31: „Mennyire kínoz engem az, amit most önmagamról mondok, hiszen szavaimmal magamat ostorozom:
Az én nyelvem sem tudja úgy hirdetni az igét, amint az méltó lenne, és az én életem sem követi nyelvemet…
Bűnösségemet nem tagadom, lanyhaságomat és hanyagságomat magam is látom. (Bűnöm beismerése talán kiesdi majd az irgalmas Bírónál a bocsánatot.) Amikor még a monostorban éltem, meg tudtam tenni, hogy felesleges dolgot ne beszéljek, és lelkemet szinte állandóan imádságos összeszedettségben tartsam. Azóta azonban, hogy vállamra vettem, és szívügyemmé tettem a pápaság terhét, nem tudok tartósan összeszedett lenni, mert sok mindennel kell foglalkoznom.
Kénytelen vagyok hol az egyes egyházak vagy monostorok ügyeiről tanácskozni, nem ritkán egyesek életmódjával, cselekedeteivel foglalkozni, hol pedig a polgárok bizonyos ügyeivel törődni, majd a ránk rontó barbárok támadásai miatt szorongani, vagy a rám bízott nyájat a leselkedő farkasoktól félteni. Egyszer kénytelen vagyok vállalni a gondoskodást arról, hogy ne hiányozzanak a létszükségletek a regula szent fegyelme alatt álló szerzeteseknek, másszor meg éppen egyes rablókat kell türelmesen elviselnem, vagy szembeszállnom velük, lehetőleg a szeretet sérelme nélkül.
Hát ennyiféle és ily komoly gond osztja meg és tépi darabokra lelkemet. Ugyan mikor van módom elmélyülni, hogy egész lényemet beleadhassam a szentbeszédbe, és ne lanyhuljak el az igehirdetés szolgálatában?
Betöltött állásom kényszerít, hogy kapcsolatban legyek világi emberekkel, ezért néhanapján bizony engedek beszédem fegyelmezettségéből. Hiszen ha e téren szüntelen szigorral őrizném magam, tudom, akkor a gyengébbek elkerülnének, és így nem tudnám őket a jóra buzdítani, pedig szeretném.
Ennek következtében gyakran nagy türelemmel meghallgatom felesleges beszédjüket is. Csakhogy magam is gyarló ember vagyok! Egyszercsak belekeveredem a könnyed csevegésbe, azután én is szívesen kezdek olyasmiről beszélni, amire eleinte csak kelletlenül figyeltem: így amibe beleesni irtóztam, abban utána már szívesen elpihenek.
Ki is vagyok hát én? Milyen őr, aki nem a hegy fokán állok, hanem időmet fecsérlem a gyöngeség völgyében?
Ezért kérlek titeket testvéreim, tartsatok fenn az élet hajótörésében imádságaitok mentődeszkájával, hogy amikor saját terhem elmerít, a ti érdemeitek keze felemeljen.” (Nagy Szent Gergely pápa)
30: „A keresztény ember inkább életével, mint szavaival tanítson, s inkább helyes életével taposson útnyomokat követői számára, mintsem szavaival mutasson irányt.
Amint a kakas is, amelyet az Úr a jó igehirdető példájául állít oda, amikor kukorékolni akar, előbb szárnyait megcsattogtatja, s ezzel megütvén a testét, magát éberebbé teszi. Ugyanígy szükséges, hogy előbb a jónak gyakorlása által tegyük éberré magunkat, hogy míg másokat szóval keltegetünk, életmódunk tétlenséget ne mutasson! Először tegyünk magasztos tetteket, s csak azután serkentsünk másokat jó életre! Először önmagukat rázzuk fel lelki szárnyainkkal: mindazt ami tétlen tespedés bennünk, gondos utánanézéssel vegyük észre és szigorú aszkézissel javítsuk meg! És utána teremtsünk rendet irányításokkal mások életében! Előbb saját vétkeink megsiratására gondoljunk, s utána ítélkezzünk mások büntetendő tettei fölött.
