30: „a Te szíved szerint”
A lelkek, amelyeket te formálsz, Uram, erős lelkek. Miért találok mégis oly keveset belőlük? Miért nem vagyok én is gerincesebb a nehézségben, állhatatosabb a megpróbáltatásban?
Te azt mondtad, hogy mélyen bele kell gyökereznem természetfölötti életem talajába. E gyökerek pedig nem szavakból vagy parancsszavakból állnak, hanem valódi, belső meggyőződésből, amely lassan fejlődik és növekszik a lelkem mélyében. Ha lelkemet valami megrendíti, gyakran megingok, mert hitem csak külső életforma s nem igazi meggyőződés. Erényem pedig talán nem egyéb, mint hogy nincs alkalmam rosszat tenni….
Istenem, adj nekem erős lelket, amilyenek a válságos időben mindig támadnak Egyházadban. Add, hogy valóban őszinte legyek Hozzád, add hogy szeresselek Téged és mindig tudjam, hogy miért szeretlek! A Te kegyelmed oltsa belém a szilárd, bensőséges és mély hitet, amelynek meg kell előznie a tetteimet.
Sokszor nem látom, hogyan lehetek nagyon erős és szigorú magammal szemben anélkül, hogy ne legyek kemény másokkal szemben is. Uram, csak Te adhatod meg nekem a természetfölötti tapintatot. Nem akarom, hogy olyan lágy gyöngeség uralkodjék rajtam, amely azt súgja, hogy a szelíd lélek sohasem okoz sem magának sem másnak szenvedést. Hiszen a szenvedés nélkül, amely engem is formált és alakított, semmi sem volnék. Életemnek nem az a célja, hogy dédelgessem és becézzem magamat vagy a felebarátomat, hanem hogy magamban és másokban Isten művének kialakulásán fáradozzam. Tudom, hogy nem szabad sérteni hiába, nem lehet elkeseríteni, sem elkedvetleníteni a gyöngét és nem kell letörni a hajlott nádszálat.
A te kegyelmed sohasem engedi meg az alkudozást a követeléseid fölött. A te kegyelmed kérlelhetetlen és mégis oly jóságosan szelíd. Istenem, alakíts hát engem a te szíved szerint…” (Charles Pierre SJ)
29: „aki hátra tekint”
Ezt a mozdulatot Te megtiltottad nekünk. Azt mondtad, hogy aki hátratekint, nem méltó hozzád. Talán örökös feledésben kell élnünk? És hogyan gyónhatunk jól, ha sohasem tekintünk vissza a múltunkba? Mit akartál mondani e szavakkal?
Aki hátra tekint, sokszor az Isten jelen műveit a hajdaniak szerint ítéli meg. Ezzel kárhoztatja vagy megcsonkítja a jelent, csak azért, mert nem olyan mint a múlt. Én is azon vettem észre magamat, hogy lelki életemet gyermekkori buzgóságommal és kezdő erényeimmel hasonlítgattam össze. Életem szüntelen folyik, én pedig azt hittem, hogy mindig ugyanott, a legelején kell újból kezdenem. Nem tudtam készségesen alkalmazkodni s beletörni merevségemet a mindig új és időszerű kötelességbe. Föl akartam támasztani az elmúlt életformámat és újból meg akartam tenni ugyanazt az utat, amely valaha ifjúságomat lelkesítette.
Itt van például az engedelmességem: nem tudok már úgy engedelmeskedni, mint valaha, amikor még nem volt önálló véleményem, amely szembekerülhetett volna a kapott paranccsal! És engedelmeskednem kell most is, de ma már nagyobb lelki erővel, tágabb s nagylelkűbb öntudattal. Engedelmességem indítóoka már az kell legyen, hogy az a lelki közösség, amelynek része vagyok, többet ér, mint az én… Semminek, az én nagy elképzeléseimnek sincs értéke, ha nem egyezik Krisztus akaratával. Tehát sokkal erősebb lelkűnek kell lennem, mint valaha.
Ha hátra tekintenék és visszaszállna lelkem gyermekéletembe, ha odatapadna szívem ahhoz az egyszerű tiszta áhítathoz, az csak megnehezítené a jelen küzdelmeimet. Uram, hűségesen akarom tartani tehát az eke szarvát és tolom azt egyenesen magam előtt. Nem vágyom vissza azt, amit elhagytam már, mert ezzel a Te mai jelenlétedet tagadnám meg. Megyek utánad, mert alkalmatlannak mondtad az Országodra azt, aki az eke szarván tartja kezét és közben hátra tekint…” (Charles Pierre SJ)
28: „szegények mindig lesznek veletek…”
Mikor jössz el, Uram, hogy visszaállítsd lelkembe a kristálytiszta őszinteséget, a nyíltszívűséget, amelyet elvesztettem a sok lim-lom között? Mikor teszed szememre az orvosságot, hogy visszakapjam látásomat, mint az öreg Tóbiás? Engedd látnom a tiszta igazság tündöklését, mert csak ennek fényénél érthetem meg a lelki szegénység teljességét és romolhatatlan kincseit.
Istenem, tisztíts meg engem minden hízelgő szótól és vágytól! Ne engedd, hogy kedvemet leljem a hamisságban, a hazugságban. Adj lelkembe őszinte vonzalmat az igaz valósághoz! Söpörd ki lelkemből véglegesen a ravaszkodást, a számítgatást, a kerülgető latolgatást és azokat a hazugságokat, amiket sokszor „okosságnak” hívok. Egyeneslelkű, becsületes akarok lenni, mint a dolgok a maguk valóságában, mint a mezők lilioma s az ég madarai, amelyeket példaképül állítottál elém. Milyen szabadulás lenne lelkemre nézve, Istenem, ha nem kellene többé azon fáradoznom, hogy hazugságokat építsek! Azokhoz akarok tartozni, akikről Te mondtad, hogy szegények mindig lesznek veletek.”
(3. rész) (Charles Pierre SJ)
27: „szegények mindig lesznek veletek…”
Szükségem van tehát az őszinteségre. Nem kell hogy másoknál hatást érjek el vagy úgy tegyek, mintha mindent tudnék, pedig sejtelmem sincs róla… Minden önlegyőzés, amelyet magamra kényszerítek, letörheti bennem a kevélységet és egy lépéssel előrébb segíthet a boldogító lelki szegénység királyi útján.
Uram, nem akarok szebb látszatot keresni a szegénységemnek. Nem akarom az okosság s megfontolt józanság mázával bevonni a tétova tehetetlenségemet. A nehézkességemet sem akarom engedelmességnek beállítani. Tudom, hogy ha életemet csak a színigazságból építeném föl, szegény, de szép és szent volna a szemedben, és a rozsda és a moly csak ekkor nem emészthetné meg, mert nem volna benne egy csöpp hazugság sem.
