
Arra törekedjen tehát minden okos tanító, hogy akin segíteni szeretne, az előbb hallja a jóban való előmenetelért mondott dicséretet, s csak aztán az intést, hogy az előbb mondott dicséret megszilárdítsa s az azt követő intés le ne sújtsa őket.” (Nagy Szent Gergely pápa)
15: „És mi egyéb a hatalom polca, ha nem az értelem zivatara? Ebben az értelem hullámai a szív hajóját korbácsolják, ide-oda dobálják, hogy a száj és a cselekedet meggondolatlan kilengései által, mint kiálló sziklákon összetörjék.
Mi hát akkor a követendő, mi a teendő?
Az, hogy az erényes ember csak kényszerítéssel vállaljon el mások feletti hatalmat és kormányzást, az erényeknek híján lévő pedig még kényszerítve se fogadja el.” (Nagy Szent Gergely)
14: „Nem tudja megvetni a dicséretet az, aki a hiányzóért szüntelen epekedett. Nem tudja legyőzni kapzsiságát, amikor majd sokak táplálásáról kell gondoskodnia az, aki egymaga sem tudott javaival megelégedni.
Előbbi életéből ismerje meg tehát mindenki önmagát, nehogy amikor kedvezőbb helyzetbe kerül, képzelődéssel vezesse félre magát.” (Nagy Szent Gergely pápa)
13: „Némelyek pedig véralkatuknál fogva, és nem külső okok miatt vígak vagy szomorúak. Nekik nagyon is tudtukra kell adni, hogy némely bűnnek a véralkattal van kapcsolata.
A vígakhoz a túlzások és a bujaság, a szomorúakhoz a lustaság és a harag áll közelebb. Ezért szükséges, hogy ne csak arra vigyázzon mindenki, aminek véralkatánál fogva alá van vetve, hanem gondoljon arra a veszélyre is, mely őt ennek következtében közelről fenyegeti.” (Nagy Szent Gergely pápa)
12: „Azt mondja az Igazság: „Jaj, nektek gazdagok, mert megkaptátok már a vígasztalástokat.” Nem ismervén ugyanis az örökkévaló örömöket, a jelen élet bőségével vigasztalódtok.
Vigasztalást kell tehát nyújtani azoknak, akiket a szegénység kemencéje sütöget, s figyelmeztetni kell azokat, akiket a jelen élet öröme felfúj, hogy amazok tudomást szerezzenek arról a gazdagságról, amelyet nem látnak, de bírnak, ezek pedig tudják meg, hogy amelyeket itt a magukénak látnak, majd nem tarthatják meg.
De e sorrendet gyakran megváltoztatja a személyek erkölcsi magatartása, hiszen van gazdag, aki alázatos, és van szegény aki gőgös.
Néha azonban még a kevély gazdagot is édesgető biztatással kell segíteni, mert a kemény sebet is legtöbbször a lágy borogatás puhítja meg s a tébolyodott dühe is gyakran csak az orvos szelíd szavára csendesedik le.” (Nagy Szent Gergely pápa)
11: „Parancsot adott az Úr Mózesnek a frigyszekrény szállításáról: „Önts továbbá négy arany karikát s illeszd a láda négy szegletére: két karika legyen az egyik oldalon és kettő a másikon. Csinálj aztán szetimfából rudakat s vond be őket arannyal s dugd be őket a láda oldalain levő karikákba, hogy hordozni lehessen rajtuk a ládát; ezek mindig benn legyenek a karikákban, sohase húzzák ki őket onnét.” (Kiv 25,12).
A szövetség szekrénye a szent Egyházat jelenti. E szekrénynek négy szegletére négy aranykarikát parancsol tétetni az Úr, mert az Egyháznak a négy égtáj felé terjeszkedő törekvése a szent evangélium négy könyvével történik.
