28: „Meglátni a másik emberben Krisztust, miközben bízunk abban, hogy bennünk is jelen van: ez az igazi irgalom, ami – ismétlem – nem igényel semmiféle agytornát. Ez a tekintet az Istennel és a szenvedő felebaráttal való közösség őszinte vágyának a gyümölcse.
Ezt csak a türelmes és kitartó imádságban, főként a szentségimádásban és a szentáldozásban kaphatjuk meg.
Ha őszintén vágyakozunk rá, akkor Isten együttérzése már most bennünk lakik. És növekedni is fog, ha kitartóan gyakoroljuk, anélkül hogy kedvünket szegnék a szükségszerűen felbukkanó akadályok.
Jegyezzük meg jól: az imádság, főként a Jézus személyes jelenlétében végzett imádság, minden emberi elkpézelésünket meghaladó módon teszi termékennyé az irgalmasság gyakorlását.” (Philippe Madre)
27: „Jézus nem a szenvedés tüneteivel, körülményeivel vagy jeleivel egyesül, hanem a szenvedő emberrel. Függetlenül a szenvedésének okától. Ha egy ember „rosszul szenved”: lázad vagy ellenséges, Krisztus akkor is jelen van számára a bajában. Hogyan? Esetleg épp a mi együttérző szeretetünkön keresztül. Esetleg épp bennünk tapasztalja meg Jézus jelenlétét, aki képes átalakítani a szenvedését.
Egy végső stádiumban lévő rákos beteg mondta nekem, nem sokkal a halála előtt: „amikor a kórházba jöttem, lázadtam az orvosok és az Isten ellen. Nagy fájdalmaim voltak, de még jobban fájt a szívem. Most, hogy meg fogok halni, azt akarom, hogy ön is tudja: rendkívüli béke van bennem. Valóban találkoztam itt a kórházi ágyon Istennel és mintha azóta kicseréltek volna. Tudja, hogy hogyan? Reggelente egy fiatal lány jött injekciót adni. Az egész pár percig tartott, aztán egész nap nem láttam őt. De ahogy rám nézett, az volt az érzésem, hogy nemcsak egy ember néz rám, hanem hogy Istenből ad nekem a tekintetével valamit. Nem tudom hogyan magyarázzam: éreztem, hogy becsül engem ő is, és Isten is. Ez a tekintet…! Miután elment, könnyek ültek a szememben, de nem a szomorúság, hanem a meghatódott öröm könnyei.”
Ilyen az igazi együttérző tekintet: a láthatatlan valóságok mélyére hatol és felfedi a másiknak, hogy mennyire szereti őt az Isten.”
(Philippe Madre)
26: „A jelenlét mindig több a közelségnél. Lehetünk közel valakihez, anélkül hogy valóban jelen lennénk, ott lehetünk mellette úgy, hogy mégsem vagyunk jelen számára.
A jelenlét nem egyszerű ottlét, hanem mindig a személyek közti élő kapcsolat. Az együttérzés ezért mindig inkább jelenlét, mint közelség kérdése. Tekintsünk Istenre: Ő akkor is jelen van a szenvedő ember számára, ha nem érezzük közelségét.” (Philippe Madre)
25: „Annak aki irgalmasságot gyakorol, meg kell tanulnia kapni a másiktól, miközben ő is átadja magát neki. Ez egyfajta láthatatlan csere.
Óvakodjunk a gőgtől, amely azt sugallja, hogy a szenvedő embernek csak adnunk kell, mi magunk nem kaphatunk tőle semmit. Ez csupán üres leereszkedés lenne a szenvedőhöz. Gondoljuk meg, hogy a szenvedés sosem üres, hasztalan, értelmetlen és terméketlen. Hol lenne akkor Krisztus szenvedésének megváltó ereje?” (Philippe Madre)
24: „A másokkal gyakorolt irgalmasságnak gyógykezelő szerepe van. Akkor kapunk mi magunk is irgalmat, ha mi is irgalmat gyakorolunk. Hány súlyos terhet hordozó ember érzett már enyhülést és kapott a saját keresztjéhez éltető erőt, a felebarátjával gyakorolt együttérzése miatt!