De segíts kérlek, mert félek csupán csak az lenni, ami vagyok! S mert nincs más fegyverem, ezért keresek magamnak sokszor álarcot, hogy azok mögé rejtőzzem. Segíts, mert nagy bátorság kell ahhoz, hogy önként, őszintén lelki szegény legyek, s hogy ne adjak semmi hamis díszt az én igazi szegényes mivoltomhoz. Mert látom, hogy nem becsülöm sokra azt, ami nem zörög, nem csörög. Beszédemben és viselkedésemben is több a mesterkélt, mint az igazi.”
(2. rész) (Charles Pierre SJ)
26: „szegények mindig lesznek veletek…”
Elsorvad a lelkem, haldoklom, mert nem vagyok igazán szegény. Megvetem a szegénységet s a szegényt is. Minden szépen hangzó beszédem ellenére. Mikor vállalkoznék rá, hogy megcsókoljam az elhagyott, a rongyos szegénynek a lábát? És mikor gondolnám, hogyha ezt megtenném, önmagamat tisztelném meg? Mikor jutna eszembe, nem az, hogy köszönetet mondjak annak, akitől alamizsnát kapok, hanem az, hogy megköszönjem a szegénynek, hogy azt tőlem elfogadja…?
A szegénység minden hazugságtól megszabadítaná az életemet, mert egyedül a szegénység az igaz valóság. Az én nagyravágyó észjárásom ezt nem érti. Az én vágyaim tele vannak hamissággal és így életem is sokszor csak pogány, hiú ékeskedés. Nem tanultam még meg, hogyan láthatom meg a szegényes és egyszerű dolgok gazdag és szép vonásait.
Ez a gyöngeségem a lelki életemben is meglátszik, hiszen az üres, fellengző szónoklásaim nem sértik-e az őszinte lelki szegénységet? Nagy hangon beszélek, pózokat vágok, szónokolok, előtérbe kerülök, feltűnést keresek…
Még amikor Hozzád szólok, Istenem, még akkor is hatalmába ejtenek ezek a gyengeségeim: ha megjelenek előtted, teleaggatom imádságaimat szívből nem fakadó külső járulékkal, betanult szép szavakat mondok s ragyogtatom előtted díszes öltözetemet, mint aki a fellengzős szavalásból szeretne megélni. Pedig tudhatnám, hogy az erdő nem rendezteti magát kertészekkel, hogy nagyobbnak vagy szűziesebbnek lássék, az állat sem mesterkedik, hanem őszintén bőg az istállóban és a gyümölcs sem mindig olyan bársonyos és hamvas a nedves fűben, miután a vihar leverte… (1. rész)(Charles Pierre SJ)
25: „Boldogok, akik sírnak…”
Bevallom, Uram, hogy ettől a mondatodtól mindig féltem. Nem mertem szembe nézni vele, mert valótlannak, nyugtalanítónak láttam, mint valami rémképet. Ha a halál letöri a zsenge gyermekéletet, csak nem mondhatom a síró anyának, hogy boldog…? Amikor gyászolókat kell vigasztalnom, mondhatom-e kegyetlenség nélkül neki ezt a mondatodat…?
Boldogok, akik sírnak… A te tanításod nem azt mondja, hogy a sírás rossz. Te boldoggá avattad a könnyeket s mindenekelőtt megengedted, hogy hadd folyjanak azok akár bőségesen is. Te sohasem mondtad, hogy a szenvedés nem fáj, Te csak azt mondtad, hogy akik sírnak, azoknak a te vigasztalásodra külön jogcímük van. Megígérted nekik, hogy irántuk a Te igazságosságod részvéttel lesz s aki ártatlanul szerencsétlen, az már a Te szemedben olyan, mint ha érdemet szerzett volna. Akik sokat sírtak, azok szeméből a te ítéleteid nem egykönnyen fakasztanak újabb könnyeket.
Megköszönöm, hogy ilyen evangéliumi jó hírt rejtettél el nyomorúságunkban is, s hogy megtanítottál engem arra, hogy a szenvedés nem élvezet, hanem hogy abból éltető remény fakad, és védelemre, oltalomra számíthat. Köszönöm, hogy az őszinte könnyek is megteremhetik azt, ami különben csak az erényes élet gyümölcse.
Nem kell mondanom a betegnek, az árvának, hogy boldog, de mondhatom, hogy a könnyei, szenvedése külön isteni kegyelemhívás számára. Nem kell letörölnie könnyei nyomát, hogy Neked tessen! Te nem követeled meg azt sem, hogy hagyjunk fel a sírással, hogy országodban helyet kapjunk s irgalmadból részt kérjünk, mert már itt boldogok lehetnek akik sírnak.” (Charles Pierre SJ)
24: „nagy örömmel tértek vissza…”
A keresztény öröm: valami az örökkévalóságból. Van módomban azt úgy lelkembe ültetni, hogy sem a szenvedés, sem a halál ki nem tépheti.
A régi görögök azt hitték, hogy az emberek nevetése irigyekké teszi az isteneket, és hogy bosszújuk üldözi a földön azokat a halandókat, akik nem sírtak eleget. Talán én is ezekből a pogány rémképekből örököltem valamit? Talán ezért nem merem lelkemet bátran kitárni, hogy az öröm belé áradjon, és békében megnyugodjak?
Igen, lopva őrizgetem örömeimet, gyakran a rejtekben, s talán el is titkolom, attól tartva, hogy elveszíthetem. De így szokás-e fogadni a Szentlélek ajándékát?
Az öröm, az igazi keresztény öröm mélyebb, mint bármilyen fájdalom. Az öröm nem a lusták öröksége, nem csupán valami kellemes érzés. Az öröm a tevékeny hitemből fakad és sokszor kemény küzdelem és sok kis halál vezet a föltámadás dicsőségébe, az állandó örömbe.
Igazi örömöm csak abból fakadhat, hogy tudom, bennem van az Isten és igenis tevékenykedik általam. Semmi sem értelmetlen és semmi sem vész el abból, amit vele viszek véghez! Az én örömöm akkor tartós és elveszíthetetlen, ha abból a tudatból fakad, hogy egy vagyok Krisztussal, mint a szőlővessző a szőlőtővel.
Ezért nem kezdhetem követelésekkel, azt gondolva, hogy az örömöm majd a kéréseim teljesülésében lesz, hanem éppen fordítva: az öröm éppen abban vár rám, amiben a Te akaratod valósul meg. Csak akkor fogok földi küldetésemből nagy örömmel térni Hozzád vissza.” (Charles Pierre SJ)
23: „…mivel kevésben hű voltál…”
Ha elhatározom, hogy reggel pontosan fölkelek, ezzel az elhatározásommal nem rendítettem meg a mindenséget. Elhatározásom olyan, mint az igénytelen vaskapocs a falon. De bármilyen közönséges is, ha szilárd, ha nem törik el, nem enged, megőrzi mindazt, amit rátesznek. Ha idejében fölkelek, határozott rend, jóleső kötelességtudat uralkodik a nap kezdetén és ez megadhatja az egész napnak irányát.
