9: „A keresztségben megtisztult nép Krisztus oltárához halad, ezen szavakat énekelve: “Bemegyek az Úr oltárához, az Úrhoz, aki megvidámítja ifjúságomat.” Igen, mert a megkeresztelt, már levetvén a vénhedt tévely burkát, megújulva a sasnak ifjúságában, a mennyei lakomára igyekszik.
Megérkezik a körmenet. Mindenki meglátja a feldíszített szent oltárt, és felkiált szívében: „Előttem asztalt terítettél…, az Úr az én pásztorom, semmiben sincs hiányom, jó legelőn adott nekem helyet, üdítő víz mellé telepített”.
Az Eucharisztia vételekor pedig arra gondoljunk, hogy erről mondja az apostol: „szem nem látta, fül nem hallotta, az ember szívébe föl nem hatolt az, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik”. Tehát nem emberi, hanem isteni eredetű ez a szentség, melyet ott magadhoz veszel.” (Szent Ambrus)
8: „Még az angyalok is meglepődtek, mikor Krisztus feltámadt, még a Hatalmak is fölfigyeltek, mikor látták őt testben az égbe szállni. Azt mondták: „Ki ez a dicsőség királya?” Krisztus pedig látva Egyházát fehér ruhában, kiért ő szennyes ruhát öltött magára, így szólt hozzá: „Íme szép vagy és szemeid, mint a galambé”. Igen, szépek az egyház szemei mint a galambé, mert ennek képében szállt le rá a Szentlélek az égből.
Milyen csodálatos ez testvérek, hogy bennük mutatkozik szépnek az Egyház! Ezért szól így rólunk az Ige: „Egészen szép vagy és semmi hiba nincs benned”. Mivel a bűn már elmerült a vízben, ellene mondván a világnak, már átmentünk a világon és megérkeztünk Krisztushoz! Az Úr Jézus pedig az ő nagy szeretete vágyától indítva, mivel a megkeresztelteket már semmi bűn sem szennyezi, így szól Egyházához: „Tégy engem pecsétként szívedre, végy mint pecsétet karodba”.
Ez pedig annyit jelent: tégy, mint pecsétet a szívedre, hogy hited a szentségek által teljes fényében ragyogjon, szeretetedet ne csökkentse semmiféle üldözés és ne fojtsák el a kísértések nagy vizei.” (Szent Ambrus)
7: „Gondolj vissza, hogy mit is feleltél akkor, amikor mondtad: „Hiszek az Atyában, hiszek a Fiúban, hiszek a Szentlélekben”. Ugye nem úgy mondtad: Hiszek a nagyobban és kisebben és az utolsóban, hanem elkötelezted magad arra, hogy egyformán higgy úgy a Fiúban, mint az Atyában, hogy egyformán higgy úgy a Szentlélekben, mint ahogy hiszel a Fiúban. Tehát a Szentháromságot vallottad meg.
Fehér ruhát kaptál ezután, annak jeléül, hogy levetetted a bűn öltözetét és magadra öltötted az ártatlanság tiszta ruháját. Emlékszel, Krisztusnak is fehér volt a ruhája, mint a hó, amikor a feltámadása utáni dicsőségét előre megmutatta a Tábor-hegyen.
Ezért a hónál tisztább lettél, mert a keresztségben a bűneid bocsánatát megkaptad.” (Szent Ambrus)
6: „Te is várakoztál a keresztségedre. Emlékezhetsz ott a fürdőben az inaszakadtra azért is, mert ő is a maga emberére várt. Te kire vártál volna, ha nem az Úr Jézusra, aki a Szűztől született? Akinek eljövetele óta már nem az előkép gyógyít meg évente egyet-egyet, hanem a beteljesült valóság gyógyít meg mindenkit?
Ő az tehát, akire vártak, hogy leszálljon. Róla tanúskodott János, mikor ezt mondta: „láttam a Lelket, mint galambot leszállni és rajta maradt”. És terád most miért szállott volna alá a Szentlélek galamb képében, ha nem azért, hogy te is belásd, hogy te is felismerd: az a galamb, amelyet Noé bocsátott ki a bárkából csak előképe volt a Szentléleknek?
Ismerd hát föl benne az örök előképét annak a Szentléleknek, aki ebben a szentségben téged is részesített!” (Szent Ambrus)
5: „Hallhattad az evangéliumban azt is, hogy az Úr angyala időnkint leszállt a tóba és felkavarta a vizet, és aki a víz felkavarása után először ment bele a tóba, meggyógyult, akármiféle betegségben sínylődött is.
Ez a tó Jeruzsálemben volt, benne évenkint egy ember gyógyult meg, és senki sem gyógyult meg az angyal leszállása előtt. Annak jeléül pedig, hogy valóban angyal szállt le, felkavarodott a víz. Ez a jel a hitetlenek miatt volt. Az ő számukra ott ez volt a jel.
Neked elég a hit! Nekik az angyal szállt le, neked a Szentlélek. Ott a teremtmény mozgatott, benned pedig Krisztus a mozgató, minden teremtmény Ura!” (Szent Ambrus)
4: „Értsd meg, hogy a víz nem ad tisztulást a Szentlélek nélkül. Láthatod: az a szír ember hétszer merült alá a törvény fennállása idején. Te pedig a Szentháromság nevében háromszor merültél alá. Hitvallást is tettél. Emlékezz csak vissza: hitvallást tettél az Atyáról, hitvallást tettél a Fiúról és hitvallást tettél a Szentlélekről.
Őrizd meg hát a dolgok rendjét ebben a hitvallásban. Meghaltál a világnak és az Isten számára támadtál föl. Eltemetkeztél a világnak a vízben, az ő elemében, így meghaltál a bűnnek és feltámadtál az örök életre.
Hidd el hát, hogy ez a víz nem csak víz volt, hanem kegyelem is, és nem is hatástalan.” (Szent Ambrus)
3: „Aztán okulj a Királyok Könyvének olvasmányán is. Námán szír ember volt, bélpoklosságba esett és senki sem tudta kigyógyítani. Akkor az egyik rableány azt mondta neki, hogy Izraelben van egy próféta, aki meg tudná szabadítani. Ő pedig aranyat és ezüstöt vett magához és elment Izrael királyához. Elizeus azonban azt sugallta a királynak, irányítsa hozzá a szír embert, hadd ismerje meg, hogy van Isten Izraelben. Mikor pedig az hozzá érkezett, meghagyta neki, hogy merüljön alá hétszer a Jordán vizében. Arra ő magában azt forgatta, hogy jobb vizei vannak az ő hazájának, sokszor fürdött is bennük, mégsem szabadult meg poklosságától. De mikor szolgái biztatták és rávették, mégis alámerült a vízben. Amikor megtisztult, menten megértette, hogy nem a víz ereje tisztít meg valakit, hanem a kegyelemé.
Hát akkor gondold meg azt is, hogy kit jelképezhet az a fiatal rableány? Ez az Úr Egyházára értendő, amelyet előbb a bűn vetett fogságba, mikor még nem élvezte a kegyelem szabadságát, aztán az ő tanácsára hallotta meg mégis az összes pogány nép a prófétai szót, amiben a népek sokáig kételkedtek, de amikor hittek neki, akkor bűneik minden szennyétől megtisztultak. Az a pogány szír is kételkedett, mielőtt meggyógyult volna.
Te már meggyógyultál, ne kételkedj tehát!” (Szent Ambrus)
2: „Ne azokat szemléld, amik láthatók, hanem a láthatatlanokra ügyelj, mert amik láthatók, azok mulandók is, amiket azonban nem láthatunk, azok örökkévalók. Fontold meg, milyen ősrégi a te keresztséged misztériuma, hisz már a világ kezdetén meg van az előképe.
Azért, hogy az Úristen helyre hozza, ami megromlott, vízözönt bocsátott a földre és Noénak, az igaznak, megparancsolta, szálljon a bárkába. Noé pedig a víz apadtával először hollót bocsátott ki, ami nem jött vissza. Aztán galambot bocsátott ki, és a galamb olajággal visszatért.
Látod, itt szó van vízről, fáról, galambról. És kétségbe vonod, hogy mindez titkos előkép?
A víz – annak a víznek előképe, melybe elmerül a test, hogy megtisztuljon minden testi bűntől. Ez a víz a temetője minden gonosztettnek. A fa melyből a bárka készül, előképe annak a megmentő fának, melyre az Úr Jézust szegezték, mikor értünk kínhalált szenvedett. A galamb azt a galambot példázza, melynek képében a Szentlélek szállt le, mint ahogy tanultad az Újszövetségben. A Szentlélek leheli lelkedbe a békét, elmédbe a megnyugvást. A holló pedig a bűnnek a jelképe. Elmegy, de nem tér vissza. Így te is mostantól őrizd meg magadban az igaz ember éberségét és bűntelenségét.” (Szent Ambrus)
1: „Keresztségedkor, nagyszombat éjszakáján, beléptél az újjászületés szentélyébe. Most idézd emlékezetedbe, mit kérdeztek tőled és tartsd eszedben, mit feleltél! Igen, ellene mondottál az ördögnek és az ő cselekedeteinek, a világnak, a paráznaságnak és az élvezeteknek.
Ígéretedet nem a holtak sírja őrzi, hanem az Élet Könyve. Láttál ott szerpapot, láttál áldozópapot és láttad a főpapot is. De ne testük alakját tekintsd, hanem a szent szertartás kegyelmét. Angyalok színe előtt szólottál, miként írva van: „A papnak ajkai a tudományt őrzik és az ő szájából a törvényt keresik, mert ő a mindenható Úrnak angyala”. Nem lehet tudatlanba venni, nem lehet tagadni: angyal az, aki Krisztus országát és az örök életet hirdeti neked. Ne külseje szerint értékeld, hanem hivatása szerint. Azt nézd, amit neked juttatott, mérlegeld, mit tett és ismerd fel hivatását.
Beléptél tehát, hogy szemügyre vedd ellenségedet, akit ellentmondásod jeléül szembeköpsz! Keletre fordulsz: mert aki ellene mond az ördögnek, Krisztushoz fordul és csak Őrá tekint, egyenes nézéssel.” (Szent Ambrus)
30: „a Te szíved szerint”
A lelkek, amelyeket te formálsz, Uram, erős lelkek. Miért találok mégis oly keveset belőlük? Miért nem vagyok én is gerincesebb a nehézségben, állhatatosabb a megpróbáltatásban?
Te azt mondtad, hogy mélyen bele kell gyökereznem természetfölötti életem talajába. E gyökerek pedig nem szavakból vagy parancsszavakból állnak, hanem valódi, belső meggyőződésből, amely lassan fejlődik és növekszik a lelkem mélyében. Ha lelkemet valami megrendíti, gyakran megingok, mert hitem csak külső életforma s nem igazi meggyőződés. Erényem pedig talán nem egyéb, mint hogy nincs alkalmam rosszat tenni….
Istenem, adj nekem erős lelket, amilyenek a válságos időben mindig támadnak Egyházadban. Add, hogy valóban őszinte legyek Hozzád, add hogy szeresselek Téged és mindig tudjam, hogy miért szeretlek! A Te kegyelmed oltsa belém a szilárd, bensőséges és mély hitet, amelynek meg kell előznie a tetteimet.
Sokszor nem látom, hogyan lehetek nagyon erős és szigorú magammal szemben anélkül, hogy ne legyek kemény másokkal szemben is. Uram, csak Te adhatod meg nekem a természetfölötti tapintatot. Nem akarom, hogy olyan lágy gyöngeség uralkodjék rajtam, amely azt súgja, hogy a szelíd lélek sohasem okoz sem magának sem másnak szenvedést. Hiszen a szenvedés nélkül, amely engem is formált és alakított, semmi sem volnék. Életemnek nem az a célja, hogy dédelgessem és becézzem magamat vagy a felebarátomat, hanem hogy magamban és másokban Isten művének kialakulásán fáradozzam. Tudom, hogy nem szabad sérteni hiába, nem lehet elkeseríteni, sem elkedvetleníteni a gyöngét és nem kell letörni a hajlott nádszálat.