Mindannyian képesek vagyunk az irgalmasságra. Nem kell a keresztény embernek sem különböző módszereket megtanulnia, vagy hosszú belső vizsgálatba kezdenie, esetleg pszichológushoz fordulnia, hogy belekezdjen és gyakorolja. Sokkal inkább az egyre növekvő alázat és egyszerűség vihet minket közelebb azokhoz a nyomorúságokhoz, amelyekhez önként odafordulhatunk.” (Philippe Madre)
23: „Miért válnak egyesek szentté, mások pedig, akik ugyanúgy vágynak rá, nem? Isten nem azért választ ki egyes embereket akiket szentté avatnak, hogy fényükkel „agyon nyomják” a többi szentségre törekvő, de szentté soha nem avatottakat.
Meghívásával és kiválasztásával azt akarja, hogy az egész keresztény nép részesedjen a szentek fényességéből és tanuságtételük sokakat megnyerjen Krisztusnak. Ők soha nem emberfelettiek, ugyanolyan gyarló emberek, mint bármelyikünk. Ők Isten választottai, mindannyiunk javára. Értünk szentek.
A szentségük éppen annak a jele, hogy Isten minden egyes embert szeret. Istenben a kiválasztás nem válogatás, hanem a mindenki iránti szeretet megnyilvánulása.” (Philippe Madre)
22: „Az együttérzésre történő isteni hívás tiszteletben tartja korlátainkat, anélkül hogy ezért bűntudatot éreznénk. A Szentlélek működik bennünk, amikor fogékonnyá tesz minket valaki szenvedésére. Ő maga mutatja meg szívünknek azokat a helyzeteket, személyeket, akiket szeretne ránk bízni, hogy legyünk együttérzők és gyakoroljuk velük az irgalmasságot. Azt a fajta irgalmasságot és úgy, ahogy arra már képesek vagyunk.
Ez néha ismétlődő, néha váratlan ösztönzés: mintha valami hirtelen megmarkolná a szívünket, kiragadna a közönyből és fogékonnyá szeretne tenni egy konkrét nyomorúsággal kapcsolatban. Ez nem pillanatnyi felindulás, amikor azt mondjuk: „jaj, szegény!”, hanem a szív fájdalmas vonzódása, ami nem hagy minket, vagy ha mégis, később erővel visszatér.” (Philippe Madre)
21: „Ne feledjük: az irgalmas szamaritánus a saját teherhordó állatára teszi fel a sebesültet!
Mi más jelenthet ez számunkra, mint azt, hogy vannak olyan (gyakori?) pillanatok, amikor együttérzésből le kell mondanunk a saját kényelmünkről és fel kell áldoznunk azt a másikért. Mindarról, amit szükségesnek ítéltünk lelki egyensúlyunkhoz, terveinkhez. Fontos, hogy megtanuljuk önzetlenül, jóindulatból adni időnket, energiánkat, szokásainkat, eszközeinket, a rendelkezésünkre álló anyagiakat. Végül is hamar rá fogunk döbbenni, hogy milyen viszonylagos mindaz, amihez ragaszkodtunk, amiről azt hittük, hogy csak a miénk és a biztonságunkat jelenti.
Az elszakadás „teherhordó állatainktól” sokkal könnyebb, mint előtte azt gondoljuk, ráadásul sokkal értékesebb örömet ad, mint amire számítottunk.” (Philippe Madre)
20: „Ahogyan növekszik bennünk az irgalmasság lelkülete, úgy fokozatosan tisztul az önátadásunkat bénító, önző sóvárgásunk is. Ezt nem mindig könnyű önmagunkban észrevenni. Sok jót tudunk tenni, azt gondolva, hogy odaadók vagyunk, pedig tetteink mögött sokszor csak önzés rejlik…
Az igazi együttérzés azt jelenti, hogy elsősorban a másik javát keressük, ami sosem valósulhat meg áldozatok nélkül. Ezért ha együttérzésünk nem került lemondásba, az csak sajnálat vagy szánakozó részvét lehetett.” (Philippe Madre)
19: „Az önmegtagadás nem azt jelenti, hogy megtagadjuk magunkat!
Ellenkezőleg: az evangéliumban az önmegtagadás az Isten és az önmagunk iránti szeretet fenséges formája. Jézus is akkor szerette a legjobban saját életét, amikor odaadta azt az Atyjának a kereszten.” (Philippe Madre)
18: „Isten soha nem rombolja le annak a világnak a rendjét, amelyet ő maga teremtett. Amikor az ember gőgjében megváltoztatni vagy módosítani akarja ezt a rendet, az Úr mindig újabb lehetőséget talál, hogy megóvja azt és még fenségesebbé tegye.