A legjobb elhatározások soha sincsenek sokan. Ha sokat akarok egymás mellé tenni, nem erősítem vagy növelem, sőt gyengítem azokat. Ha alvásomhoz folyton csak hozzáadok órákat, azzal nem leszek erősebb, frissebb és elevenebb, csak lustább. Ha egyre többet elveszek belőle, belehalok. A sok egymás akadálya és veszte, amint a sok korcsolyázó is egymást gátolja a szűk pályán. Egy elhatározás jobb, mint kettő, kettő jobb, mint három, de háromnál több már mindegyik halálát is jelentheti.
Uram, taníts meg ebben is a te józan, nyugodt bölcsességedre! Állítsd és illeszd bele életemet a valóságba s űzd el lelkemből a képzelődés vagy ábrándozás gyermekes próbálkozásait, még ha a hőshöz illő nagyvonalúságnak is gondolom azokat. Engedd megbecsülnöm a keveset, amikor a sok nem a Te életedet szolgálja bennem. Add megértenem, hogy az erényeim nem a felhőkben lakoznak, kötelességemet nem a csillagokban kell keresnem. Igaznak és őszintének idelent, a kevésben kell lennem. A nagyot és a sokat majd Te adod át nekem, amikor azt látod, hogy a kevésben hű voltam.” (Charles Pierre SJ)
22: „…és úgy ajánld fel áldozatodat”
Az imádság mindenekelőtt felajánlás és elfogadás. Akinek sok a tennivalója, annak sok a felajánlani valója, s elsősorban azt kell felajánlania, amit tesz. Az önfelajánlás imájára szükségem van, s az mindig lehetséges is, mert ahhoz hogy a tevékenységemet felajánljam, nem kell otthagynom azt, amit teszek, és nem kell közben a rejtekben imákat rebegjek, hanem elég megőriznem a jószándékom zavartalan tisztaságát. Tevékenykedhetek, pihenhetek vagy szórakozhatok is egyedül Istenért, mert amit felajánlok, az megszentelődik. A
szentképek is munkaeszközeikkel vagy kínzóeszközeikkel ábrázolják, amint azokat Istennek felajánlják.
Uram, fölajánlom ezt vagy azt, amiben éppen foglalatoskodom, mert a kötelesség nem méltatlan hozzád, ott vagy a kezdeténél és megszenteled azt, s ott maradsz a végzésnél is, ha imádságos lelkülettel végzem. Imádságomnak tehát annyi ideig kell tartania, mint munkámnak, pihenésemnek és nyugalmamnak. Így lesz életem jó illatú szüntelen felajánlás és lankadatlan hódolat, mert az imádságom elsősorban nem beszéd, hanem várakozás és hódolatos fogadás. Várakozás Tereád, hogy minél teljesebben lelkembe jöhessen a kegyelmed, a megváltó erőd, amely folyamatosan közeleg. Ha nincs mit mondanom, van mit várnom, így ajánlva fel áldozatomat.” (Charles Pierre SJ)
21: „Mindenkit magamhoz vonzok…”
Sok lélek kereste hosszas fáradsággal, hogy mi az ő legfőbb hibája, de azzal nem törődött, hogy mi az ő legfőbb vonzalma. Pedig a lelki vonzalmak és hajlamok nevelése és művelése éppen oly hasznos és szükséges, mint az élősködő hibák kiirtása.
Művelnem kell magamban a helyes lelki vonzalmakat. Vannak rossz, de vannak jó, magasba irányuló, nemes hajlamaim is. Vannak lejtős és vannak emelkedő ösvények is bennem. Uram, Te nem csak gyöngeségeimet ismered, hanem Feléd irányuló vágyaimat is. Használd fel, kérlek, ezeket, és közeledj felém általuk, hiszen tudom Uram, hogy a kegyelem és a természet nem ellenségei egymásnak. A természetem nem csak akadályozhatja, hanem meg is könnyítheti a Szentlélek munkáját bennem. Minden léleknek megvan a maga sajátos lelki lendülete, jó hajlama, amelyet meg kell keresnie, így nekem is meg kell ismernem a Feléd lendítő vonzalmaimat. Csak ez tehet egyedivé, csak ez különböztethet meg másoktól.
Íme, előtted vagyok, Uram, és kérlek, juttasd eszembe, hogy mibe került Neked az én lelkem. Köszönöm azokat a vágyaimat, melyek Hozzád visznek közelebb, mert azok végső soron nem is az én vágyaim, hanem megvalósulása a kereszten tett ígéretednek, miszerint: mindenkit magamhoz vonzok…” (Charles Pierre SJ)
20: „…ti szerettetek engem”
A szeretet, amellyel szeretlek, Uram, a te ajándékod, a kegyelmed fejlődése bennem. Tudom, hogy semmi természetfölötti jó nem származik tőlem, a szeretetem is a Szentlélek kegyelmének gyümölcse bennem.
Ezért mondod: „ti szerettetek engem”. Igen, Uram, igaz az is, hogy én is szeretlek. Szerettelek téged hajdan, amikor még kisgyermekek voltam és örömtől repesett szívem karácsony estéjén, mert leszálltál hozzánk, mint gyermek a jászolba …
Szerettelek az Oltáriszentségben első szentáldozásomtól kezdve s a többi szentáldozáskor, amikor elpanaszolhattam neked nyomorúságaimat és ígértem, hogy benned maradok. Szerettelek később is, midőn áldott kereszted súlyát éreztem, és nem akartam, hogy az enyém különbözzön a te önfeláldozó életedtől. Szerettelek a húsvéti diadalodban és minden rejtett művedben. Azokban a lelkekben is, melyeket javamra is megszenteltél.
Szeretlek ma is és kérlek, ne engedd, hogy valaha, valami is elszakítson tőled! Szolgálni akarok veled és érted mindvégig, a te szavadra támaszkodva és abban a tudatban, hogy Te rám is számítasz.