Mielőtt elhangzanának buzdító szavaink, mindazt amit mondani akarunk, már előzőleg, tetteinkkel hangosabban kiáltsuk.” (Nagy Szent Gergely pápa)
29: „Ha egyszerre két bűn betegsége támad meg valakit, és az egyik kevésbé, a másik súlyosabban nehezedik reá, akkor természetesen okosabb eljárás annak a bajnak állni gyorsabban az útját, amely hamarabb vezetné romlásba.
Ilyenkor tűrnünk kell a kisebb bűn elviselését, a súlyosabb megszüntetése érdekében. Ha ezt tesszük, nem nagyobbítjuk a betegséget, hanem fenntartjuk az életet.
Előfordul például, hogy az étel mértéktelen élvezete miatt, már-már legyőz minket a bujaság ingere. S midőn aztán e harcban a böjtölés fegyveréhez nyúlunk, a böjtben meg a hiú dicsvágy kísértései kezd minket ostromolni.
Két olyan bűn ez, amelyek közül az egyiket sehogy sem irthatjuk ki, hacsak a másikat nem vesszük tudomásul. S melyiküket kell hevesebben megtámadni? Nemde azt, amelyik a veszedelmesebb? El kell tehát tűrni, hogy a böjtölés erénye által, egy ideig hadd növekedjék a dicsvágy bennünk, nehogy különben a zabálás szülte bujaság teljesen kioltsa lelkünk életét.
Legyünk tehát alázatosak és megtűrvén magunkban a kisebbiket, szüntessük meg a nagyobbikat! Mert mindent egyszerre elhagyni nem vagyunk képesek.” (Nagy Szent Gergely pápa)
28: „Akik valóban szeretni akarják az Urat, hallják az Írás szavait: „Bárcsak hideg volnál vagy meleg! De mivel langyos vagy, kivetlek a számból”.
Meleg ugyanis az, aki a jóra elhatározván magát, azt véghez is viszi. A hideg pedig az, aki hozzá sem fog ahhoz, amit véghez kellene vinnie.
S amint a langyosság a hidegből a melegbe való átmenet, úgy a melegből is a langyosság visz a hidegbe. Vigyázzon az, aki már a hitetlenség dermesztő hidegének elhagyása után éli napjait, de nem akar buzgón hevületre gyulladni, és a veszedelmes langyosságában megmarad, kétségtelenül nem meleggé, hanem ismét hideggé válik.
Aki még bűnben van, afelől még megvan a megtérés reménye. De ha valaki megtérése után lett langyossá, még azt a reményt is foszlánnyá tépi, amelyet mint bűnösről, táplálhatott magáról.
Azt kívánja tehát az Úr, hogy vagy meleg vagy hideg legyen mindenki, ha langyos létére elvettetni nem akar: azaz vagy még meg nem térvén reményt nyújtson a megtérésre, vagy ha már megtért, buzogjon a jóban.” (Nagy Szent Gergely pápa)
27: „Ha előbb a romot el nem takarítjuk, az újnak építésébe nem kezdhetünk. Előbb minket is a feddés segítségével kell az önfejűségünk merevségéből kiemelni, hogy aztán jócselekedetekre lehessen ösztönözni.
Mert hiszen az erdő magas fáját is azért vágjuk le, hogy az épület tetejére helyezzük. De mégsem tesszük azt tüstént az épület falaira, hanem megvárjuk míg megszárad. Mert minél inkább megszárad itt lent, annál biztonságosabban helyezhető el a magasban.” (Nagy Szent Gergely pápa)
26: „Testvérek, mit mondott nekünk Jézus? „Tizedet adtok a mentából és kaporból és köményből, de elhagyjátok, ami fontosabb a törvényben: az irgalmasságot, és a hűséget”.
Jól gondoljátok meg, hogy itt a legcsekélyebbekből való tizedadásról van szó! Sokszor a legértéktelenebbeket ugyan, de egyszersmind a legillatosabbakat választjuk ki a növények közül.