A szekrény hordozására a karikákba fűzött szetimfából készült rudak szolgálnak. Ezek – a rothatatlan fák mintájára – az erős és állhatatos tanítók, akik a szent könyvek tanulmányozásával foglalatoskodva az Egyház egységét hirdetik, s mintegy a karikákba bocsátva hordozzák a szekrényt. A rudakkal a frigyszekrényt hordozni annyi, mint a jó tanítóknak az igehirdetéssel közel vinni az egyházat a hitben járatlanok lelkéhez.
Az a parancs, hogy arannyal vonják be, azt jelenti, hogy míg másokat szóval tanítanak, életük csillogó világosságával maguk is ragyogjanak.
A „mindig benn legyenek a karikákban és sohase húzzák ki őket onnét” parancsa arra vonatkozik, hogy az isteni ige hirdetésének hivatalát vállalók, soha se hagyják abba a Szentírás tanulmányozását. E célból kell a rudaknak mindig a karikákban lenniök, hogy amikor a szekrényt vinni kell, a rudak betevésével a hordozás ne késlekedjék: tehát amikor lelki tanácsot kér valaki, nagyon gyalázatos dolog lenne, ha akkor kezdene tanulni, amikor már a kérdésre felelni kellene.” (Nagy Szent Gergely pápa)
10: „Némely bűnt szelíden kell megfeddeni, mert ha nem gonoszságból, hanem csak tudatlanságból vagy gyöngeségből ered, nagyon helyénvaló, hogy a bűn feddése nagy mérséklettel enyhíttessék. Hiszen valamennyien, amíg csak e halandó testben vagyunk, romlott természetünk gyarlóságai alatt nyögünk.
Magából kell tehát mindenkinek kikövetkeztetnie, hogy mekkora irgalommal kell lenni a másik gyöngesége iránt. Nehogy míg valaki a másik gyöngesége kapcsán heves és feddő szavakra ragadtatik, a magáéról megfeledkezni lássék. Ha valakiben gyarlóságot látsz, légy mindig mérsékelt a feddés buzgalmában, mert magadban is tartanod kell attól, amit másban megfeddsz.” (Nagy Szent Gergely pápa)
9: „Tudni kell, hogy a bűnök sokszor erényeknek hazudják magukat. A takarékosság neve alatt gyakran fösvénység kendőződik, a pazarlás meg a bőkezűség színébe rejtőzködik. A módfeletti engedékenység gyakran kegyességnek látszik, a féktelen harag pedig a lelki buzgóság erényévé fújja fel magát. A kapkodó cselekvést gyakran a gyorsaság eredményének, a lassú cselekvést a megfontoltság szülöttjének gondolják.
Szükséges ezért, hogy éber gonddal különböztessük meg az erényt a hibától! Nehogy valaki szívét a zsugoriság tartsa hatalmában és közben a takarékossága fölött örvendezzen, vagy a pazar pénzszórásaiban irgalmasnak és bőkezűnek higgye magát.” (Nagy Szent Gergely pápa)
8: „Aki rosszat akar cselekedni és azt akarja, hogy mások erről hallgassanak, arról tesz tanúságot, hogy inkább a maga, mint az igazság szeretetét kívánja. Az igazságot magával szemben megvédeni, nem engedi. Senki sincs ugyanis, aki úgy élne, hogy valamiképp ne vétkeznék.
Önmaga helyett inkább akarja az igazság szeretetét az, aki az igazsággal szemben nem akarja magát megkíméltetni. Ezért viselte el Péter nyitottan Pálnak a szemrehányását, ezért hallgatta meg Dávid alázatosan Nátán feddését. Mert az igazság szabad megmondását és az azzal való megfeddésüket az alázatosságban való előrehaladásuknak tartották.” (Nagy Szent Gergely pápa)
7: „Gyakran megtörténik, hogy ha valaki hatalmat kap Istentől mások szolgálatára, felfuvalkodott gondolatokba esik. Ennek oka az is, hogy minden rendelkezésére áll, óhaját gyorsan teljesítik, és míg helyes tetteit dicsérik, a helytelen tettei ellen – a tőle való félelem miatt – eréllyel nem lépnek föl. Az is előfordul, hogy dicsérik még akkor is, amikor feddésben kellene részesíteni. Így az alattvalóitól jövő dicséretektől félrevezetve, gőgös lelkületűvé válik. Míg kívül nagy kedvezéssel veszik körül, önmaga ellenőrzését elhanyagolva, belül érték híján lesz.