Igen, számíts rám, Uram! Akkor is számíthatsz rám, amikor ráunok mindenre, még magamra is, ha minden törekvésem meddőnek bizonyul és gondolataimat, szándékaimat rosszindulatúan kigúnyolják. Akkor is számíts rám, Uram, ha elhagyatva állok, és az a kérdés kínoz, hogy nem pazaroltam-e hiába életemet mások javára, ha felhők borítanak el és a sötétség kísérti lelkemet, hogy elűzhessem az alkonyat kísértőjét és megőrizzem lelkemet a te hited fényében. Elég lesz akkor hallanom ajkadról azokat a mennyei szavakat és tőled megtudnom, hogy te nem kételkedsz hűségemben. S ha majd földi életemet bevégzem, jöjj el haláltusámban is, és Te tégy rólam bizonyságot és mondd nekem is, amit mindannyiunknak: ti szerettetek engem…” (Charles Pierre SJ)
19: „ne vétkeinket nézzed, hanem Egyházad hitét…”
Hogy az Egyházzal együtt imádkozzunk, hogy benne és általa cselekedjünk, nem szükséges nyilvánosan megjelennünk, mert nem a külső ténykedés a liturgia lényege. A liturgiának nem lényeges alkotórésze a szertartások pompája, sem a nagy tömeg jelenléte, sem a mozdulatok ügyessége s az ének szépsége. Mindez illő és nagyon dicséretes, sőt igen kívánatos is, de az Egyház a csendes misében éppen úgy működik, mint az ünnepélyesben.
Az Egyház nem a szentmisén jelenlevő hívek látható csoportja. Az Egyház éltető, összetartó kapcsa Krisztus Lelke, nem a sokaság. Nemcsak az cselekszik az Egyház nevében, aki azt hangosan mondja, hanem az is, aki ezt a legelhagyatottabb pusztaságban vagy a tengeri hajó magános kabinjában teszi. Uram, mindjobban meg akarom becsülni, még a legszerényebb külszín alatt is, a Te örökké eleven működésedet a hierarchikus Egyházadban. Add, hogy szeressem istentiszteleted új fényeit, de azt is szeretni akarom, ami az elmúlt keresztény századok emléke vagy ereklyéje, mert tudom, hogy a liturgia nem a régiből vagy a holnap kitaláltból, hanem az örökkévalóból meríti erejét, hiszen az isteni igazság s az isteni kegyelem változatlanok!
Add Uram, hogy mindinkább megértsem, mennyire bensőleg függök ettől az örök liturgikus élettől, amely által minden javamat kaptam, a keresztségemtől egészen a temetésem Requiem-jéig, hiszen Te nem érdemeinket vagy elkövetett vétkeinket nézed, hanem egyházad hitét…” (Charles Pierre SJ)
18: „az én igám édes…”
A te igádat könnyű viselni? Hát a sértések megbocsátása, a kérlelhetetlen harc az önzés ellen? Könnyű, amikor én annyira hajlok a lustaságra és szüntelen azon töröm a fejemet, hogyan kerüljem ki a megerőltetést?
Uram, ha körültekintek is, azt látom, hogy mások is tagadják nyugodt állításodat. Sokan vannak a keresztények közt is, akik alig viselik terhed felét vagy harmadát, s máris úgy érzik, hogy az agyon nyomja őket. Bukdácsolva vánszorognak, s azt gondolják, hogy túlságosan sokat kívánsz a mi gyöngeségünktől. Alig tartanak meg kettőt vagy hármat parancsaidból, alig szentelnek neked néhány órát évenkint, vagy már a heti szentmise idejét is sokallják … És a te igád könnyű? Ha kevesebbet követelnél tőlük, nem biztosabb, hogy kapnál valamit…?
Vagy kétféleképpen lehet igát, terhet hordozni? Ha két vödör vizet kell hoznom, azt is két kezemben hozom, nem egyenként, kettőt fordulva! A Te igádat sem félvállról kell vegyem magamra, hanem egész lélekkel? Lemondva minden próbálkozásról, hogy önzésemet és függetlenségemet is egyik kezemben megtarthassam?
Uram, én is odaadóan akarok aláállni, mert csak így könnyebbülök meg alatta, és csak így találom meg az egyensúlyomat. Ha csak félvállról akarom hordozni az igádat, nem sokáig viszem. Ha a súlyos bűntől óvakodni akarok, de nem tiltom meg magamnak a kis könnyelműségeket, akkor lehetetlen vállalkozásba kezdek. Nem lehet megőrizni a tisztaságot sem félig!
Ha lelki életemben is csak e két szót ismerem: egészen vagy sehogy, akkor nem fogom vesztegetni időmet kivonással vagy osztással, és nem gyötrelmes, hanem felszabadító élményem lesz az, amit mondasz, hogy a Te igád édes…” (Charles Pierre SJ)
17: „gyertek velem egy csendes helyre…”
Nem az én, hanem a Te nevedben kereszteltek engem. Nem szót és beszédet vársz tőlem, hanem létet, életet. Nem a szavaimat kell szaporítanom az erényekről, hanem az erényt kell növesztenem magamban a Veled való csendben.
Minden cselekedetemnek e belső csendben kellene gyökereznie és lelkemnek mélységes otthonnak kell lennie, ahová nem hatol be a zűrzavar és tülekedés. El kell hallgattatnom lelkem minden lármáját, és csendjét pedig neked felajánlani, Uram. Van ebben a csendben győzelem a belső szétszóródottságom fölött, a mohó sokféleség fölött, amely kiveti lelkemet a béke szelleméből. Van ebben a csendben egy hitvallás is, amiben elismerem, hogy kívüled nincs tevékeny nyugalom, s hogy hagynom kell, hadd árassza el a te teljességed az én ürességemet, mert csak így lehet életem gazdag és tartalmas. És van ebben a csendben nagy vágyakozás is, nyugodt, de állhatatos vágy a végleges, az örökkévaló után. Az én lelkem csendje a te győzelmed.
Lelkemben hordozom ezt a csendet és belevegyítem minden cselekedetembe. Nem azért hallgatok, hogy magamra gondoljak, hogy minden mozdulatom ésszerű és mértéktartó legyen. A te tanítványaid azért hallgatnak, hogy téged hallgassanak, hogy neked engedjék a szólást, hogy átadják magukat neked, és Te az isteni gondolataid szerint formálhasd őket.
Ez a hallgatás és csend nem zárt ajtó, hanem számodra nyitott bejárat, amelyen át hozzám jössz és hívsz engem is egy csendes helyre…”
(2. rész) (Charles Pierre SJ)
16: „gyertek velem egy csendes helyre…”
A csend ékesen szólóbb lehet, mint a beszéd, mert mélyebb és teljesebb. Én is hallgatok előtted, Uram, és lelkem a csendben hasonló lesz a nyugodt, tiszta éjszakához, amely csak látszólag tétlen, de minden tevékeny benne és dolgozik, hogy előkészítse a hajnalfényt s a világos napot.
Ha melletted, miattad hallgatok, lelkem megtelik imádsággal és betelik teveled.
Mindig csodálom azokat, akik nagy lelki könnyedséggel csak közbeeső lépcsőfoknak tekintik a hallgatást, a lélek csendjét, nem pedig valami fáradságosan szerzett végeredménynek. Nem könnyű hallgatni és csendben lenni, amikor rendetlen vágyaim, kívánságaim, szeszélyeim, következetlenségem és makacsságom dübörög bennem, ha kemény, érdes szavak hasítanak lelkembe, vagy ha csalódások érnek.