A képmutatás, amikor valami egyszerű jót tesz, önmagáról mindig a szentség hírének illatát kívánja elterjeszteni. A nehezen látható, csendes kötelességeket elmulasztja, a csekélységeket azonban elvégzi, mert ezek a feltűnők mások szemében…” (Nagy Szent Gergely pápa)
25: „Van amikor holmi csekélységben nagyobb baj rejlik, mint valami nagy dologban. Mert ha valami nagyot cselekszem, annak súlyát hamarabb észreveszem, s így hamarabb gyógyítom is. Ha pedig csak kis dolgokban mulasztok, azt úgyszólván semminek sem tekintem, s minél nagyobb biztonsággal, annál nagyobb veszedelemmel benne ragadok.
Ezért úgy szokott lenni, hogy a parányi bűnökhöz hozzászokott ember, egy idő után, már a súlyosabbaktól sem irtózik.” (Nagy Szent Gergely pápa)
24: „Az elhatározott akaratból származott bűnök mindig különböznek az egyéb bűnöktől, mert az Úr nem annyira a gonosz cselekedeteket, mint inkább a gonosz igyekezetet bünteti.
Cselekedettel ugyanis gyakran gyarlóságból, gyakran hanyagságból vétkezünk. De az igyekezetünk mindig a szándékból származik. Azért jól mondja a próféta ama boldog emberről: „És le nem ül a pestis székére”.
A pestis székén ugyanis ülni annyi, mint megfontolva gonoszat cselekedni, mint eszünk által felismerni a gonoszt és magunkat mégis arra elhatározni. A gonosz akarat székében az ül, aki önelhatározással a rosszra törekszik.” (Nagy Szent Gergely pápa)
23: „Amit előre látunk, az veszít erejéből, amikor ténylegesen megérkezik. Mert ha felkészülten fogadjuk a kísértést, az ellenség, aki azt hitte, hogy észrevétlenül csap le ránk, éppen előrelátásunk miatt, erejét veszti.” (Nagy Szent Gergely pápa)
22: „Akik hirtelen gerjedelemre hajlamosak és gyakran ezektől legyőzetve vétkeznek, azok soha ne feledjék, hogy míg e földön élnek, mindig harctéren állnak. Ezért legyenek elővigyázatosak és szívüket, amely előre nem tudhatja, hogy mikor éri megsebzés, a lélek erős sáncai közé vonulva, folytonos éberséggel oltalmazzák.
Mihelyst ugyanis, ha valaki gondosan nem vigyáz szívének indulataira, azt mindig kiteszi az ellenség álnok nyilainak. Ezek pedig annál bátrabban szoktak valakinek nekirohanni, minél inkább látják, hogy azt az előrelátás vértje nem védelmezi.” (Nagy Szent Gergely pápa)
21: „A gonosz ember minél szabadabban viszi véghez a rosszat, annál inkább megengedettnek is gondolja azt. Amit pedig megengedettnek tart, azt kétségkívül több ízben is el fogja követni.
Vigyázni kell, mert hamar és könnyen el lehet oda jutni, hogy megszűnjék a bűntől való félelem, vagy a bűn utáni szégyenérzet, és gonoszságaink olyan nyilvánossá váljanak, hogy már sötétséget sem keresve a vétkezésre, akár másoknak is hirdessük és tanácsoljuk is azt!”
(Nagy Szent Gergely pápa)
20: „Vannak olyanok is, akik az elkövetett bűnöket elhagyják, de nem siratják meg. Ők ne gondolják, hogy már meg vannak bocsátva bűneik csak azért, mert nem követik el újra azokat.
Az író ugyanis azzal, hogy már megszűnt írni, még nem törölte el azt, amit eddig megírt. Aki mást megrágalmazott, hallgatása által még nem tette jóvá hibáját, hanem az is megkívántatik, hogy igazságtalanul kimondott szavait alázatosan vissza is vonja. Az adós sem fizette le még a tartozását azzal, hogy újabb adósságokat nem csinál, ha csak a régieket le nem rója.