Nemsokára olyannak is hiszi magát, ahogyan ezt kívülről másoktól hallja, nem pedig ahogyan önmagát lelkében megítélni kellene. Bölcsebbnek tartja magát mindenkinél, akikkel szemben több a hatalma. Méltatlannak gondolja, hogy egyenlőség alapján tekintsen másokra. Míg külsőleg a hatalom csúcsára emelkedik, belsőleg a kárhozat vermébe jut.
Aki önmaga előtt kicsiny, az Isten előtt nagy. Amikor pedig önmaga előtt nagy, Isten előtt kicsiny. A hatalommal helyesen él az, aki tud általa a többiekkel egyenlőnek lenni.
Az emberi ész gyakran még akkor is elbizakodik, ha semmi hatalma sincs. Mennyivel inkább kevéllyé válik tehát, ha hatalomhoz is jut…?” (Nagy Szent Gergely pápa)
6: „Hogyan is mondja Dávid? „A te vessződ és a te botod megvigasztaltak engem” (Zsolt.22,4). A vesszővel ugyanis fenyítenek bennünket, a botra pedig támaszkodunk. Ha tehát megvan a vessző büntető szigora, legyen meg a botnak a támogató vigasztalása is.
Legyen tehát szeretet, de ne elpuhult! Legyen szigorúság, de ne megkeményedett! Legyen kegyesség, de a kelleténél ne engedékenyebb! Mindez azért, hogy midőn a hatalom gyakorlásában az igazságosság és irgalom összevegyül, úgy a jó lelkipásztor még fenyegetve is vonzza az alattvalói szívét, és még a magához édesgetés közben is, a fenyíték tiszteletére szorítsa azt.” (Nagy Szent Gergely pápa)
5: „Akik felebarátaik bevallott gyengeségeit odafigyelő türelemmel meghallgatják, ezzel már tisztogatják is. Mintegy „medencét tartanak a templom bejárata előtt”, hogy akik segítséget kérnek tőlük és föltárják magukat, a meghallgatásuk által gondolkodásukban és cselekedeteikben megtisztulhassanak.
Ám gyakran megtörténik, hogy míg valaki mások kísértéseit részvéttel hallgatja meg. az elmondott kísértések őt magát is kezdik zaklatni! Mert kétségtelenül szennyes lesz annak a medencének a vize is, amelyben a népsokaság mosogatja magát. Hiszen midőn a mosakodók szennyét fölveszi, öntisztaságának szépségét elveszítheti.
De ettől ne féljen a másikat segíteni akaró ember, mert a mindent pontosan mérlegre tevő Isten, annál könnyebben ragadja ki őt a saját kísértéséből, minél könyörületesebben fáradozik a másiké körül.” (Nagy Szent Gergely pápa)
4: „Ha jönne hozzánk valaki és kérne, hogy egy nagyhatalmú férfinál, akit azonban mi nem ismerünk, közbenjárjunk érte, azonnal felelnénk: nem járhatunk közbe, mert nem vagyunk vele ismeretségben.
Ha tehát egyik ember vonakodik közbenjárni olyan másiknál, akit előbb nem ismert, milyen címen meri elvállalni valaki a közbenjárást az Istennél az, aki nem biztos abban, hogy az ő élete s benne viselt dolgai, Isten színe előtt kedvesek-e vagy sem? Hogyan tud más számára bocsánatot kieszközölni az, aki azt sem tudja, hogy neki meg van-e bocsátva?