Ez történt Jézus elküldésével és a megváltás művében is.” (Philippe Madre)
17: „A közbenjáráskor a hit és annak ereje számít. Közbenjárhatok a felebarátomért anélkül is, hogy különösen együttéreznék a szenvedésében vele. Elegendő lehet az Istenbe vetett hitem, amivel dicséretes kitartással kérem a kegyelmet az ő számára.
Az együttérzés – a közbenjárással ellentétben, vagy azon túl – megadja nekem, hogy közösséget is vállaljak a felebarátommal a szenvedésében és azt saját fájdalmamként a szívemben, együtt hordozzam vele.
A közbenjárás nem azt jelenti, hogy elhanyagolom a felebarátomat és hidegen hagy a szenvedése, de a célja az, hogy a másik egyre jobban elfogadja és ráhangolódjon Isten akaratára, amelyet talán már remélni sem mer.
Az együttérzés célja: a szerető osztozás a másik szenvedésében.” (Philippe Madre)
16: „Az irgalom nem érzelmi hajlam kérdése. A hamis és látványos érzelmi megnyilvánulások gyakoriak, de semmi közük sincs az igazi együttérzéshez. Inkább mély önzésből, mint hiteles irgalomból fakadnak.
Az irgalom szeretetből feltörő lendület, mely a szenvedés látványának vonzásába kerül, ezért nem akar távol maradni tőle, vagy a közelében sajnálkozva nézni, hanem mindig segítségbe kezd, bármibe kerül is. Erre gondolt Teréz anya is, amikor azt mondta egyszer, hogy az igazi irgalmasság mindig „száraz szemű” és tevékeny.” (Philippe Madre)
15: „Szent Pál is figyelmeztet a korintusi levél szörnyű mondatával: ha javaimat a szegényeknek adom, azt gondolva, hogy ők más világba tartoznak mint én, és miközben lehajolok hozzájuk és segítem őket, de elutasítom még a gondolatát is, hogy ugyanolyan szegény vagyok én is, mint ők, akkor bármit is adtam, mit sem használ nekem. Burjánzó emberbaráti tevékenységem, amellyel akár ki is vívhatom mások nagyrabecsülését, mit sem használ nekem.” (Philippe Madre)
14: „Amikor szerencsétlen, szenvedő embereket látunk, vajon elfogadjuk-e lelkünk mélyén, hogy egy belső hang azt mondja nekünk is, amit Nátán próféta mondott Dávid királynak: „Te vagy az az ember”. Amit mutat neked annak az embernek az állapota, az a te állapotod érzékelhető képe. Még akkor is, ha te most éppen nem vagy olyan helyzetben, és talán pont ilyen nem fog veled előfordulni. Ebben a formában talán soha, de lényegében nem vagy-e te is ugyanolyan bűnös, sebezhető, sérült ember?
Az együttérző ember ezért sem lehet csak szánakozó ember. A szemében mindenki, aki tövist, szenvedést hordoz, közös tövisünket és szenvedésünket hordozza. A legcsekélyebb joga sincs arra, hogy ne vállaljon közösséget a másik bajával és azzal oldja meg a problémáját, hogy csak valami jót tesz vele és tovább áll.” (Philippe Madre)
13: „Végezhetünk szociális munkát anélkül, hogy együttérzők lennénk. Tehetjük sokminden miatt: ideológiából, gazdasági célból, időtöltésből, humanitárius érzelmekből…, de ezek nem igazi együttérzések.
Az együttérzés keresztény lelki tapasztalat, amikor a másik szenvedésével kapcsolatban, egy konkrét cselekvésben, a hitünk nyilatkozik meg. Az együttérzés az Úristen szeretete és közeledése a szenvedő emberhez.
A hősiességhez sincs semmi köze, hiszen az mindig kétértelmű magatartás marad: a kamikázék önfeláldozása semmiféle kapcsolatban nincs Kolbe atyáéval.” (Philippe Madre)
12: „Orvosként meg kellett értenem, hogy az Úr legjobb tanításai nem a teológiai és lelki könyvekben találhatók, hanem azokban a betegekben átélhető találkozókban, amelyekre alkalomadtán meghív engem. Ezeket az alkalmakat soha nem tervezhetem meg, mert Isten ragaszkodik hozzá, hogy megőrizze szabadságát, amely irántunk való szeretetének titka és garanciája.
Kezdtem megérteni, hogy az együttérző közbenjárás végtelen nagy bizalmat követel, válaszul Isten végtelen nagy bizalmára.