Hasonlóképpen, ha Istent megbántjuk, nem tettünk még eleget gonosztetteink abbahagyásával, ha könnyeinkkel előbbi bűnös gyönyöreinket üldözőbe nem vettük.
Az Isten nem leli kedvét a mi gyötrelmeinkben, hanem orvosolni szeretné a bűn okozta bajokat és azt szeretné, hogy ha el is távolodtunk tőle, keserves könnyeket hullatva, térjünk hozzá vissza.
Ahogy az Írás is mondja: „A töredelmes alázatos szívet, Isten, te nem veted meg!” Aki ugyanis megsiratja bűnét, de nem hagyja el, az megtörődik ugyan szívében, de nem alázza meg magát. Aki pedig a bűnt elhagyja, de meg nem siratja, az megalázza ugyan magát, de megtörődni nem akar.” (Nagy Szent Gergely pápa)
19: „Vannak, akik az elkövetett bűnöket megsiratják, de nem hagyják el, s vannak, akik elhagyják, de nem siratják meg.
Azok akik az elkövetett bűnöket megsiratják, de nem hagyják el, vegyék jól fontolóra, hogy hasztalanul tisztogatják magukat a könnyeikkel, ha életmódjuk gyalázatosan továbbra is bemocskolja lelküket. Mintha csak azért mosnák magukat könnyeikkel, hogy tisztán térhessenek vissza a bűnök fertőjébe! Amint írva is van: „a kutya visszatér ahhoz, amit kihányt”, az okádó eb is midőn magához veszi a kihányt ételt, melytől előbb még megkönnyebbült, újra megterheli magát. Az elkövetett bűneiket megsiratók kivetik a gyónás által szívükből a gonoszságot, mely lelküket nyomta, de aztán amikor a gyónás után ismét elkövetik, újra magukévá teszik azt. Aki elkövetett bűneit megsiratja, de el nem hagyja, rosszabb helyzetbe hozza magát, mert azt a kegyelmet is megveti, amelyet könnyhullásával megkapott: amikor könnyeihez nem kapcsolja az ígért élet tisztaságát, Isten szemében még értékes könnyeit is bemocskosítja.
Sírás után olyasmit elkövetni, amit újra meg kell majd siratni?
Az ilyenek bár mosakszanak, de mégsem tiszták. Tekintsék magukat olyannak, mint akik egyik-másik emberrel összetalálkozván, odaadó hódolattal hízelegnek nekik, eltávozván pedig tőlük, amennyit csak bírnak, annyi rosszat mondanak ellene.
Mi egyéb ugyanis a bűnt megsiratni, mint magunkat az Isten előtt hódolatteljesen megalázni?
És mi egyéb a sírás után újra gonoszat művelni, mint annak, akit megengeszteltünk, a „háta mögött” kevélyen ellenszegülni?” (Nagy Szent Gergely pápa)
18: „Azok, akik gondolati bűneiket siratják, jól gondolják meg: vajon csak gyönyörködéssel vagy beleegyezéssel is vétkeztek-e lelkükben? Megtörténik ugyanis, hogy kísértést szenved a szív és gyönyörködik a test a gonosz kívánságban, de az ész ellene mond az ingernek, így az ember belsejében nemes harcban áll a tetszés és tiltakozás hullámzása.
De néha úgy elmerül a lélek a kísértés fertőjében, hogy egy mákszemnyit sem áll ellen, hanem tudatosan fogadja a gyönyörködése tárgyát.
Ítélőbírónk igazságos mérlegén, ez nem gondolati, hanem cselekedeti bűnnek számít, mert bár a körülmények kedvezőtlensége miatt külsőleg nem is követtetett el, az akarat azonban belső beleegyezésével mégis végrehajtotta azt.” (Nagy Szent Gergely pápa)
17: „Mindig bízzatok abban az irgalmasságban amelyért imádkoztok, nehogy túlságos aggodalmatok vesztetekre legyen.