A te kegyelmed sohasem engedi meg az alkudozást a követeléseid fölött. A te kegyelmed kérlelhetetlen és mégis oly jóságosan szelíd. Istenem, alakíts hát engem a te szíved szerint…” (Charles Pierre SJ)
29: „aki hátra tekint”
Ezt a mozdulatot Te megtiltottad nekünk. Azt mondtad, hogy aki hátratekint, nem méltó hozzád. Talán örökös feledésben kell élnünk? És hogyan gyónhatunk jól, ha sohasem tekintünk vissza a múltunkba? Mit akartál mondani e szavakkal?
Aki hátra tekint, sokszor az Isten jelen műveit a hajdaniak szerint ítéli meg. Ezzel kárhoztatja vagy megcsonkítja a jelent, csak azért, mert nem olyan mint a múlt. Én is azon vettem észre magamat, hogy lelki életemet gyermekkori buzgóságommal és kezdő erényeimmel hasonlítgattam össze. Életem szüntelen folyik, én pedig azt hittem, hogy mindig ugyanott, a legelején kell újból kezdenem. Nem tudtam készségesen alkalmazkodni s beletörni merevségemet a mindig új és időszerű kötelességbe. Föl akartam támasztani az elmúlt életformámat és újból meg akartam tenni ugyanazt az utat, amely valaha ifjúságomat lelkesítette.
Itt van például az engedelmességem: nem tudok már úgy engedelmeskedni, mint valaha, amikor még nem volt önálló véleményem, amely szembekerülhetett volna a kapott paranccsal! És engedelmeskednem kell most is, de ma már nagyobb lelki erővel, tágabb s nagylelkűbb öntudattal. Engedelmességem indítóoka már az kell legyen, hogy az a lelki közösség, amelynek része vagyok, többet ér, mint az én… Semminek, az én nagy elképzeléseimnek sincs értéke, ha nem egyezik Krisztus akaratával. Tehát sokkal erősebb lelkűnek kell lennem, mint valaha.
Ha hátra tekintenék és visszaszállna lelkem gyermekéletembe, ha odatapadna szívem ahhoz az egyszerű tiszta áhítathoz, az csak megnehezítené a jelen küzdelmeimet. Uram, hűségesen akarom tartani tehát az eke szarvát és tolom azt egyenesen magam előtt. Nem vágyom vissza azt, amit elhagytam már, mert ezzel a Te mai jelenlétedet tagadnám meg. Megyek utánad, mert alkalmatlannak mondtad az Országodra azt, aki az eke szarván tartja kezét és közben hátra tekint…” (Charles Pierre SJ)
28: „szegények mindig lesznek veletek…”
Mikor jössz el, Uram, hogy visszaállítsd lelkembe a kristálytiszta őszinteséget, a nyíltszívűséget, amelyet elvesztettem a sok lim-lom között? Mikor teszed szememre az orvosságot, hogy visszakapjam látásomat, mint az öreg Tóbiás? Engedd látnom a tiszta igazság tündöklését, mert csak ennek fényénél érthetem meg a lelki szegénység teljességét és romolhatatlan kincseit.
Istenem, tisztíts meg engem minden hízelgő szótól és vágytól! Ne engedd, hogy kedvemet leljem a hamisságban, a hazugságban. Adj lelkembe őszinte vonzalmat az igaz valósághoz! Söpörd ki lelkemből véglegesen a ravaszkodást, a számítgatást, a kerülgető latolgatást és azokat a hazugságokat, amiket sokszor „okosságnak” hívok. Egyeneslelkű, becsületes akarok lenni, mint a dolgok a maguk valóságában, mint a mezők lilioma s az ég madarai, amelyeket példaképül állítottál elém. Milyen szabadulás lenne lelkemre nézve, Istenem, ha nem kellene többé azon fáradoznom, hogy hazugságokat építsek! Azokhoz akarok tartozni, akikről Te mondtad, hogy szegények mindig lesznek veletek.”
(3. rész) (Charles Pierre SJ)
27: „szegények mindig lesznek veletek…”
Szükségem van tehát az őszinteségre. Nem kell hogy másoknál hatást érjek el vagy úgy tegyek, mintha mindent tudnék, pedig sejtelmem sincs róla… Minden önlegyőzés, amelyet magamra kényszerítek, letörheti bennem a kevélységet és egy lépéssel előrébb segíthet a boldogító lelki szegénység királyi útján.
Uram, nem akarok szebb látszatot keresni a szegénységemnek. Nem akarom az okosság s megfontolt józanság mázával bevonni a tétova tehetetlenségemet. A nehézkességemet sem akarom engedelmességnek beállítani. Tudom, hogy ha életemet csak a színigazságból építeném föl, szegény, de szép és szent volna a szemedben, és a rozsda és a moly csak ekkor nem emészthetné meg, mert nem volna benne egy csöpp hazugság sem.
De segíts kérlek, mert félek csupán csak az lenni, ami vagyok! S mert nincs más fegyverem, ezért keresek magamnak sokszor álarcot, hogy azok mögé rejtőzzem. Segíts, mert nagy bátorság kell ahhoz, hogy önként, őszintén lelki szegény legyek, s hogy ne adjak semmi hamis díszt az én igazi szegényes mivoltomhoz. Mert látom, hogy nem becsülöm sokra azt, ami nem zörög, nem csörög. Beszédemben és viselkedésemben is több a mesterkélt, mint az igazi.”
(2. rész) (Charles Pierre SJ)
26: „szegények mindig lesznek veletek…”
Elsorvad a lelkem, haldoklom, mert nem vagyok igazán szegény. Megvetem a szegénységet s a szegényt is. Minden szépen hangzó beszédem ellenére. Mikor vállalkoznék rá, hogy megcsókoljam az elhagyott, a rongyos szegénynek a lábát? És mikor gondolnám, hogyha ezt megtenném, önmagamat tisztelném meg? Mikor jutna eszembe, nem az, hogy köszönetet mondjak annak, akitől alamizsnát kapok, hanem az, hogy megköszönjem a szegénynek, hogy azt tőlem elfogadja…?
A szegénység minden hazugságtól megszabadítaná az életemet, mert egyedül a szegénység az igaz valóság. Az én nagyravágyó észjárásom ezt nem érti. Az én vágyaim tele vannak hamissággal és így életem is sokszor csak pogány, hiú ékeskedés. Nem tanultam még meg, hogyan láthatom meg a szegényes és egyszerű dolgok gazdag és szép vonásait.
Ez a gyöngeségem a lelki életemben is meglátszik, hiszen az üres, fellengző szónoklásaim nem sértik-e az őszinte lelki szegénységet? Nagy hangon beszélek, pózokat vágok, szónokolok, előtérbe kerülök, feltűnést keresek…
Még amikor Hozzád szólok, Istenem, még akkor is hatalmába ejtenek ezek a gyengeségeim: ha megjelenek előtted, teleaggatom imádságaimat szívből nem fakadó külső járulékkal, betanult szép szavakat mondok s ragyogtatom előtted díszes öltözetemet, mint aki a fellengzős szavalásból szeretne megélni. Pedig tudhatnám, hogy az erdő nem rendezteti magát kertészekkel, hogy nagyobbnak vagy szűziesebbnek lássék, az állat sem mesterkedik, hanem őszintén bőg az istállóban és a gyümölcs sem mindig olyan bársonyos és hamvas a nedves fűben, miután a vihar leverte… (1. rész)(Charles Pierre SJ)
25: „Boldogok, akik sírnak…”
Bevallom, Uram, hogy ettől a mondatodtól mindig féltem. Nem mertem szembe nézni vele, mert valótlannak, nyugtalanítónak láttam, mint valami rémképet. Ha a halál letöri a zsenge gyermekéletet, csak nem mondhatom a síró anyának, hogy boldog…? Amikor gyászolókat kell vigasztalnom, mondhatom-e kegyetlenség nélkül neki ezt a mondatodat…?
Boldogok, akik sírnak… A te tanításod nem azt mondja, hogy a sírás rossz. Te boldoggá avattad a könnyeket s mindenekelőtt megengedted, hogy hadd folyjanak azok akár bőségesen is. Te sohasem mondtad, hogy a szenvedés nem fáj, Te csak azt mondtad, hogy akik sírnak, azoknak a te vigasztalásodra külön jogcímük van. Megígérted nekik, hogy irántuk a Te igazságosságod részvéttel lesz s aki ártatlanul szerencsétlen, az már a Te szemedben olyan, mint ha érdemet szerzett volna. Akik sokat sírtak, azok szeméből a te ítéleteid nem egykönnyen fakasztanak újabb könnyeket.
Megköszönöm, hogy ilyen evangéliumi jó hírt rejtettél el nyomorúságunkban is, s hogy megtanítottál engem arra, hogy a szenvedés nem élvezet, hanem hogy abból éltető remény fakad, és védelemre, oltalomra számíthat. Köszönöm, hogy az őszinte könnyek is megteremhetik azt, ami különben csak az erényes élet gyümölcse.
Nem kell mondanom a betegnek, az árvának, hogy boldog, de mondhatom, hogy a könnyei, szenvedése külön isteni kegyelemhívás számára. Nem kell letörölnie könnyei nyomát, hogy Neked tessen! Te nem követeled meg azt sem, hogy hagyjunk fel a sírással, hogy országodban helyet kapjunk s irgalmadból részt kérjünk, mert már itt boldogok lehetnek akik sírnak.” (Charles Pierre SJ)
24: „nagy örömmel tértek vissza…”
A keresztény öröm: valami az örökkévalóságból. Van módomban azt úgy lelkembe ültetni, hogy sem a szenvedés, sem a halál ki nem tépheti.
A régi görögök azt hitték, hogy az emberek nevetése irigyekké teszi az isteneket, és hogy bosszújuk üldözi a földön azokat a halandókat, akik nem sírtak eleget. Talán én is ezekből a pogány rémképekből örököltem valamit? Talán ezért nem merem lelkemet bátran kitárni, hogy az öröm belé áradjon, és békében megnyugodjak?
Igen, lopva őrizgetem örömeimet, gyakran a rejtekben, s talán el is titkolom, attól tartva, hogy elveszíthetem. De így szokás-e fogadni a Szentlélek ajándékát?
Az öröm, az igazi keresztény öröm mélyebb, mint bármilyen fájdalom. Az öröm nem a lusták öröksége, nem csupán valami kellemes érzés. Az öröm a tevékeny hitemből fakad és sokszor kemény küzdelem és sok kis halál vezet a föltámadás dicsőségébe, az állandó örömbe.
Igazi örömöm csak abból fakadhat, hogy tudom, bennem van az Isten és igenis tevékenykedik általam. Semmi sem értelmetlen és semmi sem vész el abból, amit vele viszek véghez! Az én örömöm akkor tartós és elveszíthetetlen, ha abból a tudatból fakad, hogy egy vagyok Krisztussal, mint a szőlővessző a szőlőtővel.
Ezért nem kezdhetem követelésekkel, azt gondolva, hogy az örömöm majd a kéréseim teljesülésében lesz, hanem éppen fordítva: az öröm éppen abban vár rám, amiben a Te akaratod valósul meg. Csak akkor fogok földi küldetésemből nagy örömmel térni Hozzád vissza.” (Charles Pierre SJ)
23: „…mivel kevésben hű voltál…”
Ha elhatározom, hogy reggel pontosan fölkelek, ezzel az elhatározásommal nem rendítettem meg a mindenséget. Elhatározásom olyan, mint az igénytelen vaskapocs a falon. De bármilyen közönséges is, ha szilárd, ha nem törik el, nem enged, megőrzi mindazt, amit rátesznek. Ha idejében fölkelek, határozott rend, jóleső kötelességtudat uralkodik a nap kezdetén és ez megadhatja az egész napnak irányát.