Súlyos betegeimért mondott imádságkor sokszor rádöbbentem már a szívemben lévő ellentmondásra. Ismereteim alapján csak enyhülést mertem kívánni nekik, így „megtagadtam Istentől” a gyógyítás lehetőségét. Magam számára is arra korlátoztam irgalmát, amit képes voltam megérteni és elfogadni. Ami elgondolhatatlan volt számomra, arra „meg sem adtam az engedélyt” Istennek, hogy megtehesse. Valóban nagy a szakadék az emberi vágy és elgondolások és a valódi hit között!” (Philippe Madre)
11: „Ha a felebaráti szeretetünkből kivesszük a krisztusi együttérzés lelkületét és úgy csak teljesítjük mint parancsot, akkor megfosztottuk a lényegétől és tönkretettük. Jézus Krisztuson kívül csak önzés van. Ha nem az Ő együttérzésével akarunk szeretni, akkor csak növeljük az emberi nyomorúságot.” (Philippe Madre)
10: „Amikor a szentmisén felmutatja a pap a szentostyát és azt mondja: „Íme az Isten Báránya, íme aki elveszi a világ bűneit”, hűségesebbek lennénk Keresztelő János eredeti szavaihoz, ha azt mondanánk: „Íme az Isten Báránya, aki hordozván a világ bűneit, elveszi azokat”.
Ez jobban megértetné velünk, hogy hogyan üdvözíti az Isten az embert és hogy mi az Ő együttérzésének a lényege.” (Philippe Madre)
9: „Nincs olyan emberi szenvedés, amelyet Isten titokzatos módon, de ne látogatna meg. Benne lakik és így lehetőséget ad nekünk arra, hogy az Ő együttérzésen keresztül, szeretetből felajánlott szenvedéssé váljon.
Az egész életére kórházra ítélt pszichiátriai beteg, az AIDS-ben szenvedő fiú, a gyötrődő házaspár, a születésétől fogva torz gyerek, a jövőjéért és családjáért aggódó rokkant munkanélküli, az abortusza miatt kínlódó asszony, a halálára magányosan és elhagyatottan váró idős ember – mindegyikük, minden szenvedését ismeri és magára vette. Természetesen nem összeadta őket és az egésznek a személytelen összegét hordozza. Nem! Mindegyikükhöz és mindegyikünkhöz közel jön, ezért elmondhatjuk: az én szenvedésemben már benne van Jézus szenvedése, nem vagyok egyedül benne, ezért ez alkalom arra, hogy rendkívüli módon megnyilvánulhat benne szeretetünk. Az Övé énirántam és az enyém Őiránta.” (Philippe Madre)
8: „Jézus nem azért jött, hogy megszüntesse szenvedéseinket. Ő részt akart venni benne. Ő azért jött, hogy osztozzon emberi állapotunkban, hogy emberként éljen, örüljön, szenvedjen és meghaljon. Ez szeretetének nagy híre!
Mert az együttérzés a rossz egyedüli ellenszere. Ha ezt az ember éppen a rossz miatt utasítja vissza, öngyilkosságot hajt végre, hiszen az elutasítás nem oldja meg a rosszat, a szenvedés pedig kiáltás marad, akire senki nem felel.
Isten együttérzése azt jelenti, hogy közel jön a szenvedő emberhez, átéli nyomorúságát, mindenhová elkíséri őt, hogy szenvedésében ne legyen egyedül a rosszal szemben. Az együttérző Isten társasága éltető, képes átalakítani a negatív szenvedést. Győzedelmeskedik a rossz felett abban az emberben, aki elfogadja irgalmát.” (Philipp Madre)
7: „Nyomorúságunk tényének megállapítása kevés. Az tetszik Istennek, ha mindezt az Ő irgalmának fényében ismerjük fel, majd bizalommal felé fordulunk és be is mutatjuk Neki, hogy ilyenek vagyunk.
Bármilyen furcsa is, a hasztalan és terhes nyomorúság az Ő szemében becses, termékeny és hasznos, ha úgy fogadjuk el magunkban és adjuk neki, mint a tőlünk kapható ajándékot.” (Phippe Madre)
6: „Nem egyszerű meghúzni a határvonalat gyengeség és rossz között, mivel az első ugródeszka lehet a másodikhoz. Sok esetben csak Isten képes felmérni ezt. De minden gyengeség, amit az irgalom világosságába helyezünk, reménységgé alakulhat át.