De mindig úgy bízzatok az Isten irgalmasságában, hogy azért oktalan biztonságba se süllyedjetek!” (Nagy Szent Gergely pápa)
16: „Előfordul, hogy olyan, aki sértetlenül megőrizte teste ártatlanságát, azt hiszi, hogy neki az üdvösséghez ez teljesen elég, hiszen őt nem, vagy ritkán gyújtja lángolásra a testi vágy heve.
Ezek a szüzek vigyázzanak, mert gyakran megtörténik, hogy kedvesebb lesz Isten előtt a elkövetett bűn után, a szeretettől hevülő élet, mint az önbiztonságában tespedő ártatlanság. Ezért is szól így a Bíró: „megbocsáttatott az ő sok bűne, mert nagyon szeretett.” És ismét: „nagyobb öröm lészen a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akiknek nincs szükségük bűnbánatra”.
Ezt tapasztalásból még könnyebben megértjük, ha saját lelkivilágunk állásfoglalását mérlegeljük. Mert íme, mi is jobban szeretjük azt a tövissel benőtt földet, amely felszántás után gazdag gyümölcsöt hozott számunkra, mint amelyen nem volt ugyan egy szál tövis sem, de a megművelés után is csak szegényesen terem.” (Nagy Szent Gergely pápa)
15: „Figyelmeztetendők a test bűnében elbukottak, hogy legalább hajótörésük után meneküljenek a tengertől! A bukásuknak már ismert veszedelmétől rettegjenek, nehogy az elkövetett bűnözésük után, mert irgalomból életben maradtak, gonoszul ismételt bűnükben meghaljanak.
Vegyék észre helyes meglátással, mily nagy jóakarattal öleli keblére az Úr azokat a bűnösöket, akik visszatérnek hozzá!
Ebből pedig vonjuk le a következtetést: ha bűnbeesésünk után ilyen kegyes irgalmat kapunk, mekkora gonoszságot követünk el, ha a bűnhöz ismét visszatérünk? Mekkora a megbocsátása Annak, aki még a bűnbeesés után sem szűnik meg hívogatni őket?
Ha valaki a gonoszság útjára tér, hátat fordít Istennek. De így, hátunk mögé kerülve is, integet az Isten, hogy rá vegyen minket a hozzá való visszatérésre. A bűneinket nem tekinti és ha visszatérünk, kedvesen fogad minket karjaiba. Hátunk mögül halljuk tehát a szót, amikor a minket hívó Úrhoz legalább a bűn elkövetése után visszatérünk. S ha már a fenyítő igazságosságától nem félünk, legalább kegyes hívása térítsen észre bennünket!” (Nagy Szent Gergely pápa)
14:„A nem házasok foglalkozzanak a mennyei dolgokkal, mivelhogy a házasélet világi gondokkal terhes igája nem nehezedik rájuk! Nehogy míg a családi élet megengedett terhétől mentesek, ugyanakkor más, maguk választotta földi szorgoskodás tiltott terhe nehezedjék rájuk.
Minél inkább szabaddá teszik magukat mindentől, annál készebbnek találja majd őket az utolsó nap. Nehogy a jobbat tenni, amelyre nekik a lehetőségük megvan, elmulasszák, s annál keservesebb büntetést érdemeljenek.” (Nagy Szent Gergely pápa)
13: „Közösségetekben ne azt nézze mindegyiktek, hogy mit tűr a másiktól, hanem inkább azt, hogy a másik mit szenved el tőletek!