A legjobb elhatározások soha sincsenek sokan. Ha sokat akarok egymás mellé tenni, nem erősítem vagy növelem, sőt gyengítem azokat. Ha alvásomhoz folyton csak hozzáadok órákat, azzal nem leszek erősebb, frissebb és elevenebb, csak lustább. Ha egyre többet elveszek belőle, belehalok. A sok egymás akadálya és veszte, amint a sok korcsolyázó is egymást gátolja a szűk pályán. Egy elhatározás jobb, mint kettő, kettő jobb, mint három, de háromnál több már mindegyik halálát is jelentheti.
Uram, taníts meg ebben is a te józan, nyugodt bölcsességedre! Állítsd és illeszd bele életemet a valóságba s űzd el lelkemből a képzelődés vagy ábrándozás gyermekes próbálkozásait, még ha a hőshöz illő nagyvonalúságnak is gondolom azokat. Engedd megbecsülnöm a keveset, amikor a sok nem a Te életedet szolgálja bennem. Add megértenem, hogy az erényeim nem a felhőkben lakoznak, kötelességemet nem a csillagokban kell keresnem. Igaznak és őszintének idelent, a kevésben kell lennem. A nagyot és a sokat majd Te adod át nekem, amikor azt látod, hogy a kevésben hű voltam.” (Charles Pierre SJ)
22: „…és úgy ajánld fel áldozatodat”
Az imádság mindenekelőtt felajánlás és elfogadás. Akinek sok a tennivalója, annak sok a felajánlani valója, s elsősorban azt kell felajánlania, amit tesz. Az önfelajánlás imájára szükségem van, s az mindig lehetséges is, mert ahhoz hogy a tevékenységemet felajánljam, nem kell otthagynom azt, amit teszek, és nem kell közben a rejtekben imákat rebegjek, hanem elég megőriznem a jószándékom zavartalan tisztaságát. Tevékenykedhetek, pihenhetek vagy szórakozhatok is egyedül Istenért, mert amit felajánlok, az megszentelődik. A
szentképek is munkaeszközeikkel vagy kínzóeszközeikkel ábrázolják, amint azokat Istennek felajánlják.
Uram, fölajánlom ezt vagy azt, amiben éppen foglalatoskodom, mert a kötelesség nem méltatlan hozzád, ott vagy a kezdeténél és megszenteled azt, s ott maradsz a végzésnél is, ha imádságos lelkülettel végzem. Imádságomnak tehát annyi ideig kell tartania, mint munkámnak, pihenésemnek és nyugalmamnak. Így lesz életem jó illatú szüntelen felajánlás és lankadatlan hódolat, mert az imádságom elsősorban nem beszéd, hanem várakozás és hódolatos fogadás. Várakozás Tereád, hogy minél teljesebben lelkembe jöhessen a kegyelmed, a megváltó erőd, amely folyamatosan közeleg. Ha nincs mit mondanom, van mit várnom, így ajánlva fel áldozatomat.” (Charles Pierre SJ)
21: „Mindenkit magamhoz vonzok…”
Sok lélek kereste hosszas fáradsággal, hogy mi az ő legfőbb hibája, de azzal nem törődött, hogy mi az ő legfőbb vonzalma. Pedig a lelki vonzalmak és hajlamok nevelése és művelése éppen oly hasznos és szükséges, mint az élősködő hibák kiirtása.
Művelnem kell magamban a helyes lelki vonzalmakat. Vannak rossz, de vannak jó, magasba irányuló, nemes hajlamaim is. Vannak lejtős és vannak emelkedő ösvények is bennem. Uram, Te nem csak gyöngeségeimet ismered, hanem Feléd irányuló vágyaimat is. Használd fel, kérlek, ezeket, és közeledj felém általuk, hiszen tudom Uram, hogy a kegyelem és a természet nem ellenségei egymásnak. A természetem nem csak akadályozhatja, hanem meg is könnyítheti a Szentlélek munkáját bennem. Minden léleknek megvan a maga sajátos lelki lendülete, jó hajlama, amelyet meg kell keresnie, így nekem is meg kell ismernem a Feléd lendítő vonzalmaimat. Csak ez tehet egyedivé, csak ez különböztethet meg másoktól.
Íme, előtted vagyok, Uram, és kérlek, juttasd eszembe, hogy mibe került Neked az én lelkem. Köszönöm azokat a vágyaimat, melyek Hozzád visznek közelebb, mert azok végső soron nem is az én vágyaim, hanem megvalósulása a kereszten tett ígéretednek, miszerint: mindenkit magamhoz vonzok…” (Charles Pierre SJ)
20: „…ti szerettetek engem”
A szeretet, amellyel szeretlek, Uram, a te ajándékod, a kegyelmed fejlődése bennem. Tudom, hogy semmi természetfölötti jó nem származik tőlem, a szeretetem is a Szentlélek kegyelmének gyümölcse bennem.
Ezért mondod: „ti szerettetek engem”. Igen, Uram, igaz az is, hogy én is szeretlek. Szerettelek téged hajdan, amikor még kisgyermekek voltam és örömtől repesett szívem karácsony estéjén, mert leszálltál hozzánk, mint gyermek a jászolba …
Szerettelek az Oltáriszentségben első szentáldozásomtól kezdve s a többi szentáldozáskor, amikor elpanaszolhattam neked nyomorúságaimat és ígértem, hogy benned maradok. Szerettelek később is, midőn áldott kereszted súlyát éreztem, és nem akartam, hogy az enyém különbözzön a te önfeláldozó életedtől. Szerettelek a húsvéti diadalodban és minden rejtett művedben. Azokban a lelkekben is, melyeket javamra is megszenteltél.
Szeretlek ma is és kérlek, ne engedd, hogy valaha, valami is elszakítson tőled! Szolgálni akarok veled és érted mindvégig, a te szavadra támaszkodva és abban a tudatban, hogy Te rám is számítasz.
Igen, számíts rám, Uram! Akkor is számíthatsz rám, amikor ráunok mindenre, még magamra is, ha minden törekvésem meddőnek bizonyul és gondolataimat, szándékaimat rosszindulatúan kigúnyolják. Akkor is számíts rám, Uram, ha elhagyatva állok, és az a kérdés kínoz, hogy nem pazaroltam-e hiába életemet mások javára, ha felhők borítanak el és a sötétség kísérti lelkemet, hogy elűzhessem az alkonyat kísértőjét és megőrizzem lelkemet a te hited fényében. Elég lesz akkor hallanom ajkadról azokat a mennyei szavakat és tőled megtudnom, hogy te nem kételkedsz hűségemben. S ha majd földi életemet bevégzem, jöjj el haláltusámban is, és Te tégy rólam bizonyságot és mondd nekem is, amit mindannyiunknak: ti szerettetek engem…” (Charles Pierre SJ)
19: „ne vétkeinket nézzed, hanem Egyházad hitét…”
Hogy az Egyházzal együtt imádkozzunk, hogy benne és általa cselekedjünk, nem szükséges nyilvánosan megjelennünk, mert nem a külső ténykedés a liturgia lényege. A liturgiának nem lényeges alkotórésze a szertartások pompája, sem a nagy tömeg jelenléte, sem a mozdulatok ügyessége s az ének szépsége. Mindez illő és nagyon dicséretes, sőt igen kívánatos is, de az Egyház a csendes misében éppen úgy működik, mint az ünnepélyesben.
Az Egyház nem a szentmisén jelenlevő hívek látható csoportja. Az Egyház éltető, összetartó kapcsa Krisztus Lelke, nem a sokaság. Nemcsak az cselekszik az Egyház nevében, aki azt hangosan mondja, hanem az is, aki ezt a legelhagyatottabb pusztaságban vagy a tengeri hajó magános kabinjában teszi. Uram, mindjobban meg akarom becsülni, még a legszerényebb külszín alatt is, a Te örökké eleven működésedet a hierarchikus Egyházadban. Add, hogy szeressem istentiszteleted új fényeit, de azt is szeretni akarom, ami az elmúlt keresztény századok emléke vagy ereklyéje, mert tudom, hogy a liturgia nem a régiből vagy a holnap kitaláltból, hanem az örökkévalóból meríti erejét, hiszen az isteni igazság s az isteni kegyelem változatlanok!
Add Uram, hogy mindinkább megértsem, mennyire bensőleg függök ettől az örök liturgikus élettől, amely által minden javamat kaptam, a keresztségemtől egészen a temetésem Requiem-jéig, hiszen Te nem érdemeinket vagy elkövetett vétkeinket nézed, hanem egyházad hitét…” (Charles Pierre SJ)
18: „az én igám édes…”
A te igádat könnyű viselni? Hát a sértések megbocsátása, a kérlelhetetlen harc az önzés ellen? Könnyű, amikor én annyira hajlok a lustaságra és szüntelen azon töröm a fejemet, hogyan kerüljem ki a megerőltetést?
Uram, ha körültekintek is, azt látom, hogy mások is tagadják nyugodt állításodat. Sokan vannak a keresztények közt is, akik alig viselik terhed felét vagy harmadát, s máris úgy érzik, hogy az agyon nyomja őket. Bukdácsolva vánszorognak, s azt gondolják, hogy túlságosan sokat kívánsz a mi gyöngeségünktől. Alig tartanak meg kettőt vagy hármat parancsaidból, alig szentelnek neked néhány órát évenkint, vagy már a heti szentmise idejét is sokallják … És a te igád könnyű? Ha kevesebbet követelnél tőlük, nem biztosabb, hogy kapnál valamit…?
Vagy kétféleképpen lehet igát, terhet hordozni? Ha két vödör vizet kell hoznom, azt is két kezemben hozom, nem egyenként, kettőt fordulva! A Te igádat sem félvállról kell vegyem magamra, hanem egész lélekkel? Lemondva minden próbálkozásról, hogy önzésemet és függetlenségemet is egyik kezemben megtarthassam?
Uram, én is odaadóan akarok aláállni, mert csak így könnyebbülök meg alatta, és csak így találom meg az egyensúlyomat. Ha csak félvállról akarom hordozni az igádat, nem sokáig viszem. Ha a súlyos bűntől óvakodni akarok, de nem tiltom meg magamnak a kis könnyelműségeket, akkor lehetetlen vállalkozásba kezdek. Nem lehet megőrizni a tisztaságot sem félig!
Ha lelki életemben is csak e két szót ismerem: egészen vagy sehogy, akkor nem fogom vesztegetni időmet kivonással vagy osztással, és nem gyötrelmes, hanem felszabadító élményem lesz az, amit mondasz, hogy a Te igád édes…” (Charles Pierre SJ)
17: „gyertek velem egy csendes helyre…”
Nem az én, hanem a Te nevedben kereszteltek engem. Nem szót és beszédet vársz tőlem, hanem létet, életet. Nem a szavaimat kell szaporítanom az erényekről, hanem az erényt kell növesztenem magamban a Veled való csendben.
Minden cselekedetemnek e belső csendben kellene gyökereznie és lelkemnek mélységes otthonnak kell lennie, ahová nem hatol be a zűrzavar és tülekedés. El kell hallgattatnom lelkem minden lármáját, és csendjét pedig neked felajánlani, Uram. Van ebben a csendben győzelem a belső szétszóródottságom fölött, a mohó sokféleség fölött, amely kiveti lelkemet a béke szelleméből. Van ebben a csendben egy hitvallás is, amiben elismerem, hogy kívüled nincs tevékeny nyugalom, s hogy hagynom kell, hadd árassza el a te teljességed az én ürességemet, mert csak így lehet életem gazdag és tartalmas. És van ebben a csendben nagy vágyakozás is, nyugodt, de állhatatos vágy a végleges, az örökkévaló után. Az én lelkem csendje a te győzelmed.