Higgyük el, hogy Isten irgalma állandóan az emberi gyengeség közelében van, mert minden magára hagyott gyengeség, előbb vagy utóbb, a rosszhoz vezet. Ugyanakkor minden gyengeség alkalmas arra, hogy csodálatos erővé váljék a jó érdekében, ha megengedjük, hogy az irgalom megérintse, átalakítsa és felszabadítsa.” (Philippe Madre)
5: „Emlékszem egy esetre.
Az egyik ápolónőm a gyermekosztály várótermén haladt át. Észrevett egy fotelben ülő fiatal édesanyát, gyermekével a karjában. Nagyon meghatotta, hogy milyen gyengéden ölelte magához a kicsit, kedves tekintete nagy szeretet tükrözött. A gyermeket takaróba burkolták, így az ápolónö nem láthatta. Mosolyogva megállt, meg akarta nézni s már készen is állt, hogy megcsodálja arcát, amikor rémülten hőkölt hátra, mert a gyerek torzszülött volt. Sietve távozott, mert a viselkedése miatt zavarban érezte magát az anya előtt. Megdöbbentette, hogy milyen gyengéden nézte szörnyen kinéző gyermekét, aki torzsága ellenére, a leggyönyörűbb volt számára az egész világon. Az anya nem volt vak! Szerette gyermekét, nemcsak torzsága ellenére, hanem avval együtt, sőt talán emiatt még kiváltságos módon is.
Így lát minket Isten: szépnek, nem nyomorúságainkkal együtt, hanem éppen azok miatt.
Ez az irgalmas szeretet. Minden megnyilatkozását a másik szenvedésére vetett tekintetéből meríti. Vonzza a másik nyomorúsága és mindent megtesz, hogy segítse életét és enyhítse nyomorúsága súlyát. Isten együttérző szeretete: Jézus Krisztus.” (Philippe Madre)
4: „Isten szívét nem a bűnünk, a rossz elkövetése érinti meg, de nem is erényünk, amiben erősnek érezzük magunkat előtte. Őt a nyomorúságunk zaklatja fel: nyomorúságunk önmagában, ahogyan azt Ő látja. Ez a kép egészen más, mint amilyennek mi gondoljuk, miközben bajainkon siránkozunk.
Kegyelme minket arra hív, hogy a nyomorúságunkat adjuk oda neki. Mi sokszor azt gondoljuk, hogy Ő jócselekedeteket vár tőlünk. Bár azok bizonyára jó felé visznek minket, de Istent sokkal jobban érdekli az, ami az ember maga, mint az, amit az ember tud tenni Érte.” (Philippe Madre)
3: „A szenvedés kiváltságos lehetőség a kommunikációra. Rendkívüli alkalom, amelyben egy egész élet megváltozhat, meggyógyulhat, megbékélhet. Ez egyaránt igaz a szenvedőre és arra is, aki közeledik hozzá, feltéve, hogy közeledése nem távolságtartó, nem semleges, hanem osztozó. Ekkor együttérzésnek hívjuk.”
Természetesen nem Isten küldi ránk a szenvedést azért, hogy megtérjünk. De mintha kihasználná az alkalmat, hogy kopogtasson szívünk ajtaján és megnyissa számunkra a saját szenvedő szívét.” (Philippe Madre)
2: „Ma két, egymáshoz közel álló követelés bukkan fel: az örömhöz való jog (test kultusza, az élvezetek növelése) és a szenvedés eltörléséhez való jog (mindenfajta szenvedés megszüntetése, még akár az élet kioltása árán is).
Ez azért is szükségszerű, mert a fájdalom és öröm nagyon szoros kapcsolatban van az emberi lélekben: azért akarja maximálissá tenni az örömet, hogy meneküljön a fájdalom elől vagy elaltassa azt.” (Philippe Madre)
1: „Ha csak a fájdalmat enyhítjük, akkor nem vesszük figyelembe létének célját. A fájdalom jel, amely fel akarja hívni a figyelmet valami nagyobb rosszra, hogy küzdhessünk ellene.
Nagy a veszélye, hogy összekeverjük a fájdalmat a rosszal, mivel az első a második következménye. Bármilyen erejű is a fájdalom, helyénvaló. Ez nem jelenti azt, hogy kívánatos vagy keresnünk kellene, sőt az enyhítése rendkívül fontos. De ha csak a fájdalomra figyelünk, nagy az esélye, hogy az azt okozó rossz elterjed és nagyobb rombolást visz végbe.” (Philippe Madre)