Ha ugyanis meglátod, mit tűr tőled a másik, könnyebben viseled el, amit neked kell elszenvedned a másiktól.” (Nagy Szent Gergely pápa)
12: „A házasokat figyelmeztetni kell, hogy amíg egymás iránt kölcsönös kötelességekkel tartoznak, úgy igyekezzenek tetszeni egymásnak, hogy vissza ne tessenek a Teremtőjüknek. Úgy tegyék mindazt, ami e világé, hogy ne feledkezzenek meg azokról sem, amik Istenéi. Úgy örüljenek a jelenvaló jóknak, hogy gondos vigyázással, az örökkévaló jutalmakat is féljék. Úgy sírjanak az ideigvaló bajok miatt, hogy vigaszteljes reménységgel, az örökkétartó jók felé forduljanak.
Ne feledjék, hogy ami most történik velük és köztük, az csak átmeneti, s ami után szent sóvárogással vannak, az állandó. Vigyázzanak, hogy a földi bajok ne törjék meg szívüket, hanem a mennyei jók reménye erősítse meg őket. Ne ejtsék őket tévedésbe a jelen élet javai, hanem félve nézzék a jövő ítélet fenyegető veszedelmeit is.
Mert a házasélet a világtól nincs ugyan elkülönítve, de azért az örök élet örömeitől sincs megfosztva. Ám a házasok csakis akkor védik meg örök életüket, ha szüntelen könyörgésekkel esedeznek egymásért. Mert nem esik kifogás alá az a házasélet, amelyben folytonos ima száll Isten elé.” (Nagy Szent Gergely pápa)
11: „Akik a jelen élet javainak keresésében viszontagságokkal küzdenek, fontolják meg, hogy még az igazak is sokszor a bűn tőrébe esnek, amikor a földön igen szerencsések. Mert Dávid is hívebben szolgált Istennek, amíg csak szolga volt, mint amikor már királlyá lett. Akkor ugyanis még annyira szerette az igazságot, hogy a kezébe került ellenfelét sem merészelte megölni, aztán pedig mint királyt, odáig vitte a bujaság, hogy hű katonáját még csalárdsággal is kész volt meggyilkolni.
Ki kereshetné tehát minden kár nélkül a gazdagságot, a hatalmat és dicsőséget, ha ezek még annak is ártottak, aki minden keresés nélkül is birtokukba jutott?” (Nagy Szent Gergely pápa)
10: „Akiket rátermettségük, koruk vagy képességük hiánya megakadályoz az Isten igéjének hirdetésében, bele ne vágjanak, mert így további fejlődésük útját elzárják maguk elől! Ha valaki pl. időnek előtte elkezdi azt, aminek teljesítésére képtelen, akkor arra is alkalmatlanná válik, amit korábban jól elvégezhetett volna. A határaikat nem ismerőket gyakran az a megérdemelt veszteség éri, hogy még azt a tudományukat is elveszítik, amivel korábban rendelkeztek. Hiszen fontolják meg, hogy a madárfiókák is, ha kellő tollasodásuk nélkül akarnak repülni, éppen akkor zuhannak alá, amidőn felfelé szeretnének jutni. Vegyék fontolóra, hogy ha a frissen épített falak még nem eléggé erősek, s mégis rájuk tesszük a gerendákat, akkor nem házat építünk, hanem romokat. Az asszonyok is, ha az érettség ideje előtt hozzák világra magzatjukat, nem családjukat szaporítják, hanem a sírokat.
Maga az Igazság is, aki egyébiránt egyszerre is tökéletesekké tehette volna tanítványait, így szólt: „Ti pedig maradjatok a városban, míg fel nem ruháztattok erővel a magasságból.” A városban ülünk, midőn lelkünk magányába zárkózunk, nehogy beszédünk által ide-oda csapongjunk. És csakis akkor lépünk majd ki elzárkózásunkból mások tanítására, ha már tökéletesen felöveztettünk isteni erővel.” (Nagy Szent Gergely pápa)
9: „Akik jól értelmezik ugyan a Szentírást, de azt alázatosság nélkül hirdetik, inteni kell, hogy mielőtt az Isten igéjét valakinek elébe tárnák, előbb ők maguk nézzenek abba bele, nehogy mások cselekedeteit vizsgálván, önmagukat elhanyagolják, s midőn mindent jól tudnak a Szentírásból, csupán az maradjon előttük észrevétlenül, ami abban éppen nekik szól.