Lelkemben hordozom ezt a csendet és belevegyítem minden cselekedetembe. Nem azért hallgatok, hogy magamra gondoljak, hogy minden mozdulatom ésszerű és mértéktartó legyen. A te tanítványaid azért hallgatnak, hogy téged hallgassanak, hogy neked engedjék a szólást, hogy átadják magukat neked, és Te az isteni gondolataid szerint formálhasd őket.
Ez a hallgatás és csend nem zárt ajtó, hanem számodra nyitott bejárat, amelyen át hozzám jössz és hívsz engem is egy csendes helyre…”
(2. rész) (Charles Pierre SJ)
16: „gyertek velem egy csendes helyre…”
A csend ékesen szólóbb lehet, mint a beszéd, mert mélyebb és teljesebb. Én is hallgatok előtted, Uram, és lelkem a csendben hasonló lesz a nyugodt, tiszta éjszakához, amely csak látszólag tétlen, de minden tevékeny benne és dolgozik, hogy előkészítse a hajnalfényt s a világos napot.
Ha melletted, miattad hallgatok, lelkem megtelik imádsággal és betelik teveled.
Mindig csodálom azokat, akik nagy lelki könnyedséggel csak közbeeső lépcsőfoknak tekintik a hallgatást, a lélek csendjét, nem pedig valami fáradságosan szerzett végeredménynek. Nem könnyű hallgatni és csendben lenni, amikor rendetlen vágyaim, kívánságaim, szeszélyeim, következetlenségem és makacsságom dübörög bennem, ha kemény, érdes szavak hasítanak lelkembe, vagy ha csalódások érnek.
Az ilyen hallgatások leginkább a Te dicsőségedre vannak. Olyanok ezek, mint a konszekráció pillanatai a templomban, amikor minden elnémul benne. Ha megjelensz előttem, Uram, mit mondjak neked? Ha eljössz értem az utolsó napon, vajon szónoklattal fogadlak-e? Nem, hanem csendben hódolok előtted és fogadom végzésedet. Ezt a végső, nagy, „legbeszédesebb csendemet” igyekszem előkészíteni és gyakorolni minden nap a jelenlétedben ahová Te hívsz, amikor azt mondod: gyertek velem egy csendes helyre…”
(1. rész) (Charles Pierre SJ)
15: „ezt megteszik a pogányok is…”
Uram, én amikor a pogányokra gondolok, öntelt hálálkodással sorolom el mindazt, amim van és ami úgy látszik, hogy nekik nincs. Úgy gondolkozom, hogy ők csak arra jók, hogy sötét háttér gyanánt szolgáljanak, amelyből az én erényeim annál élénkebben elővilágíthatnak. A magasból tekintek le rájuk, és olyan öntelt és hiszékeny vagyok, hogy még azt is gondolom, hogy Te minden dicsőséget egyedül azoknak tartasz fönn, akik hivatalosan szolgálnak neked és nevedet viselik.
Te pedig a pogányokra hívod fel figyelmemet és kérdezed: mivel is teszek többet, mint ők? Erényem sokszor nem más, mint hitvány taktika: igyekszem kikerülni azokat, akiket nem szívelek, és így ha nem látom őket és nem bántom őket, azzal ámítom magamat, hogy viselkedésem igazán keresztény… Itt van például a mértékletesség erénye… De hát nemde a pogányok is? Seneca, Plutarkhosz és Cicero is magasztalták és gyakorolták a mérséklet erényeit. Ha azt keresed bennem, Uram, hogy én mennyivel teszek többet ezeknél, félek, hogy semmit sem találsz bennem… Megborzad a lelkem, ha meggondolom, mennyire hasonló gondolkozású vagyok a pogányokhoz. Nem akarok rendkívüliségekre törekedni, hanem csak méltó akarok lenni hozzád, Uram. Meg akarom becsülni és tisztelni a pogány lelkekben is, mint ereklyét, azokat a nemes törekvéseket és vágyakat, amelyek Reád irányulnak. Nem akarom vak büszkeségemben többre tartani magamat náluk, és nem mondom, hogy érdemesebb vagyok, mint a pogányok.
Azt sem gondolom többé, hogy kegyelmed jogot ad a hitetlenek megvetésére, hanem inkább kötelességet ró rám, hogy alkudozás nélkül szolgálatukra legyek, hiszen sokszor ezt egymással megteszik a pogányok is.” (Charles Pierre SJ)
14: „feltörte az alabástrom edényt…”
Nem kell zsugori vagy számítgató lelkülettel tartogatnom Istennek szánt adományomat. Nem kell óvatoskodnom. Hiszen övé az aratás, övé a magtár is, övé a kemence és a liszt, s övé az is, aki a kenyeret süti. De az én önző lelkem mégis vonakodik átadni magát! A teljes önátadás minden nemétől irtózom.
Pedig meg kell tanulnom és gyakorolnom is kell ezt a teljes önátadást.
Istenem, öld ki belőlem a kapzsiság szellemét, mindazt a hazugságot, amely elhiteti velem, hogy én az vagyok, amim van, és hogy elvesztem azt, amit neked adok.
A szétáradó illatszer nem ment veszendőbe, mert amit Neked adok, azt Te sohasem foglalod le a magad számára. Enyém marad tehát az, amit Neked adok, ha nem hagyom el házadat, mert a ház nekem is „megtelik a kenet illatával”. Uram, adj lelkembe erőt és határozottságot, hogy legyőzhessem a kislelkűségeimet és tétovázásaimat. Ne engedd, hogy megosztott szívvel szolgáljalak. Szabadíts meg gyávaságomtól, mert vonakodom fönntartás nélkül átadni magamat! Onts lelkembe undort a szívbeli fukarság ellen! Ne engedd, hogy tűrjem magamban azt a hajlamot, amely görcsösen összeszorítja kezemet, ha adnom kell valamit és mohón kitárja azt, ha kaphatok valamit.
Ha pedig fölajánlom neked életemet ajándékképpen, egyszerre és visszavonhatatlanul, ha többet teszek, mint amennyit a puszta kötelesség követel, ha túlhaladom adományommal a parancsot, akkor elég nekem tudnom, hogy megdicsérted azt a bűnbánó asszonyt is, aki nagyon szeretett Téged és ezért bátran feltörte az alabástrom edényt.” (Charles Pierre SJ)
13: „Behunyt szemmel…”
Életem legfontosabb pillanatai nem azok, amikor beszéltem vagy cselekedtem, hanem a legfontosabb pillanatok a legcsendesebb pillanatok voltak.
Azért hunyom be szememet, hogy összeszedjem magam. Nem azért, hogy semmit se lássak, hanem hogy mindent lássak, de semmi se vakítson.
Az a régi jámbor szokás, hogy összetett kézzel és behunyt szemmel imádkozunk, telve van mélységes értelemmel, amelyet a szórakozottak nem értenek meg.
Add, Uram, hogy én is tudjak csukott szemmel lenni, összeszedetten. Nem tudatlanságból vagy lustaságból, hiszen azok a belső csendes órák arra valók, hogy egymással beszéljünk és egymást lássuk. Sohasem tértem magamba anélkül, hogy lelkem bejáratánál ne vártál volna rám…
De akkor miért telik el napjaim nagy része mégis valami öntudatlan holdkórossághoz hasonló állapotban a nélkül, hogy tetteim igazán az enyéim volnának és beszédem tartalma több volna, mint üres szavak?
Mert nem élek mély életet. Mert nem őrzöm féltve belső szentélyemet. Csavargókat engedek be hajlékodba, Uram, és hitetlenek tanyáznak templomodban. Csak te tudod a szentélyemet megtisztítani, a tolakodókat kiutasítani és csak te tudsz engem visszaadni önmagamnak békés összeszedettségben.
Csak az összeszedettség gyógyít ki tehetetlenségeimből. Segíts Uram, hogy bátran bízzam Rád magam, behunyt szemmel…” (Charles Pierre SJ)
12: „térdre borulva…”
Uram, Te értem is térdre borultál, ott a getszemáni éjszakában. A napkeleti teherhordó állatok, a puszta tevéi, amelyekről tanítványaidnak beszéltél, térdre borulnak, mikor eljön az ideje, hogy a terhet lerakják róluk. Én meg gyakran fáradtan roskadok le előtted bűneim és tévedéseim súlya alatt.
Most térdre borulva én is átadom magam Neked. Végy irgalmadba! Nem megyek tovább. Kegyelmeddel csak térdre borulva találkozhatom. Valahányszor térdre borulok, mindig arra kérlek, hogy hallgass meg engem. Nézd, ez az én egyetlen eszközöm, amellyel „kényszeríthetlek”, mert csak ezt az egy módját látom annak, hogy Te nem tudsz visszautasítani valamit: amikor térdre borulok.
Ez az egyetlen mozdulatom, ami mindenható lehet. Nem azért, mert megalázó, hanem, mert igaz. Te sohasem taszítottál el térdelő embert, sohasem beszéltél vele keményen. Csak térden állva vagyok irgalmad oltalmában, és tekinteted csak innen nézve biztatás és föltámadás a számomra.
Kérlek, életem utolsó órájában is, akár járok vagy kelek, akár fekszem egy betegágyon, tekints rám és láss engem Előtted térdre borulva…”
(Charles Pierre SJ)
11: „Mindennapi kenyerünket…”
A szentségek láthatatlanul művelik azt, amit érzékelhetően jelképeznek. Az Oltáriszentség elsősorban nem a jelenlétet jelképezi, hanem táplálékot jelent. A táplálék pedig azért van, hogy magamhoz vegyem és átalakítsam magammá. De itt az isteni táplálék alakít át engem! Tehát a szentáldozásban van valami szent mindennapiság, mint a táplálékban.
De veszít-e az eledel valamit értékéből azért, mert az éhezőt mindennap ki kell elégítenie? Talán ritkábban kell étkezzem, hogy megszokottá és mindennapivá ne váljék?
Minthogy az Oltáriszentség eledel, a legfontosabb nem azt tudnom, vajon méltó vagyok-e rá, hanem hogy szükségem van-e rá! A táplálék elsősorban nem jutalom, hanem gyógyszer a szervezet enyészete ellen. Tartalék és kívülről kapott szükséges segítség, mert nélküle elpusztulna a szervezetem. Ha a kegyelem állapotában vagyok, mindennap áldozhatok. Csak a halálos bűn foszt meg ettől. A halottnak sem adnak eledelt…
A szentáldozásom nem valami körülményes látogatás, hanem az élő, tevékeny Jézus lelkembe-testembe jövetele, hogy minél nagyobb területet adjak át neki munkatér gyanánt. A hódoló szavaim rövidek is lehetnek, inkább az önátadásom legyen teljes. Ő azért jön lelkembe, hogy bensőleg alakítson át.
Az Oltáriszentség eledel. Tehát nem selyemmel bélelt, kis, rejtett kápolnává kell alakulnom, hanem éhséget és szomjúságot érző lélekké, aki vágyakozik a megmentő kenyér után. Aki kéri és örömmel éhezi a mindennapi kenyerünket…” (Charles Pierre SJ)
10: „és parancsolt a láznak…”
Istenem, a láz emészti és lerontja lelki életemet. Ha fülem cseng, rosszul hallom szavadat, és ha lázas álomképek zavarják látásomat, hogyan veszem észre jelenlétedet és honnan ismerjem föl üzeneteidet?
Életem kapkodásban telik. Sok a zökkenés, kevés a haladás. Az izgatottság szór szét, nem tudom nyugalomban tartani a lelkemet. Még a bánatom is lázas. Sietek, hogy belsőmet rendbe hozzam és ezért nem vagyok képes alapos és őszinte önvizsgálatra sem. Úgy vagyok, mint az írók, akik beleuntak asztaluk nagy rendetlenségébe, kinyitják a fiókot s beledobnak össze-vissza mindent. S amikor így lesöpörték, azt hiszik, hogy rendet raktak…
Gyógyítsd meg Uram, lázas izgatottságomat! Fogd meg a kezemet, Uram, mint ezé az asszonyét, mert ha a te erős kezed megérint, eltűnnek lázas zavaraim.