Az ilyen hallgatások leginkább a Te dicsőségedre vannak. Olyanok ezek, mint a konszekráció pillanatai a templomban, amikor minden elnémul benne. Ha megjelensz előttem, Uram, mit mondjak neked? Ha eljössz értem az utolsó napon, vajon szónoklattal fogadlak-e? Nem, hanem csendben hódolok előtted és fogadom végzésedet. Ezt a végső, nagy, „legbeszédesebb csendemet” igyekszem előkészíteni és gyakorolni minden nap a jelenlétedben ahová Te hívsz, amikor azt mondod: gyertek velem egy csendes helyre…”
(1. rész) (Charles Pierre SJ)
15: „ezt megteszik a pogányok is…”
Uram, én amikor a pogányokra gondolok, öntelt hálálkodással sorolom el mindazt, amim van és ami úgy látszik, hogy nekik nincs. Úgy gondolkozom, hogy ők csak arra jók, hogy sötét háttér gyanánt szolgáljanak, amelyből az én erényeim annál élénkebben elővilágíthatnak. A magasból tekintek le rájuk, és olyan öntelt és hiszékeny vagyok, hogy még azt is gondolom, hogy Te minden dicsőséget egyedül azoknak tartasz fönn, akik hivatalosan szolgálnak neked és nevedet viselik.
Te pedig a pogányokra hívod fel figyelmemet és kérdezed: mivel is teszek többet, mint ők? Erényem sokszor nem más, mint hitvány taktika: igyekszem kikerülni azokat, akiket nem szívelek, és így ha nem látom őket és nem bántom őket, azzal ámítom magamat, hogy viselkedésem igazán keresztény… Itt van például a mértékletesség erénye… De hát nemde a pogányok is? Seneca, Plutarkhosz és Cicero is magasztalták és gyakorolták a mérséklet erényeit. Ha azt keresed bennem, Uram, hogy én mennyivel teszek többet ezeknél, félek, hogy semmit sem találsz bennem… Megborzad a lelkem, ha meggondolom, mennyire hasonló gondolkozású vagyok a pogányokhoz. Nem akarok rendkívüliségekre törekedni, hanem csak méltó akarok lenni hozzád, Uram. Meg akarom becsülni és tisztelni a pogány lelkekben is, mint ereklyét, azokat a nemes törekvéseket és vágyakat, amelyek Reád irányulnak. Nem akarom vak büszkeségemben többre tartani magamat náluk, és nem mondom, hogy érdemesebb vagyok, mint a pogányok.
Azt sem gondolom többé, hogy kegyelmed jogot ad a hitetlenek megvetésére, hanem inkább kötelességet ró rám, hogy alkudozás nélkül szolgálatukra legyek, hiszen sokszor ezt egymással megteszik a pogányok is.” (Charles Pierre SJ)
14: „feltörte az alabástrom edényt…”
Nem kell zsugori vagy számítgató lelkülettel tartogatnom Istennek szánt adományomat. Nem kell óvatoskodnom. Hiszen övé az aratás, övé a magtár is, övé a kemence és a liszt, s övé az is, aki a kenyeret süti. De az én önző lelkem mégis vonakodik átadni magát! A teljes önátadás minden nemétől irtózom.
Pedig meg kell tanulnom és gyakorolnom is kell ezt a teljes önátadást.
Istenem, öld ki belőlem a kapzsiság szellemét, mindazt a hazugságot, amely elhiteti velem, hogy én az vagyok, amim van, és hogy elvesztem azt, amit neked adok.
A szétáradó illatszer nem ment veszendőbe, mert amit Neked adok, azt Te sohasem foglalod le a magad számára. Enyém marad tehát az, amit Neked adok, ha nem hagyom el házadat, mert a ház nekem is „megtelik a kenet illatával”. Uram, adj lelkembe erőt és határozottságot, hogy legyőzhessem a kislelkűségeimet és tétovázásaimat. Ne engedd, hogy megosztott szívvel szolgáljalak. Szabadíts meg gyávaságomtól, mert vonakodom fönntartás nélkül átadni magamat! Onts lelkembe undort a szívbeli fukarság ellen! Ne engedd, hogy tűrjem magamban azt a hajlamot, amely görcsösen összeszorítja kezemet, ha adnom kell valamit és mohón kitárja azt, ha kaphatok valamit.
Ha pedig fölajánlom neked életemet ajándékképpen, egyszerre és visszavonhatatlanul, ha többet teszek, mint amennyit a puszta kötelesség követel, ha túlhaladom adományommal a parancsot, akkor elég nekem tudnom, hogy megdicsérted azt a bűnbánó asszonyt is, aki nagyon szeretett Téged és ezért bátran feltörte az alabástrom edényt.” (Charles Pierre SJ)
13: „Behunyt szemmel…”
Életem legfontosabb pillanatai nem azok, amikor beszéltem vagy cselekedtem, hanem a legfontosabb pillanatok a legcsendesebb pillanatok voltak.
Azért hunyom be szememet, hogy összeszedjem magam. Nem azért, hogy semmit se lássak, hanem hogy mindent lássak, de semmi se vakítson.
Az a régi jámbor szokás, hogy összetett kézzel és behunyt szemmel imádkozunk, telve van mélységes értelemmel, amelyet a szórakozottak nem értenek meg.
Add, Uram, hogy én is tudjak csukott szemmel lenni, összeszedetten. Nem tudatlanságból vagy lustaságból, hiszen azok a belső csendes órák arra valók, hogy egymással beszéljünk és egymást lássuk. Sohasem tértem magamba anélkül, hogy lelkem bejáratánál ne vártál volna rám…
De akkor miért telik el napjaim nagy része mégis valami öntudatlan holdkórossághoz hasonló állapotban a nélkül, hogy tetteim igazán az enyéim volnának és beszédem tartalma több volna, mint üres szavak?
Mert nem élek mély életet. Mert nem őrzöm féltve belső szentélyemet. Csavargókat engedek be hajlékodba, Uram, és hitetlenek tanyáznak templomodban. Csak te tudod a szentélyemet megtisztítani, a tolakodókat kiutasítani és csak te tudsz engem visszaadni önmagamnak békés összeszedettségben.
Csak az összeszedettség gyógyít ki tehetetlenségeimből. Segíts Uram, hogy bátran bízzam Rád magam, behunyt szemmel…” (Charles Pierre SJ)
12: „térdre borulva…”
Uram, Te értem is térdre borultál, ott a getszemáni éjszakában. A napkeleti teherhordó állatok, a puszta tevéi, amelyekről tanítványaidnak beszéltél, térdre borulnak, mikor eljön az ideje, hogy a terhet lerakják róluk. Én meg gyakran fáradtan roskadok le előtted bűneim és tévedéseim súlya alatt.