E tekintetben különös aggódással kell arra vigyázni, hogy alkalmasak legyünk a közbenjárásra, nehogy míg mások gonoszságáért közbenjárunk, saját gonoszságaink miatt hívjuk ki Isten haragját magunk ellen. Mindnyájan jól tudjuk, hogy ha olyan valaki küldetik békítésre, aki maga sem kedvelt személy, a haragosnak a lelkülete még rosszabbra ingerül. Akit tehát még földi kívánságok tartanak fogva, vigyázzon, nehogy a szigorú Bíró haragját még jobban felgerjessze!” (Nagy Szent Gergely pápa)
3: „Vannak egyesek, akik az erények jeles adományaiban részesülnek, és mások szolgálatára és javítására nagyszerű adottságokkal ruháztatnak fel: a tisztaság tekintetében sértetlenek, a nagylelkű tűrés által alázatosak, az igazságosság szigorúságában meg nem alkuvók.
Ha ők mások kormányzására ezt a hívást visszautasítják, a kapott javaik is veszendőbe mennek. Hiszen ezeket nemcsak a maguk, hanem mások számára is kapták. És mivel csak maguk hasznára gondolnak, azoktól a javaktól is megfosztatnak, amelyek övéké voltak.
Akiket csak az önmagukkal való foglalatoskodás hevít, tanítással vagy példával mások javát előmozdítani vonakodnak, épp olyan mértékben hibásak, amennyire másoknak használni tudtak volna.
Aki ugyanis Isten adományaival felebarátai javára lehetne, milyen jogon helyezi a maga egyéni érdekét a közösség haszna elé? Hogyan lesz Annak a tanítványa, aki a Mennyei Atyától eltávozott, hogy sokaknak hasznára lehessen s ezért a nyilvánosság elé lépett?”
(Nagy Szent Gergely pápa)
2: „Aki jobban bonyolódik bele a világi dolgokba, mint arra szükség van, úgy jár, mint az útközben túlságos foglalatosságokba merülő: elfeledi hogy hová tart. Összeszedettségét elveszítvén, nem veszi észre a megérkezését gátló akadályokat, az út közben szenvedett károkat, sem azt, hogy közben mennyit hibázott.
Az is lehet, hogy egy belső gőgös szándék, a külső rossz cselekedetekben nem mutatkozik meg, de bennünk van az, Aki ítél, és a benső az, amit megítél! Mikor tehát szívünkben vétkezünk, az lehet rejtve az emberek előtt, de ami bennünk végbemegy, azt Ítélőbírónk látja és megítéli.” (Nagy Szent Gergely pápa)
1: „Mesterünk az őt követőknek példaként állítván magát, nem akart király lenni, a kereszt fájára azonban önként adta fel magát. A felajánlott magas dicsőségtől menekült, de a megalázó halál büntetését önként vállalta, hogy tanulják meg követői kerülni a világ kegyeit, a fenyegetéseitől azonban nem rettegni. Szeretni az igazságért a szenvedést, a szerencse elől pedig félelemmel kitérni. Mert a szerencse az elbizakodás által megfertőzi, a balsors pedig a fájdalom által, megtisztítja a szívet. A jósorsban a lélek felfuvalkodik, a balsorsban pedig, ha olykor ágaskodnék is, alázatossá válik. A szerencsében az ember magáról megfeledkezik, a szerencsétlenségben azonban, még ha nem is akarna, önmagára és Istenre eszmélni kényszerül.
A jómódban gyakran veszendőbe mennek a megelőző érdemek is. A megpróbáltatásban pedig hosszú idők bűnei is megbocsáttatnak. Mert a balsors iskolája a legtöbbször fegyelmezettségre hajlítja a szívet, míg ha valaki vezető helyre kerül, a dicsőség fényében csakhamar elbizakodottá válik.” (Nagy Szent Gergely pápa)