S ha már megszűntem lázasan nyugtalankodni és rémüldözni, majd megláthatom azt is, hogy még milyen kincsek vannak életemben, és abban az isteni feladatban, mely minden bajom, nyomorúságom, még öregségem ellenére is az életcélom marad, mert a Te szent akaratod tűzte azt elém.
Jöjj, lépj oda ágyamhoz, amelyben forgolódom és kínzom magam amiatt, amit elmulasztottam megtenni.
Gyere, lépj oda ágyamhoz, érints meg, hogy amikor felébredek izgalmaimból, láthassam hogy itt jártál nálam és parancsoltál a láznak…” (Charles Pierre SJ)
9: „Van itt egy fiú…”
Mikor a pusztában az éhes tömeg közé egy kisfiút küldtél néhány árpakenyérrel és két hallal, senki sem sejtette, hogy mekkora csodát készítesz elő, és hogy már ezzel is, az Oltáriszentséget fogod kinyilatkoztatni. S ez a kisfiú elhagyta otthonát és magával vitte szegény útravalóját a nélkül, hogy tudta volna, hogy Szentlelked irányítja lépteit és hogy valami félelmetesen magasztos, egyetlen, örök esemény történik e sovány kis tarisznya révén.
Velem is hasonló történik. Gondviselésed zajtalanul biztosítja számomra hitem erőforrásait, és megelőző szereteted biztosítja lépteimet. Sok mindent én is csak utólag vagyok képes felfedezni.
Te készítetted elő az erdőben kereszted fáját, azt az egyetlen fát, amelyet gondviselésed erre a célra növesztett. Te készítetted elő a csodálatos halat, amely Péter számára az adógarast adta. Te vagy a rejtett Isten. Te tudod, hogyan kell építeni a csendben, hogyan kell összeállítani, egyesíteni, összhangba hozni valamit. Te tudod, hogyan kell az én gyarlóságom törékeny dirib-darabjaiból megépíteni örök művedet.
Mennyire más lenne életem, ha tudnám: minden jócselekedetem felelet a Te megelőző szeretetedre, amit abból veszek észre, hogy mindig és mindig a legszükségesebbel a tarisznyájában, már régóta van itt egy fiú…” (Charles Pierre SJ)
: „Színültig töltötték…”
Íme, ez volt az egész tennivalójuk és ez elég volt. Csak vizet öntöttek a vedrekbe. Nem volt egyebük. De épp ezen a szegénységükön ragyogott fel a te hatalmad. Nekem sincs egyebem, mint akaratom, vágyaim, napjaim és esztendőim, amit én is beleönthetek az örökkévalóság kővedreibe. Napjaim úgy folynak le, mint a semmirevaló víz a kőmedencékbe…
De legalább teljesíthetem a kötelességemet! Ők is színig töltötték…! Nem szabad megnyugodnom csak akkor, ha már nem tehetek többet. Vizet is lehet odaadással önteni, amint az egyszerű feladatot is lehet tökéletesen végezni.
Ha magamra tekintek, látom, hogy nem töltöttem színig a vedret. Hanyagságból vagy önzésből nem adtam oda mindazt, amit adhattam volna. Magamnak tartottam fönn az életem fölött való rendelkezést, ahelyett, hogy Neked engedtem volna át. Meg akartam őrizni szabadságomat és a képességet, hogy elhagyhassalak, ha sokat kérsz. Azt mondtam magamban: vigyázz, nehogy sokat adj, nehogy túlozz az önfeláldozásban és elveszítsd a jogos alkalmat az élvezetre!
De Te, Uram egy szóval sem mondtad azoknak a szolgáknak, hogy a kővedreket színig töltsék…! Te rájuk hagytad, hogy lássák meg maguktól az engedelmes szeretet nagyszerű alkalmát.
Nekem is fel kell ismernem: miért szükséges egészen a lehetőségeim határáig elmennem. Hogy köteles vagyok-e mindig a legtöbbet tenni? Vagy a Te csodáidat rontom el, ha nem adom oda azt is, amit – bár nem parancsolod – de adni tudnám? Jaj, én a kérésedre meddig tölteném…?
Mert ők színültig töltötték…” (Charles Pierre SJ)
7: „Emlékezetemre…”
Istenem, taníts meg, hogy helyesen tudjak múltamra emlékezni és méltó módon használjam emlékezőtehetségemet, mintha szent ténykedést végeznék. Szeretnék úgy bánni a bennem élő múlttal, mint jóságod adományaival és megelőző szereteted gyöngéd jeleivel.
Te ismered egész múltamat. Te sugalmaztad mindazt, ami jó vagy üdvös volt benne és megbocsátottad, amit gonoszságom vagy gyöngeségem vétkezett. Ha emlékeim világában hittel körülnézek, láthatom, hogy Te mindig ott voltál, hogy Te, mint „hű tanú”, mindent láttál és velem voltál minden jó és rossz dologban. Ezért ha jól emlékezem viselt dolgaimra, az emlékezés lehet egy hosszú társalgás, hálaadó himnusz, mely mintegy tömjénfüstölőn, vidáman égeti és folyamatosan ajánlja Neked a múltamat.
Így válik megszenteltté emlékezetem, mintha egy templom volna, az isteni kegyelemtől áthatva, a kapott jótétemények emlékeiből építve.
Fogadd hát emlékezetemet, Uram! Ne megsemmisítsd, hanem fogadd el, hogy ez is Tiéd legyen bennem, ne az enyém! Hogy többé másról se beszéljen nekem csak Rólad és segítsen el engem a szüntelen dicsőítésedre és jóságodról szóló emlékezetemre…” (Charles Pierre SJ)
6: „Maga sem tudja hogyan…”
Uram, ha több bizalmam volna természetfölötti működésed eredményes hatásában, akkor életem minden túlzó aggodalmától megszabadulnék és sok türelmetlenség eltűnnék lelkemből. Meg kell elégednem azzal, hogy mindig közvetlen közeledben vagyok és hogy legalább igyekszem közreműködni kegyelmeddel.
Sokáig azt hittem, hogy van valami hősies emberi iparkodás az, ami pótolhatja kegyelmedet vagy siettetheti annak hatékonyabb működését bennem. Azt hittem, hogy az életszentség műve inkább törekvés és vállalkozás, mintsem elfogadás. Inkább az én személyes igyekezetem, mint hódoló feleletem. Azt hittem, hogy először nekem kell elkezdenem, holott a legelső tennivalóm az, hogy hálásan elfogadjam amit már kegyelmeddel, minden törekvésemet megelőzve, bennem megkezdtél. Amit pedig bennem elkezdtél, azt bizonnyal folytatod is.
Hogy mi vagyok, nem tudom. Hogy mit érek, te látod. Nekem csak egy vágyam van, hogy téged mindinkább szeresselek, hogy téged keresselek mindenben, mert egyedül te tehetsz engem magamnak elviselhetővé és te akadályozhatod meg, hogy gyatra erényeimtől és bűneimtől el ne keseredjek.
Énbennem az igazi érték Te vagy. Ez nem azt jelenti, hogy magamat sötétségbe borítsam, vagy tétlenül várakozzam, hanem hogy engedjem és megelégedjek azzal, hogy Te alakítasz engem, magam sem tudom hogyan…” (Charles Pierre SJ)
5: „Szedjétek össze a maradékot…”
Az igazi szeretet semmit sem vesz csekélység számba. Ha azt mondom, hogy csekélység az a szenvedés, amelyet a másiknak okozok, vagy az az öröm, amelytől másikat megfosztom, – akkor fogalmam sincs hogyan kell szeretni, és nem ismerem a szeretet titkát.
A hit a kis dolgokat mindig szentnek tartja. A kis dolgok rejtett kincsek, amelyeket csak a természetfeletti látóérzék segít felfedezni. Kis dolgokból áll az én életem is. Másoké is. Kis dolgokból van összetéve lelki erőm is, amelyet akaratom apró cselekedetekre darabol. Kis dolgoknak látszanak az isteni kegyelem megnyilvánulásai is. Kicsik, mint a szentély örökmécsese, az oltár csengője, a tömjénfüst apró, elillanó fölszálló fodrai. Nem szabad elhagynom semmit elveszni abból, amit Krisztus adott és megszentelt.
Akkor a kis dolgokra való gondom csupán gondos pontosság volna? Nem, az nem elég. A kis dolgokra való gondom épp a nagyvonalú odaadottságom, a hűséges ragaszkodásom megnyilvánulásai. Ha mindig Vele vagyok, akkor nem összpontosítani kell, hiszen én nem a szeme láttára élek, hanem Vele és Benne. A pontosság, hogy akaratának megfeleljek, nem egyéb, mint hűséges követése apró kis sugalmainak.
Így nemcsak a kicsinyeskedést és aggályosságot kerülöm el, amellyel magamat emésztem, hanem azt az üres, sokszor szabadságnak látszó felelőtlenséget is, amely nem törődik az isteni ajándékok kis részecskéivel, amelyekből életünk összefűződik, ezért képtelen észrevenni, megbecsülni és összeszedni a maradékot… (Charles Pierre SJ)
4: „A Te kezedbe…”
Néha úgy beszélnek nekem az utolsó órámról, mintha annak a legrémületesebbnek kellene lennie.
Szeretnem is kell a halálnak ezt az irgalmatlan igazságosságát, szeretnem kell tanítását, mert mindennek megadja a megillető helyet, de az Úr nem készít titokban semmit, amivel éppen utolsó órámban szeretne rám ijeszteni. Nem áll majd elő diadalmaskodva, hogy régi tartozásokat követeljen rajtam, aki életemben – ha botladozva is – de jóakarattal igyekeztem eleget tenni kötelezettségeimnek.
Uram, én ún úgy szeretnék a halálra gondolni, mint a Te hűséges tanítványod. Tehát veled, Mesterem, csak veled együtt akarok gondolni rá. Ahogyan benned élek most, úgy akarok benned is maradni a halálomban: a Te kezedbe ajánlani a lelkemet.
Ezért minden nap gondolhatok a halálra, mert mindennap valamiképpen ezt gyakorlom. Szüntelen igyekszem önmagam számára meghalni. Tied életem, tied napjaim, szándékaim, megpróbáltatásaim és áldozataim. Ha halálom órája elérkezik, nem kell rémületbe temetkezzek, nem kell rettegnem jöveteledtől, hanem a te kegyelmed békéjében tovább kell szőnöm a menyegzői ruhát, amely lelkemet ékesíti a döntő pillanatban, amelyben megjelenhetek előtted.
Megjelenni előtted? Hiszen éppen ezt gyakorolom mindennapi imámban, minden elmélkedésemkor, minden érted hozott áldozatomban.
Hiszen te sohasem vagy távol tőlem, velem együtt dolgozol lelkem megváltásán, megszentelésén. Ha földi életem közös művét így vállaltad velem, akkor pont halálom óráján hagynál magamra? Te, aki magadat hűséges társul adtad nekem, éppen a végső pillanatban hirtelen megváltoznál?
Az én halálom kell, hogy a Te diadalod legyen. Azt akarom tehát, hogy a Te győzelmed minél teljesebb legyen! Nem akarom életemben ezt a győzelmedet tönkretenni vagy megcsonkítani kislelkűséggel s azzal, hogy bizalmam megrendül benned! Veled bizalmamnak ki kell állania azt a tűzpróbát, talán a legnagyobbat, hogy ne legyek méltatlan tanítványod.
Elfogadom, Uram, előre is, hogy bármely órában és bármely körülmények között elszólíthatsz az életből. Te ismersz engem, Uram, tudom hogy mennyit törődtél nyomorúságommal, hiszen egész életemet a te irgalmad és jóságod ragyogta be.