Most térdre borulva én is átadom magam Neked. Végy irgalmadba! Nem megyek tovább. Kegyelmeddel csak térdre borulva találkozhatom. Valahányszor térdre borulok, mindig arra kérlek, hogy hallgass meg engem. Nézd, ez az én egyetlen eszközöm, amellyel „kényszeríthetlek”, mert csak ezt az egy módját látom annak, hogy Te nem tudsz visszautasítani valamit: amikor térdre borulok.
Ez az egyetlen mozdulatom, ami mindenható lehet. Nem azért, mert megalázó, hanem, mert igaz. Te sohasem taszítottál el térdelő embert, sohasem beszéltél vele keményen. Csak térden állva vagyok irgalmad oltalmában, és tekinteted csak innen nézve biztatás és föltámadás a számomra.
Kérlek, életem utolsó órájában is, akár járok vagy kelek, akár fekszem egy betegágyon, tekints rám és láss engem Előtted térdre borulva…”
(Charles Pierre SJ)
11: „Mindennapi kenyerünket…”
A szentségek láthatatlanul művelik azt, amit érzékelhetően jelképeznek. Az Oltáriszentség elsősorban nem a jelenlétet jelképezi, hanem táplálékot jelent. A táplálék pedig azért van, hogy magamhoz vegyem és átalakítsam magammá. De itt az isteni táplálék alakít át engem! Tehát a szentáldozásban van valami szent mindennapiság, mint a táplálékban.
De veszít-e az eledel valamit értékéből azért, mert az éhezőt mindennap ki kell elégítenie? Talán ritkábban kell étkezzem, hogy megszokottá és mindennapivá ne váljék?
Minthogy az Oltáriszentség eledel, a legfontosabb nem azt tudnom, vajon méltó vagyok-e rá, hanem hogy szükségem van-e rá! A táplálék elsősorban nem jutalom, hanem gyógyszer a szervezet enyészete ellen. Tartalék és kívülről kapott szükséges segítség, mert nélküle elpusztulna a szervezetem. Ha a kegyelem állapotában vagyok, mindennap áldozhatok. Csak a halálos bűn foszt meg ettől. A halottnak sem adnak eledelt…
A szentáldozásom nem valami körülményes látogatás, hanem az élő, tevékeny Jézus lelkembe-testembe jövetele, hogy minél nagyobb területet adjak át neki munkatér gyanánt. A hódoló szavaim rövidek is lehetnek, inkább az önátadásom legyen teljes. Ő azért jön lelkembe, hogy bensőleg alakítson át.
Az Oltáriszentség eledel. Tehát nem selyemmel bélelt, kis, rejtett kápolnává kell alakulnom, hanem éhséget és szomjúságot érző lélekké, aki vágyakozik a megmentő kenyér után. Aki kéri és örömmel éhezi a mindennapi kenyerünket…” (Charles Pierre SJ)
10: „és parancsolt a láznak…”
Istenem, a láz emészti és lerontja lelki életemet. Ha fülem cseng, rosszul hallom szavadat, és ha lázas álomképek zavarják látásomat, hogyan veszem észre jelenlétedet és honnan ismerjem föl üzeneteidet?
Életem kapkodásban telik. Sok a zökkenés, kevés a haladás. Az izgatottság szór szét, nem tudom nyugalomban tartani a lelkemet. Még a bánatom is lázas. Sietek, hogy belsőmet rendbe hozzam és ezért nem vagyok képes alapos és őszinte önvizsgálatra sem. Úgy vagyok, mint az írók, akik beleuntak asztaluk nagy rendetlenségébe, kinyitják a fiókot s beledobnak össze-vissza mindent. S amikor így lesöpörték, azt hiszik, hogy rendet raktak…
Gyógyítsd meg Uram, lázas izgatottságomat! Fogd meg a kezemet, Uram, mint ezé az asszonyét, mert ha a te erős kezed megérint, eltűnnek lázas zavaraim.
S ha már megszűntem lázasan nyugtalankodni és rémüldözni, majd megláthatom azt is, hogy még milyen kincsek vannak életemben, és abban az isteni feladatban, mely minden bajom, nyomorúságom, még öregségem ellenére is az életcélom marad, mert a Te szent akaratod tűzte azt elém.
Jöjj, lépj oda ágyamhoz, amelyben forgolódom és kínzom magam amiatt, amit elmulasztottam megtenni.
Gyere, lépj oda ágyamhoz, érints meg, hogy amikor felébredek izgalmaimból, láthassam hogy itt jártál nálam és parancsoltál a láznak…” (Charles Pierre SJ)
9: „Van itt egy fiú…”
Mikor a pusztában az éhes tömeg közé egy kisfiút küldtél néhány árpakenyérrel és két hallal, senki sem sejtette, hogy mekkora csodát készítesz elő, és hogy már ezzel is, az Oltáriszentséget fogod kinyilatkoztatni. S ez a kisfiú elhagyta otthonát és magával vitte szegény útravalóját a nélkül, hogy tudta volna, hogy Szentlelked irányítja lépteit és hogy valami félelmetesen magasztos, egyetlen, örök esemény történik e sovány kis tarisznya révén.
Velem is hasonló történik. Gondviselésed zajtalanul biztosítja számomra hitem erőforrásait, és megelőző szereteted biztosítja lépteimet. Sok mindent én is csak utólag vagyok képes felfedezni.
Te készítetted elő az erdőben kereszted fáját, azt az egyetlen fát, amelyet gondviselésed erre a célra növesztett. Te készítetted elő a csodálatos halat, amely Péter számára az adógarast adta. Te vagy a rejtett Isten. Te tudod, hogyan kell építeni a csendben, hogyan kell összeállítani, egyesíteni, összhangba hozni valamit. Te tudod, hogyan kell az én gyarlóságom törékeny dirib-darabjaiból megépíteni örök művedet.
Mennyire más lenne életem, ha tudnám: minden jócselekedetem felelet a Te megelőző szeretetedre, amit abból veszek észre, hogy mindig és mindig a legszükségesebbel a tarisznyájában, már régóta van itt egy fiú…” (Charles Pierre SJ)
: „Színültig töltötték…”
Íme, ez volt az egész tennivalójuk és ez elég volt. Csak vizet öntöttek a vedrekbe. Nem volt egyebük. De épp ezen a szegénységükön ragyogott fel a te hatalmad. Nekem sincs egyebem, mint akaratom, vágyaim, napjaim és esztendőim, amit én is beleönthetek az örökkévalóság kővedreibe. Napjaim úgy folynak le, mint a semmirevaló víz a kőmedencékbe…
De legalább teljesíthetem a kötelességemet! Ők is színig töltötték…! Nem szabad megnyugodnom csak akkor, ha már nem tehetek többet. Vizet is lehet odaadással önteni, amint az egyszerű feladatot is lehet tökéletesen végezni.