Oktalan és járatlan ugyanis az az orvos, aki mást gyógyítani akar, de önnön bajáról semmit sem tud. Aki tehát az Isten igéjét minden alázatosság nélkül adja elő, az valóban rászorul az intésre, hogy midőn gyógyszert akar adni a betegnek, előbb a saját betegsége mérgét vegye észre, nehogy míg mást gyógyít, maga meghaljon. Vigyázzanak, nehogy ellentét legyen a beszéd állítása és a beszélő erkölcse között: mást mondjon szóval, mint amit életével hirdet.” (Nagy Szent Gergely pápa)
8: „Mivel pedig Isten szemében semmi sem értékesebb a szeretet erényénél, a sátán előtt semmi sem kívánatosabb a szeretet veszténél.
Aki tehát a versengések elhintése által kioltja a felebaráti szeretetet, az Isten ellenségének nagy baráti szolgálatot tett…” (Nagy Szent Gergely pápa)
7: „Békességet hagyok rátok, az én békességemet adom nektek – mondja a mi Urunk. Mulandót hagyok, de örökkévalót adok. Ha tehát az ittenihez kötjük a szívünket, sohasem jutunk el a másikhoz.
Úgy bírjuk tehát a jelenvaló békességet, hogy szeressük is, de meg is vessük! Nehogy módfelett szeretvén a földi, egymás közti békességet, a lelket a bűn megejtse és elveszítsük az örök békességet.
Vigyázzanak a minden áron békeszeretők, hogy a földi béke túlzott szeretete miatt, az emberek romlottságát minden megrovás nélkül ne hagyják, és hallgatván a gonoszakkal, Teremtőjük békességétől magukat el ne szakítsák.
Vagy az e világi béke nem csak nyoma-e az örök békességnek? Lehet-e hát nagyobb oktalanság, mint szeretni a porban levő nyomokat, de nem szeretni azt, akitől azok származnak?” (Nagy Szent Gergely pápa)
6: „A dob a száraz bőr megütésével ad hangot. Az énekkarban pedig az egyesült hangok zengenek. Aki a testét sanyargatja, de az egységet felbontja, dobbal ugyan dicséri az Istent, az együttesben azonban nem magasztalja Őt.
Gyakran némelyeket nagyobb tudományuk tesz kevélyekké, s ezért a többiektől elkülönítik magukat. Minél többet tudnak, az egyetértés erényétől annál inkább eltávolodnak.
Hallják tehát ezek, hogy a tudás, békesség nélkül nem erény, hanem inkább az elkárhozás előidézője. Nagyobb tudás birtokában ugyanis, nagyobb a bűn is! A nagy tudással rendelkező, épp azért fog menthetetlenül büntetést érdemelni, mert ha akarta volna, abban a nagy okosságában a bűnt el is kerülhette volna.
Ne higgyük, hogy jócselekedetek áldozatával kedveskedhetünk Istennek, amíg az embertársainkkal békétlenségben élünk!” (Nagy Szent Gergely pápa)
5: „Vigyázzatok, ne csak azt tegyétek mérlegre, amit másoknak adtok, hanem azt is, amit másoktól elvesztek. Vannak ugyanis, akik csak érdemeiket számítgatják, s bűneiket fontolgatni nem akarják.
Mit mond Aggeus próféta? „Aki összegyűjtötte bérét, lyukas erszénybe rakta.” (Agg 1,6). Azt könnyen észrevesszük, amikor lyukas erszénybe beletesszük a pénzt, de azt nem látjuk, midőn elveszítjük.