Ha majd velem született gyöngeségem nem bírja tovább, akkor nem kételkedem, hogy isteni szeretetedbe fogadsz, és lelkem átadhatom a Te kezedbe…” (Charles Pierre SJ)
3: „Fáradtan leült a kúthoz…”
„Az a nyomasztó fáradtság, amely akadályozza imámat, elzsibbasztja lelki erőmet és megakasztja buzgalmam lendületét; ez a szüntelen megújuló fáradtság, amelyet mindig ellenségnek tartottam, vajon nem hozhat-e ez is valami felderítő jó hírt?
Krisztusnak kellett a fáradtságot magára vennie, hogy megtanuljam azt becsülni. Talán azokban az álmos percekben, amikor testi gyengeségem fogva tart, nem lennék méltók előtte megjelenni? Vajon ahhoz, hogy Te meghallgass minket, szükséges a mindig friss és eleven szellem, a tettrekész, ruganyos akarat, a csillogó szem és a kitárt kéz?
Te elfáradtál az úton. Hogy Hozzád hasonlítsak, nem kell elérhetetlen magasságba kapaszkodnom, sem pedig lelkem összes rugóit megfeszítve tartanom. Hogy Istennel találkozhassam, nem kell kivetkőznöm emberi gyöngeségeimből vagy tettetni, mintha erős volnék. Nem kell semmi hamis szerepet játszanom és semmi külső látszatot kölcsön kérnem, elég, ha ember vagyok és hasonlítok az ember Fiához. Ameddig nem süllyedek le a bűn színvonalára, együtt vagyok vele. Mert minden nyomorúságomat magára öltötte, a fáradékonyságot is, hiszen Ő is fáradtan leült a kúthoz…” (Charles Pierre SJ)
2: „Mester, hol lakol…?
„Állandó lakását nem ismerném, ha ő maga meg nem mutatja, és oda nem vezetne. Őhozzá csak általa juthatok. Ő az út és a cél, alfa és ómega. Ezért csak akkor fedezhetem fel és maradhatok Nála, ha engem is az Ő szent akarata kormányoz.
Hol lakol? Bennem, közöttünk. Mert a világ telve van a Te láthatatlan jelenléteddel, és ha nem is látszik jelenlevőnek, hitem biztosít, hogy csupán csak rejtve vagy, de ott vagy. Ott vagy minden nemes és tiszta gondolat eredeténél, minden őszinte és eleven bűnbánat forrásánál. Az én szegény ártatlan vagy bűnbánó lelkem is a hajlékod, amelyet Te nem óhajtasz elhagyni.
Taníts meg, mily utak vezetnek önmagamhoz és mutasd meg azt a rejtett menedékhelyet, amelyet szeretettel készítettél magadnak lelkem legbensejében.
Uram, taníts meg arra a jóleső örömre, hogy Téged nyugodtan, csendesen szemléljelek a téged szerető és általad megszentelt lelkekben.
Ha belső látásom megvilágosodnék, úgy látnám testvéreimet is, mint krisztushordozókat és akkor irántuk való viselkedésem is ehhez igazodna. Akkor látnám lakásod: a jócselekedetek és szenvedések apró-cseprő alkalmaiban, a Szentostyában, a hirtelen jövő kellemetlenségekben, az alkalmatlan látogatóban vagy váratlan betegségekben. S ha látnám, már nem kérdezném, hogy hol lakol…” (Charles Pierre SJ)
1:„hová lehajtsa fejét…”
Keres lelket, amely befogadja, és boldog, ha virraszthat Ő mellette. Akkor is, ha hallgat az Úr. Lelket, amely örül, hogy az Úr az övé, még ha mozdulatlan, csendes és alszik is. Lelket, éspedig vendégszeretőt, odaadót, amely biztos otthona lehet. Keres és nehezen talál, mert önmagammal vagyok elfoglalva, semhogy abban keresném boldogságomat, hogy Istenem bennem megpihenjen. Én azt szeretem, ha beszélgetnek velem. Aki hosszabb ideig hallgat, az fáraszt engem, mert a csend üresnek látszik. Nem értem meg a néma Istent. Nincs elég hitem, hogy őt jelenlevőnek lássam, tevékenynek és isteninek még akkor is, amikor nyugszik és alszik mozdulatlanul.
Az összeszedettség, telve csenddel és várakozással, szeretet, mely imád és hálát ad. A csendes szállásadás az Úrnak: hódolat és tömjénfüst.
De ez miért oly nehéz nekem? Mert lelkem még mindig telve van idegen, nyugtalan töprengéssel, titkos és követelődző vonzalmakkal, hitvány és goromba érzelmekkel. Még mindig szét vagyok szórva belső zűrzavaromban, és e rendetlenség és kuszáltság miatt nincs bennem hová lehajtsa fejét…” (Charles Pierre SJ)
31: „Mielőtt utunk ketté válna, szeretném még újra elmondani neked, hogy én, szegény földi vándor, Jacques Loew, aki semmiben sem vagyok jobb, mint te, miképpen találtam meg én Krisztust.
Térdre borultam, és imádkoztam. Ezt mondtam: Uram, ha mindez így van és igaz, kérlek: fedd fel magad előttem!
Ha szükséged van rá, ezt mondd utánam te is! Vagy akármit, ami szíved mélyéről fakad. Én ezt ismételgettem egy, két… hat hónapon át! Mondd te is egy vagy két… vagy akár hat esztendeig is…
És egy napon, mint jómagam – s előttem már annyian mások is – te is mondod majd az evangéliumi tanúval: „Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen!”
És majd egy napon, mint Péter apostol, mint millió és millió ember, te is ezt fogod mondani: „Igen, Uram, hiszem, hogy Te vagy a Krisztus, az Élő Isten Fia!”
Térden állva dadogod majd, mint Tamás: „Én Uram és én Istenem!”. Akkor majd elfelejted minden bánatodat, megleled az igazi örömöt, amit csak Isten adhat.
S az örömön és a boldogságon túl a kimondhatatlan békét is, mert megérted végre mit is jelentenek ezek a szavak: „Szeretett, valóban szeretett engem,és életét adta értem!” (Jacque Loew)
30: „A hit nem arra való, hogy üvegházban őrizzék, hanem szélrohamok közt, friss levegőn kell élni. Egy másik megoldás lenne az, hogy úgy merülünk az emberek közé, mint egy tengeralattjáró. A tengeralattjárók teljesen a víz alá merülnek, de alapjában véve, igen kevéssé “hajószerűek”, teljesen különböznek Péter apostol bárkájától, amely a vízen hányódott, belecsaptak és elárasztották a hullámok.
Tegyük fel magunknak a kérdést: nem hisszük-e igen gyakran azt, hogy mindenestül ott vagyunk az emberek, testvéreink között, holott úgy vagyunk köztük, mint tőlük jól megőrzött tengeralattjáró? Péter bárkája viszont ismeri a vihar és a hajózás minden hullámzását, és igazán sorsközösségben van a hullámokkal…
Ha sorsközösségben akarunk élni az emberekkel, akkor meg kell legyen velük a hasonlóság közössége. Hasonlóvá kell válnunk hozzájuk, mint ahogy egy olasz paraszt hasonlít a francia vagy brazil paraszthoz: ugyanúgy függnek az időjárás szeszélyeitől, a napsütéstől.
De meg kell értenünk, hogy ezt a hasonlóság közösségét nem lehet a végletekig vinni! Meg kell lennie, enélkül nincs kapcsolat, de ha a végsőkig akarjuk hajtani, akkor abszurdumban és katasztrófában végezzük!
Gyakran fölkerestek igen jóakaratú fiatal lányok, és azt mondták: „Én nem akarok szerzetesnő lenni, mert ők túlságosan különböznek a többi nőtől, én olyan akarok lenni, mint a lakónegyed legszerencsétlenebb asszonya”. Azt feleltem nekik: „Hát ez csodálatos, hogy ilyenek akartok lenni! De hogy csináljátok ezt meg? Hát akkor először is menjetek férjhez, mert ezek a nők férjnél vannak. De mindenképpen rossz férjet keressetek, mert ha jó férjet találtok, sohasem lesztek boldogtalanok, hanem annak rendje-módja szerint boldogok. Találjatok hát magatoknak egy rossz férjet, olyat, aki iszik, aki ver benneteket, aki egyik gyereket csinálja nektek a másik után (a rátok kényszerített abortuszokat is beleszámítva) és a végén elhagy titeket… De még ha így jártok is, akkor is kételkedem benne, hogy ti lesztek a lakónegyed legszerencsétlenebb asszonyai, azok ugyanis nem a saját választásukból szerencsétlenek, ti viszont magatok választottátok! Szóval sohasem lesztek olyanok, mint a lakónegyed legszerencsétlenebb asszonya.”
Nem, sohasem leszünk egészen hasonlók. A hasonlóság közössége zsákutcába torkollik. Mégegyszer mondom: szükség van egy bizonyos hasonlóságra, mert ha nincs hasonlóság, akkor két világ áll egymás mellett minden kapcsolat nélkül, de ezt a hasonlóságot nem lehet a végletekig vinni.
Az igazi közösség a kölcsönös függés vagy a szolidaritás közössége. Ha hasonlók vagyunk, akkor a franciaországi parasztnál pusztító árvíz nem érinti az olasz parasztot. Ezzel szemben két egymással társult paraszt nemcsak hasonlít, nemcsak úgy él az egyik, mint a másik, hanem mindenek fölött az egyik a másik által él. Nemcsak hasonlók, hanem szolidárisak. És erre a szolidaritásra kell törekednünk.” (jacque Loew)
29: „Egy kis régebbi eset, elismerem, igazán nem válik becsületemre, de talán megérezteti önökkel, miről is van itt szó. Egy nap kemény munkában izzadtam, kínlódva, zihálva, mikor egyszerre elhaladt előttem egy csapat technikus, akik a kikötőt látogatták: jól öltözött férfiak, öltönyben, szép nyakkendővel, életörömet árasztó emberek, ami végtére is egészen természetes volt! Kirándultak vagy tanulmányi utat tettek, nem tudom. De amikor én ott fáradtan, izzadva láttam ezeket az elégedett, jókedvű, csevegő embereket, azt mondtam magamban: „Istenem, ha egyikük a lábával beleakadna a kötélzetbe és elesne, de jót nevethetnénk öt percig!” Nem kívántam, hogy törje el a lábát, igazán nem, de hogy csak pár percre egy kicsit nevetségessé váljék, az gyönyörűséget szerzett volna… Azt hiszem, azon a napon értettem meg igazán, hogy mi a munkásvilág, már nem kívülről, hanem belülről nézve!
Ugyanígy nem értjük meg Latin-Amerika, Afrika vagy akármelyik más földrész világát, ezt a nyugtalan és forrongó világot, ha nem belülről látjuk, azokkal az igazságtalanságokkal, amelyekről fogalmunk sincs, és amelyek gyakran éppen a mi részünkről származnak.
Ekkor jön létre bennünk egy sokk-szerű felfedezés, mert azelőtt a munkásvilágot kívülről, az Egyházat pedig belülről láttuk, most pedig a munkásvilágot látja belülről, az Egyházat meg kívülről, a nem-hívők szemével.
A hiteles evangelizációhoz mindannyiunknak szüksége lenne erre a felfedezésre, akár közvetett módon is!” (Jacque Loew)
28: „Emlékszem, hogy még hitetlen koromban azt kértem a valsainte-i karthauziaktól, fogadjanak be néhány napos elmélkedésre. Postafordultával megkaptam a választ: egyetlen, csodálatos írással papírra vetett szóból állt: „Jöjjön.”
A magas, sovány karthauzi, aki fogadott, egy nap végigvezetett a kolostoron. Igen mély benyomást tett rám a csönd, a cellák, ezeknek a szinte állandóan hallgató embereknek az élete.