Ha magamra tekintek, látom, hogy nem töltöttem színig a vedret. Hanyagságból vagy önzésből nem adtam oda mindazt, amit adhattam volna. Magamnak tartottam fönn az életem fölött való rendelkezést, ahelyett, hogy Neked engedtem volna át. Meg akartam őrizni szabadságomat és a képességet, hogy elhagyhassalak, ha sokat kérsz. Azt mondtam magamban: vigyázz, nehogy sokat adj, nehogy túlozz az önfeláldozásban és elveszítsd a jogos alkalmat az élvezetre!
De Te, Uram egy szóval sem mondtad azoknak a szolgáknak, hogy a kővedreket színig töltsék…! Te rájuk hagytad, hogy lássák meg maguktól az engedelmes szeretet nagyszerű alkalmát.
Nekem is fel kell ismernem: miért szükséges egészen a lehetőségeim határáig elmennem. Hogy köteles vagyok-e mindig a legtöbbet tenni? Vagy a Te csodáidat rontom el, ha nem adom oda azt is, amit – bár nem parancsolod – de adni tudnám? Jaj, én a kérésedre meddig tölteném…?
Mert ők színültig töltötték…” (Charles Pierre SJ)
7: „Emlékezetemre…”
Istenem, taníts meg, hogy helyesen tudjak múltamra emlékezni és méltó módon használjam emlékezőtehetségemet, mintha szent ténykedést végeznék. Szeretnék úgy bánni a bennem élő múlttal, mint jóságod adományaival és megelőző szereteted gyöngéd jeleivel.
Te ismered egész múltamat. Te sugalmaztad mindazt, ami jó vagy üdvös volt benne és megbocsátottad, amit gonoszságom vagy gyöngeségem vétkezett. Ha emlékeim világában hittel körülnézek, láthatom, hogy Te mindig ott voltál, hogy Te, mint „hű tanú”, mindent láttál és velem voltál minden jó és rossz dologban. Ezért ha jól emlékezem viselt dolgaimra, az emlékezés lehet egy hosszú társalgás, hálaadó himnusz, mely mintegy tömjénfüstölőn, vidáman égeti és folyamatosan ajánlja Neked a múltamat.
Így válik megszenteltté emlékezetem, mintha egy templom volna, az isteni kegyelemtől áthatva, a kapott jótétemények emlékeiből építve.
Fogadd hát emlékezetemet, Uram! Ne megsemmisítsd, hanem fogadd el, hogy ez is Tiéd legyen bennem, ne az enyém! Hogy többé másról se beszéljen nekem csak Rólad és segítsen el engem a szüntelen dicsőítésedre és jóságodról szóló emlékezetemre…” (Charles Pierre SJ)
6: „Maga sem tudja hogyan…”
Uram, ha több bizalmam volna természetfölötti működésed eredményes hatásában, akkor életem minden túlzó aggodalmától megszabadulnék és sok türelmetlenség eltűnnék lelkemből. Meg kell elégednem azzal, hogy mindig közvetlen közeledben vagyok és hogy legalább igyekszem közreműködni kegyelmeddel.
Sokáig azt hittem, hogy van valami hősies emberi iparkodás az, ami pótolhatja kegyelmedet vagy siettetheti annak hatékonyabb működését bennem. Azt hittem, hogy az életszentség műve inkább törekvés és vállalkozás, mintsem elfogadás. Inkább az én személyes igyekezetem, mint hódoló feleletem. Azt hittem, hogy először nekem kell elkezdenem, holott a legelső tennivalóm az, hogy hálásan elfogadjam amit már kegyelmeddel, minden törekvésemet megelőzve, bennem megkezdtél. Amit pedig bennem elkezdtél, azt bizonnyal folytatod is.
Hogy mi vagyok, nem tudom. Hogy mit érek, te látod. Nekem csak egy vágyam van, hogy téged mindinkább szeresselek, hogy téged keresselek mindenben, mert egyedül te tehetsz engem magamnak elviselhetővé és te akadályozhatod meg, hogy gyatra erényeimtől és bűneimtől el ne keseredjek.
Énbennem az igazi érték Te vagy. Ez nem azt jelenti, hogy magamat sötétségbe borítsam, vagy tétlenül várakozzam, hanem hogy engedjem és megelégedjek azzal, hogy Te alakítasz engem, magam sem tudom hogyan…” (Charles Pierre SJ)
5: „Szedjétek össze a maradékot…”
Az igazi szeretet semmit sem vesz csekélység számba. Ha azt mondom, hogy csekélység az a szenvedés, amelyet a másiknak okozok, vagy az az öröm, amelytől másikat megfosztom, – akkor fogalmam sincs hogyan kell szeretni, és nem ismerem a szeretet titkát.
A hit a kis dolgokat mindig szentnek tartja. A kis dolgok rejtett kincsek, amelyeket csak a természetfeletti látóérzék segít felfedezni. Kis dolgokból áll az én életem is. Másoké is. Kis dolgokból van összetéve lelki erőm is, amelyet akaratom apró cselekedetekre darabol. Kis dolgoknak látszanak az isteni kegyelem megnyilvánulásai is. Kicsik, mint a szentély örökmécsese, az oltár csengője, a tömjénfüst apró, elillanó fölszálló fodrai. Nem szabad elhagynom semmit elveszni abból, amit Krisztus adott és megszentelt.
Akkor a kis dolgokra való gondom csupán gondos pontosság volna? Nem, az nem elég. A kis dolgokra való gondom épp a nagyvonalú odaadottságom, a hűséges ragaszkodásom megnyilvánulásai. Ha mindig Vele vagyok, akkor nem összpontosítani kell, hiszen én nem a szeme láttára élek, hanem Vele és Benne. A pontosság, hogy akaratának megfeleljek, nem egyéb, mint hűséges követése apró kis sugalmainak.
Így nemcsak a kicsinyeskedést és aggályosságot kerülöm el, amellyel magamat emésztem, hanem azt az üres, sokszor szabadságnak látszó felelőtlenséget is, amely nem törődik az isteni ajándékok kis részecskéivel, amelyekből életünk összefűződik, ezért képtelen észrevenni, megbecsülni és összeszedni a maradékot… (Charles Pierre SJ)
4: „A Te kezedbe…”
Néha úgy beszélnek nekem az utolsó órámról, mintha annak a legrémületesebbnek kellene lennie.
Szeretnem is kell a halálnak ezt az irgalmatlan igazságosságát, szeretnem kell tanítását, mert mindennek megadja a megillető helyet, de az Úr nem készít titokban semmit, amivel éppen utolsó órámban szeretne rám ijeszteni. Nem áll majd elő diadalmaskodva, hogy régi tartozásokat követeljen rajtam, aki életemben – ha botladozva is – de jóakarattal igyekeztem eleget tenni kötelezettségeimnek.