Akik tehát csak azt nézik, mennyire szeretnek, de nem fontolják meg, mennyivel tartoznak, lyukas erszénybe teszik érdemeiket, mert midőn ezeket egybegyűjtvén reményteljes bizalommal függesztik rájuk szemüket, már észrevétlenül el is vesztették azokat.” (Nagy Szent Gergely pápa)
4: „Hiába tartják magukat bűnteleneknek azok, akik az Isten közös adományát magukénak foglalják le, mert akik a kapott javakból nem adakoznak, vétkesek embertársuk pusztulásában. Annyi embert ölnek meg úgyszólván naponkint, ahány elhaló szegénynek a segélyét rejtegetik.
Mert midőn a szűkölködőnek segélyt nyújtunk, a sajátját adjuk neki vissza és nem a magunkéból adakozunk! Sokkal inkább a jogos tartozásunkat rójuk le, mintsem irgalmasságot cselekszünk.
A mi Urunk, amikor a szegényekkel gyakorolt adakozásról szólott, inkább akarta azt igazságosságnak, mint irgalmasságnak nevezni, mert valóban igazságos dolog az, hogy a közös Úr, mindenkinek szánt adományát, közösen használják.
Az adakozást nem gyakorlók azt szokták mondani: „mi csak a nekünk adottakat használjuk, a másét nem bántjuk, s ha állandóan az irgalmasság cselekedeteit nem is gyakoroljuk, de semmi rosszat nem cselekszünk”. Ám ők azért beszélnek így, mert szívüket az égi tanítás elől elzárják. A bíborba és bársonyba öltözött, naponkint fényesen lakomázó evangéliumi dúsgazdagról ugyanis szintén nem olvassuk, hogy a másét elrabolta volna, hanem csak azt, hogy gyümölcstelenül használta a sajátját. Holta után nem is azért jutott a pokolba, mert valami tilosat cselekedett, hanem mert mértéktelenül használta a megengedettet.” (Nagy Szent Gergely pápa)
3: „Aki a bűnös szűkölködővel, nem úgy mint bűnössel, hanem mint emberrel, megosztja kenyerét, az koránt sem a bűnöst, hanem az igazi szegényt táplálja, mert nem a bűnt, hanem a szegény embert veszi észre benne.” (Nagy Szent Gergely pápa)
2: „Az irgalmas szívvel a sajátjukból adakozók soha ne feledjék, hogy az Egek Ura őket mások gondnokaivá rendelte, és legyenek alázatosak az adakozásban, tudván, hogy amit elosztanak, az nem volt soha az övéké. Ezért a kapott javak elajándékozása közben gondolják meg, hogy ők mások szolgálatára rendeltettek, s ne kevélység, hanem a félelem szállja meg szívüket, hogy jól vigyáznak-e arra, hogy a reájuk bízott javakat igazságosan osszák ki. Nehogy akiknek nem kellene, azoknak adjanak, akiknek kellene, azoknak pedig nem.
Mindig vigyázzanak, hogy meggondolatlanságukban ne pazaroljanak és késlekedésükkel a kérőket ne gyötörjék.
Arra is ügyeljenek, hogy itt a földön ne óhajtsák viszonoztatni jótettüket, mert az idelenti dicséret kívánása megsemmisíti adományukat. Az adakozás erénye egyébként sem az övéké, hiszen írva van: „Ha valaki szolgálatot tesz, azzal az erővel teszi, amit Isten juttat neki.” (Nagy Szent Gergely pápa)
1: „Ne feledjétek, hogy az Isten előtt akkor kedves az önmegtartóztatásunk, ha a szűkölködőknek adjuk azt, amit magunktól megvonunk.
Mert halljuk csak, mit mond az Úr a próféta által: „Amikor böjtöltetek és sírtatok ez alatt az elmúlt esztendő alatt, vajon nekem böjtöltetek-e? És amikor ettetek és ittatok, vajon nem saját magatoknak ettetek-e és saját magatoknak ittatok-e?”
Ugyanis nem Istennek, hanem önmagának böjtöl az, aki amit egy időre megvon gyomrától, azt nem adja oda a szegényeknek, hanem csak megőrzi gyomrának a későbbi időre.” (Nagy Szent Gergely pápa)