De legjobban egy kis felírás hatott rám, a hitetlenre: az egyik barát házikójának az ajtaján: „Lelkigyakorlatban.” Lelkigyakorlatozó karthauzi? Hát ez igazán „csendesség a négyzeten”, a köbön, vagy nem tudom hányadik hatványon! És ugyanarra az ajtóra latinul még ez volt írva: „Nostra conversatio in caelis est.” Hát igen: a mi társalkodásunk, Aki felé fordulunk, valóban a mennyekben van!” (Jocque Loew)
27: „Az ember után járó, őt megszólító Isten… Hosszú csendbe kellene mélyednünk ezek után a szavak után. A csodák csodája ez: Isten, akinek semmire sincsen szüksége, aki mindenek fölött áll, akinek önmagában mindene megvan, jön és keresni az embert.
Ez hihetetlen, ez őrültség! Hitetlen koromban sokáig visszatartott, míg aztán egy napon megsejtettem – hisz megérteni sohasem tudjuk –, hogy Isten mint abszolút, határtalan Szeretet, egészen idáig mehetett… És az ember bármilyen bűnében, bármilyen hűtlenségében mindig Isten teszi meg, teszi meg újból az első lépést, ő kezdi újra a párbeszédet, amelyet mi félbeszakítottunk. És az ember képes választ adni Isten közeledésére. Szavaival is, de maga az élete a válasz.” (Jacque Loew)
26: „Figyeljék meg, manapság visszatérünk az első keresztény századok idejéhez, amikor az egész Credo Jézus Krisztus személyének titka körül forgott. Talán vissza kell térnünk az orosz zarándok formulájához, amely az ortodox hit és jámborság kulcsa: „Úr Jézus Krisztus, az élő Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”
Minden megvan e kettőben: hogy kicsoda Jézus és hogy kik vagyunk mi. Egyesek talán azt fogják gondolni, hogy egy mítoszba kapaszkodunk, hogy szellemileg egy nyolc vagy tizenkét éves gyermek koránál rekedtünk me, de mi jól tudjuk: „Áldalak Atyám, mert kinyilvánítottad ezeket a kicsinyeknek, és elrejtetted a bölcsek elől, azok elől, akik nagyeszűeknek gondolják magukat”.
Amikor a pusztában, a zúgolódás és az égő vágyakozás idején orvosságot kellett találni a tüzes kígyók ellen, nem volt más, mint egy rézkígyó. Ha arra néztek – nemcsak egyszerűen a szemükkel, hanem a hit és a bizalom tekintetével –, életben maradtak.
Vegyük tudomásul, hogy ma se és mindörökre sincs más rézkígyó, hogy meggyógyítsa az emberek sebeit, azokat, amelyek sajgását ismerjük és azokat, amelyeket még kaphatunk, nincs más módja a gyógyulásnak, csak ez: feltekinteni az Emberfiára, ma már a földöntúli felmagasztalásában! Csupán az ő sebei tudnak meggyógyítani minket.” (Jacque Loew)
25: „Mária szemlélődő, Mária anya, tehát hallgat. Végighallgatta a prófétákat mind. És mikor beszél, Magnificatja át van szőve mindazzal, amit egész élete során hallott. Figyelmesen hallgatta az angyalt: „szavaira meghökkent és gondolkozni kezdett rajta, miféle köszöntés ez.” Hallgat, gondolkodik, nem mond semmit. Az angyal ekkor folytatja: „Ne félj, Mária!” És csak miután ezt is meghallgatta, miután az angyal befejezte szavait, következik a kérdés: „Hogyan történik ez?” És a legvégén: „Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjék hát be rajtam szavad.”
Isten és az ember találkozásának egész titka megvan itt Szűz Máriában. Egész élete állandó „lectio divina” lesz: „Mária emlékezetébe véste mindezt, és gyakran elgondolkozott rajtuk szívében”. Megfigyelt mindent, embereket, eseményeket, és minden emléket híven megőrzött szívében: íme a halló és hűségesen őrző szív.” (Jacque Loew)
24: „Szeresd feleségedet szívvel, lélekkel, testtel!
Légy vele egy és elválaszthatatlan, de ne tedd őt bálványoddá!
Apádat, anyádat tiszteljed, szeresd gyermekeidet!
De ne engedd, hogy elzárják előled az isteni láthatárt!
Szeresd munkádat őszintén, szeresd munkatársaidat!
De igazán szeresd valamennyit, tehát Isten fényénél szeresd és ne mint Isten-pótlékot, vagy menekülésként Isten elől!” (Jacque Loew)
23: „Amikor egy keresztény a kereszténységben csalódik, akkor Krisztus mellett mást is keresett, mást is kívánt!
Valami mást, amit szép szavakkal is ki lehet fejezni: megbecsülést, kitüntetést, hálát, közösséget – esetleg áldozatkész segítséget is… De ez a „más” volt az, ami összeroppantotta – s magával sodorta minden reménységét…
Vagy ennél is rosszabb történt: ez a „más” sikerült igazán, s a keresztény pedig elsüllyedt benne…” (Jacque Loew)
22: „Egy időben rendszeresen miséztem egy olyan kápolnában, ahol nem volt állandóan Oltáriszentség, ezért azt indítványoztam, hogy helyezzük el. Az emberek boldogok voltak: „Ó, micsoda öröm! Köztünk lesz a Santissimo!” És én örültem az örömüknek. Kerestünk egy szentségházat, bélésnek való selymet, szóval mindazt, ami szükséges volt az Úr szegényes, de a lehető legméltóbb elhelyezéséhez ebben a csepp kápolnában, ahol már tizenhat szentnek a szobra állt (sőt Szent Filoménából kettő is, az egyik 70 cm, a másik 1 méter 20 magas).
De amikor a „Santissimo”-t elhelyeztük a tabernákulumban, függönnyel, lámpával és minden egyébbel, akkor vettem észre, hogy az ő szemükben egy tizenhetedik szentet hoztam és egy újabb ájtatosságot vezettem be! És a legszörnyűbb az, hogy ennek a nagyon konkrét népnek ez a tizenhetedik ájtatosság meglehetősen elvont volt! Mert végül is Szent György vagy Szent Mihály a lándzsájával meg a sárkányával valószerűbb benyomást keltett, mint ez az Ostya, amelynek „nincs se színe, sem ékessége”, mindannak ellenére, amivel körülvehettük.
Ilyen körülmények között Jézus egy nagy szent, a legnagyobb, talán a legjobb, a legnagyobb csodatevő, a legszeretőbb, egészen élete feláldozásáig. De nem az Alfa és az Omega, az egyedüli Világosság, amely megvilágosít minden e világra jövő embert és szentet. Nem az Úr, akinek neve minden név fölött való…” (Jacque Loew)
21: „Egy brazil pap, aki nagyszerűen ismerte az országát, azt mondta nekem egyszer: Igaz, ez a mi katolikus népünk egy kicsit babonás, de Isten az ő számukra személy: valaki.
Sokkal előrébb vannak, mint papjaik, mert nekik sokszor csak hitigazság. És ez a kettő nem ugyanaz. Ez két külön világ.” (Jacque Loew)
20: „A hit nem valami homályos dolog. Nem Isten kényszeríti térdre az embert, mondván: „Térdelj le előttem!” Ellenkezőleg: a hit Isten, aki félretolja értelmünket, aki kézen fog bennünket, aki magasabbra vezet minket, olyan térségekbe, amelyeket magunktól soha nem tudtunk volna elérni. A hit maga Isten, aki fülünkbe súg. Isten, aki elmondja, hogy kicsoda Ő: nem csupán teremtő, hanem Atyám, tanítómesterem, barátom.
Hitünket élni nem annyit jelent, hogy behunyjuk szemünket, korlátokat állítunk fel és bezárkózunk a világ elől egy biztonságos alagútba. A hit azt jelenti, hogy kitágítjuk a világról, a dolgokról alkotott képünket. Valami új érzék ez, melyet Isten ad nekünk. A láthatatlan iránti érzék, mely elfogadtatja velünk egy új univerzum létét.” (Jacque Loew)
19: „Szeretnénk, ha Isten felfedné magát előttünk, még mielőtt elpukkasztottuk volna felfuvalkodott énünk hólyagját. Ehhez egyébként nem kellenek buldózerek. Néhány jó tűszúrás szükséges csak ahhoz, hogy „énünk” felfújt hólyagja leapadjon és kicsinnyé válva megtaláljuk az Istent. Amikor kicsinnyé válva megtaláljuk Őt, akkor valami végtelen nagy költözik emberi szívünkbe: az öröm.
Mert a keresztény öröm Isten nagyságából és a mi kicsinységünkből egyidejűleg születik. Ez a nagy aránytalanság, okozza, hogy az öröm beragyogja szívemet. Nem emberi öröm ez, amelyet kívülről merít az ember, amelyet pénzzel, gyönyörökkel igyekszünk magunkévá tenni, hanem Isten öröme, mely saját szívünk mélyén születik és onnan sugározza be egész lényünket.” (Jacque Loew)
18: „Egyszer egy pap munkástársunk, Paul Xardel, köztünk halt meg Brazíliában. Negyven nappal az üzembe való belépése után, elgázolta egy teherautó. Munkatársai nem tudták még, hogy pap. Csak a halálakor fedezték fel csodálkozva, hogy az üzemi esztergályos, „az a nagyorrú hosszú francia”, „Padre” volt, Pál atya.
Amikor a temetésére jöttek, én fogadtam őket. Mélyen megrendített egyikük kijelentése: „Most, hogy tudom, hogy pap volt, most már megértem, miért tudott úgy hallgatni bennünket!” Meglepte őt, hogy ez az esztergályos munkás mindenkit olyan szerető odaadással hallgat meg. És amikor rájött, hogy pap volt, azonnal összekapcsolta a meghallgatásnak ezt a képességét a papságával.
Ilyen az igazi apostol magatartása! Ez az Igazi vigasztaló magatartás!
Jób is ezt mondja a három barátjának: „Micsoda kínos vigasztalók vagytok! Ki tanít meg benneteket hallgatni? Ez lenne az egyetlen hozzátok illő bölcsesség! Vége lesz-e már a széllelbélelt beszédeteknek? Vagy valami bajotok van, hogy beszélnetek kell…?”
Manapság gyakran kutatják, hogyan lehet hitelessé tenni a világban élő keresztény életét? Hiszen ide-oda hányódik az úgynevezett lelkiélete és kötelességteljesítő élete között. Hogyan alkossa meg az egységet az életében?
Nos, ha valaki nyakig van kötelezettségeiben, ha teljesen az emberek között él, akkor csak úgy alakulhat ki benne ez az egység, ha eleven szokásává válik, hogy hosszan hallgasson az Istenre! Mert ha Istenre hallgat, csak akkor fogja tudni meghallani hozzá forduló testvéreit is.” (Jacque Loew)
17: „A mag kezdettől fogva magában hordja az egész fa ígéretét. Jézus is az egyházban „terebélyesedik” ki.
Ám ostoba átutazók otthagyták emlékeiket a nagyszerű fa kérgén, és ezek az emlékek nem mindig szépek, ízlésesek. Ügyetlen rajzok, késheggyel bevésett betűk, apró baltavágások, az út pora és szennye bemocskolták, sokszor elcsúfították, megbecstelenítették a fát is, környékét is. Maró moha és élősdiek lepték el imitt-amott. Mindazonáltal a megrongált kéreg alatt is akadálytalanul szivárog, kering, megy felfelé az életadó nedv.
Az Egyház hatalmas fáját is sokszor megrongálták. Minden kor rajta hagyta bélyegét: emlékeit, örömeit, nyomorát és tragédiáját. A türelmetlenségből született inkvizíciót, a koreszmévé tett fanatizmust stb.
De az Egyház erősebb, mint a gonosz, és a halál hatalma nem vesz erőt rajta. Élete megdönthetetlen, mert Krisztus életéből ered. Misztérium, titokzatos valóság: az isteni és az emberi élet találkozásából született. Bár szétválasztva mind a kettő érthető, de a kettő egymásra találása meghaladja értelmünket.