Uram, én ún úgy szeretnék a halálra gondolni, mint a Te hűséges tanítványod. Tehát veled, Mesterem, csak veled együtt akarok gondolni rá. Ahogyan benned élek most, úgy akarok benned is maradni a halálomban: a Te kezedbe ajánlani a lelkemet.
Ezért minden nap gondolhatok a halálra, mert mindennap valamiképpen ezt gyakorlom. Szüntelen igyekszem önmagam számára meghalni. Tied életem, tied napjaim, szándékaim, megpróbáltatásaim és áldozataim. Ha halálom órája elérkezik, nem kell rémületbe temetkezzek, nem kell rettegnem jöveteledtől, hanem a te kegyelmed békéjében tovább kell szőnöm a menyegzői ruhát, amely lelkemet ékesíti a döntő pillanatban, amelyben megjelenhetek előtted.
Megjelenni előtted? Hiszen éppen ezt gyakorolom mindennapi imámban, minden elmélkedésemkor, minden érted hozott áldozatomban.
Hiszen te sohasem vagy távol tőlem, velem együtt dolgozol lelkem megváltásán, megszentelésén. Ha földi életem közös művét így vállaltad velem, akkor pont halálom óráján hagynál magamra? Te, aki magadat hűséges társul adtad nekem, éppen a végső pillanatban hirtelen megváltoznál?
Az én halálom kell, hogy a Te diadalod legyen. Azt akarom tehát, hogy a Te győzelmed minél teljesebb legyen! Nem akarom életemben ezt a győzelmedet tönkretenni vagy megcsonkítani kislelkűséggel s azzal, hogy bizalmam megrendül benned! Veled bizalmamnak ki kell állania azt a tűzpróbát, talán a legnagyobbat, hogy ne legyek méltatlan tanítványod.
Elfogadom, Uram, előre is, hogy bármely órában és bármely körülmények között elszólíthatsz az életből. Te ismersz engem, Uram, tudom hogy mennyit törődtél nyomorúságommal, hiszen egész életemet a te irgalmad és jóságod ragyogta be.
Ha majd velem született gyöngeségem nem bírja tovább, akkor nem kételkedem, hogy isteni szeretetedbe fogadsz, és lelkem átadhatom a Te kezedbe…” (Charles Pierre SJ)
3: „Fáradtan leült a kúthoz…”
„Az a nyomasztó fáradtság, amely akadályozza imámat, elzsibbasztja lelki erőmet és megakasztja buzgalmam lendületét; ez a szüntelen megújuló fáradtság, amelyet mindig ellenségnek tartottam, vajon nem hozhat-e ez is valami felderítő jó hírt?
Krisztusnak kellett a fáradtságot magára vennie, hogy megtanuljam azt becsülni. Talán azokban az álmos percekben, amikor testi gyengeségem fogva tart, nem lennék méltók előtte megjelenni? Vajon ahhoz, hogy Te meghallgass minket, szükséges a mindig friss és eleven szellem, a tettrekész, ruganyos akarat, a csillogó szem és a kitárt kéz?
Te elfáradtál az úton. Hogy Hozzád hasonlítsak, nem kell elérhetetlen magasságba kapaszkodnom, sem pedig lelkem összes rugóit megfeszítve tartanom. Hogy Istennel találkozhassam, nem kell kivetkőznöm emberi gyöngeségeimből vagy tettetni, mintha erős volnék. Nem kell semmi hamis szerepet játszanom és semmi külső látszatot kölcsön kérnem, elég, ha ember vagyok és hasonlítok az ember Fiához. Ameddig nem süllyedek le a bűn színvonalára, együtt vagyok vele. Mert minden nyomorúságomat magára öltötte, a fáradékonyságot is, hiszen Ő is fáradtan leült a kúthoz…” (Charles Pierre SJ)
2: „Mester, hol lakol…?
„Állandó lakását nem ismerném, ha ő maga meg nem mutatja, és oda nem vezetne. Őhozzá csak általa juthatok. Ő az út és a cél, alfa és ómega. Ezért csak akkor fedezhetem fel és maradhatok Nála, ha engem is az Ő szent akarata kormányoz.
Hol lakol? Bennem, közöttünk. Mert a világ telve van a Te láthatatlan jelenléteddel, és ha nem is látszik jelenlevőnek, hitem biztosít, hogy csupán csak rejtve vagy, de ott vagy. Ott vagy minden nemes és tiszta gondolat eredeténél, minden őszinte és eleven bűnbánat forrásánál. Az én szegény ártatlan vagy bűnbánó lelkem is a hajlékod, amelyet Te nem óhajtasz elhagyni.
Taníts meg, mily utak vezetnek önmagamhoz és mutasd meg azt a rejtett menedékhelyet, amelyet szeretettel készítettél magadnak lelkem legbensejében.
Uram, taníts meg arra a jóleső örömre, hogy Téged nyugodtan, csendesen szemléljelek a téged szerető és általad megszentelt lelkekben.
Ha belső látásom megvilágosodnék, úgy látnám testvéreimet is, mint krisztushordozókat és akkor irántuk való viselkedésem is ehhez igazodna. Akkor látnám lakásod: a jócselekedetek és szenvedések apró-cseprő alkalmaiban, a Szentostyában, a hirtelen jövő kellemetlenségekben, az alkalmatlan látogatóban vagy váratlan betegségekben. S ha látnám, már nem kérdezném, hogy hol lakol…” (Charles Pierre SJ)
1:„hová lehajtsa fejét…”
Keres lelket, amely befogadja, és boldog, ha virraszthat Ő mellette. Akkor is, ha hallgat az Úr. Lelket, amely örül, hogy az Úr az övé, még ha mozdulatlan, csendes és alszik is. Lelket, éspedig vendégszeretőt, odaadót, amely biztos otthona lehet. Keres és nehezen talál, mert önmagammal vagyok elfoglalva, semhogy abban keresném boldogságomat, hogy Istenem bennem megpihenjen. Én azt szeretem, ha beszélgetnek velem. Aki hosszabb ideig hallgat, az fáraszt engem, mert a csend üresnek látszik. Nem értem meg a néma Istent. Nincs elég hitem, hogy őt jelenlevőnek lássam, tevékenynek és isteninek még akkor is, amikor nyugszik és alszik mozdulatlanul.
Az összeszedettség, telve csenddel és várakozással, szeretet, mely imád és hálát ad. A csendes szállásadás az Úrnak: hódolat és tömjénfüst.
De ez miért oly nehéz nekem? Mert lelkem még mindig telve van idegen, nyugtalan töprengéssel, titkos és követelődző vonzalmakkal, hitvány és goromba érzelmekkel. Még mindig szét vagyok szórva belső zűrzavaromban, és e rendetlenség és kuszáltság miatt nincs bennem hová lehajtsa fejét…” (Charles Pierre SJ)