Amikor Isten és ember találkoznak, mindig van valami misztérium, titokzatos valóság ebben a találkozásban. Isten végtelen hatalmas, mindenekfölött való, az ember – saját tapasztalataink és megfigyeléseink szerint is – oly középszerű, szürke. Hogyan lehetséges mégis e kettő találkozása?
Isten az Egyházat választotta ki, hogy egész történelme az Ő emberségünkkel való találkozásáról tanúskodjék.
Ezt a rendkívüli hivatást csak az isteni Szeretet felmérhetetlen dimenziói tudják elfogadtatni velünk. Valóban misztérium, titokzatos valóság az Egyház. Fájának” törzse szolidáris a földi, evilági történelemmel, de koronája, csúcsa, az égbe nyúl!” (Jacque Loew)
16: „Magam előtt látom azt a kilenc gyermekes brazíliai családanyát is, méghozzá egy olyan férjjel, aki három-négy gyerekkel fölér és jobban igénybe vette, mint az összes gyerek együttvéve. Koldusszegények voltak.
Ez az asszony lassacskán fölfedezte a közösségben, mit jelent az, ha az embert Isten hallgatja amikor imádkozik, és egy szép napon, egy gyűlésen kijelentette: „Ha imádkozom és szóbeli imát mondok, érzem, hogy ez nem elég. Akkor tovább imádkozom a szívemben Istenhez, de ez sem elég. És akkor – fejezte be – a hallgatással imádkozom.”
Pedig biztosíthatom önöket, ez az asszony soha nem olvasta sem Keresztes Szent Jánost, sem Szent Teréziát, vagy más hasonlót. Ő igazán a szívével hallott.” (Jacque Loew)
15: „Egy szerzetes is eszembe jut, aki több éven át gyári dolgozó volt Brazíliában. Amikor dolgozni kezdett, még nem volt pap, egyszerűen úgy dolgozott társai között, mint Istennek szentelt ember. Két és fél évvel később, Don Agnelo Rossi bíboros pappá szentelte a városnegyed lakói és dolgozótársai között. Csak két személy nem volt a negyedből való: Don Agnelo és a sofőrje, a többi mind valódi „őslakó” volt.
A szertartás folyamán a bíboros, a megfelelő helyen elmondta a szokásos felszólítást: „Ha valakinek valami mondanivalója van erről a szentelendőről, az szóljon!” Ezek a szegények úgy vesznek mindent, ahogy hallják, mondhatnám betű szerint. Az egyik munkás tehát fölemelkedett, és azt mondta:
– Bíboros úr, nekem lenne valami mondanivalóm.
– No, mondja csak.
– Amikor ez a pajtásunk eljött dolgozni velünk, akkoriban mindig azt mondogattuk: „Ebben a műhelyben csak napszámosok, csak „peónok” vannak. Nem vagyunk mi semmik, nem számítunk mi semmit. Fognak és ide-oda tesznek, meg se mondják, hogy miért. De mióta ez a barátunk velünk dolgozik és olyan munkás mint mi, azóta megértettük, ha nem is beszélt sokat, hogy Isten szemében nincsenek napszámosok, hanem mindnyájan Isten gyermekei vagyunk. Már tudjuk, hogy Istennek csak gyermekei vannak! Ezért szeretnénk, ha továbbra is velünk dolgozna.”
Íme, mi lesz a szegényekből, ha meghallgatják őket! Ezzel megértik, hogy Isten is figyel rájuk. Ha szabad így kifejeznem magamat: szükség van a Nagy Figyelőnek egy alázatos képmására, hogy lassanként fölfedezzék Őt, az ő Istenüket, a mi Istenünket. Közben mi magunk is fölfedezzük, hogy ugyanúgy beszél és cselekszik Isten a szegények lelkében, mint a miénkben.” (Jacque Loew)
14: „Istennek nincs semmije, ő van. Létezik, nem birtokol. Éppen így a szegény is létezik, de nincs semmije. Csak a puszta élete az övé: itt van, semmi több.
Ezért tudja jobban befogadni az Igét, ezért tud szorosabb kapcsolatba lépni vele. Ha tehát, mint mondani szokás, „el akarjuk vinni az Evangéliumot” hozzájuk, akkor először át kell vennünk azoktól, akik élik: a szegényektől, az egyszerű és kiszolgáltatott emberek kezéből.” (Jacque Loew)
13: „Az egyetlen logikus álláspont: alázatosnak lenni. Tudatában lenni kicsiségünknek – Isten előtt csak ez a helyes és logikus.
Imádkozni, hogy egy napon egész életünket ez a felismerés ragyogja be.
Istenhez való viszonyunkban így születik meg fokozatosan a bensőséges közvetlenség. Akkor majd nem távoli idegen és ismeretlen többé. Kialakul bensőmben a gyermeki kapcsolat, megszületik a bensőséges párbeszéd Valakivel, Aki ért engem – s akinek én is értem a szavát.
Így jutunk el apránkint annak a felismerésére, hogy az Isten nem életünk külső kérgét nézi, hanem azokat a belső indítékokat, amelyek tetteink igazi, titkos rugói.” (Jacque Loew)
12: „Mit jelent imádkozni? Néha kérni. De a leggyakrabban: megengedni Istennek, hogy szívünk gyökeréig hatoljon.
Imádkozni nem más, mint bátran, sarkig tárni az ablakzsalukat! A többit Őrá bízni és nem aggodalmaskodni. Jelenlétének bizonyosságát úgyis csak maga Isten tudja igazolni.” (Jacque Loew)
11: „Szolgáló és szegény Egyház? De hogyan legyünk szegénnyé?
Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy ki a szegény. Tág értelemben veszem a szót, de gondolok ugyanakkor Brazília férfiaira és asszonyaira is, abban a negyedben, ahol éltem köztük, vagy a marseille-i dokkmunkásokra, ezekre a Földközi-tenger vidékének négy sarkából jött szegényemberekre. Bari és Barletta, Szardínia és Málta jövevényeivel, arabokkal, örményekkel, akik mind a nyomor, vagy az üldözés elől menekültek el.
Kik voltak hát ezek a szegények? Olyan ember, akinek nincs pénze? De vannak napok, amikor van, sőt ilyenkor tékozolja is! Akinek nincsenek összeköttetései? Ez is igaz: a szegénynek nincsenek összeköttetései, az mindig vár, minden iroda minden ablakánál, soha nem előz meg senkit. Még mélyebbre hatolva: olyan ember, akinek nincs műveltsége. Folytathatnánk: a biztonság hiánya, az önbizalom hiánya…
De azt hiszem, van egy még mélyebb meghatározása a szegénynek: szegény az, aki mindig hallgat valakit, és akit senki sem hallgat meg.
A szegény mindig hallgat valakit… mindig csak hallgat, őt pedig, a szegényt, senki sem hallgatja meg. Ez minden szegénység gyökere: ha valakit sohasem hallgatnak meg egy egész életen át! Amikor így határozzuk meg a szegényt, akkor a Szentírás egy kijelentésére ismerünk: „A szegény bölcsességét nem ismerik, mert nem hallják meg szavát” (Préd 9,16).” (Jacqu Loew)
10: „Hosszú ideig úgy gondoltam, hogy ha egyszer az Úr Jézust választottam, ezzel egyszer s mindenkorra a jó föld mellett döntöttem.
Micsoda tévedés! Később rájöttem, hogy a valóságban – hogy is mondta Izajás? – minden reggel meg kell nyitnom a fülemet, hogy aznap is befogadjam az igét. Tegnap talán jó föld voltam, nyitott az igének, de ma feledékeny, sekély talaj vagyok…
Soha nem lehet ezt egyszer s mindenkorra elintézni. Mindennap újból kell kezdenem. Mindennap újból el kell döntenem a magvető példabeszédéből, hogy ma mi óhajtok lenni? Pontosabban: mihez akarom kérni az Úr kegyelmét…?” (Jacqe Loew)
9: „Mihelyt vétkeztünk, mindaz, ami egy pillanattal előbb még olyan világosnak látszott, mindaz, amit olyan jól hallottunk és tudtunk a kegyelem világáról, rögtön ködbe vész.
De Istennek a szólítása, ami gyakran a bűnünk egyértelmű jele – hisz azért rejtőztünk el –, ugyanakkor az irgalom jele is. Ő mindig azért szólítja a bűnöst, mert vissza akarja hívni bizalmas bensőségébe. Az a tény, hogy Isten hív és szólít, biztos jele, hogy meggyógyulhatunk bűneinkből.” (Jacque Loew)
8: „Ha magatok elé képzelitek Jézus alakját, hogy jelenik meg lelki szemetek előtt? Mint jászolban fekvő kisgyermek? Mint fiatal férfi, akinek ajkán csüngnek, ha szól és példabeszédeket mond? Vagy inkább keresztre feszítve látjátok, mint a feszületeken vagy a keresztutakon?
Ha ilyen képeket idéztek, mely egy bizonyos ideig valóban Krisztus képe volt, de ma már nem az Úr Jézus képe, olyanok vagytok, mint az érzelgős mamák, akik úgy őrzik nyolc-tízéves fiacskájuk képét, hogy felnőtt korukban is még mindig gyermeknek látják…
A gyermekkor, a prédikációk kora – az ünnepélyes hegyi beszéd, vagy a tavon elhangzott családias hangú beszéd kora – az éjszaka és a szenvedésekkel teli hat óra, mely halálát megelőzte – mindez Jézus életének csupán egy-egy rövid szakasza: tíz év, három év, tizenhét vagy tizennyolc óra. Azonban ma, most és a kimeríthetetlen örökkévalóságban, a mi Krisztusunk a Feltámadott Krisztus!
Ez az Ő végleges állapota! Ilyen Ő abban a pillanatban, amikor Hozzá szóltok, amikor imádkoztok, amikor gyónás után megbocsájt nektek, amikor erőt önt belétek az Eucharisztiában.
Ilyennek pillantja meg őt Szent Pál a Damaszkuszba vezető úton, mert a fény, amely az apostolt elvakítja, a Feltámadott Krisztus fénye.
Miért keresnétek hát a múlt történelmében azt, aki jelenleg is élő? Miért keresnétek Őt más alakban, mint amilyenben most is él?” (Jacque Loew)
7: „És befejezésül még van egy másik, egyetemes „szentek egyessége” is: ez a Szűzanyáé. De ez sem hittanórai történet.
Már említettem nektek, hogy amikor kerestem Istent, nem tudtam Krisztusban hinni, mert túl szépnek tűnt ahhoz, hogy az egész történet igaz legyen! Közben szenvedélyeim is fogva tartottak. Kezdtem érezni, hogy nem tudom Istent felfedezni, csak ha előbb egy kis rendet és nyugalmat viszek érzékeimbe és életembe.
Még váltig nem hívén Krisztusban, így szóltam: „Ha igaz, amit mondanak, ha Krisztus igazán Isten, aki emberré lett egy asszony által, egy földi asszony által, aki valóban szűz és édesanyja, akkor ennek az asszonynak rendkívüli hatalommal kell rendelkeznie”. Úgy gondoltam, hogy ha ő, aki maga volt a Tisztaság, akkor képes leszállni az én bűnös érzékiségem mélységeibe és tud segíteni rajtam.
Emlékszem, egyszer így imádkoztam Máriához: „Ha mindez igaz és ha tényleg létezel, nos akkor segíts rajtam!”
Ó, nem, nem történt csoda! Én továbbra is botladoztam…, de lassanként, egy szép napon mégis minden rendbe jött. Akkor nem is jutott eszembe, hogy valamikor így imádkoztam, csak később döbbentem rá…
Látjátok, ez is a szentek közössége! Azóta is a reménységem kimeríthetetlen forrása!
De ne feledjétek, hogy a szentek közösségét ti is alkotjátok, ti most fiatalok, akik majd 30 éven át kezetekben fogjátok tartani a világ irányítását, és ti idősebbek, akik látható és nem látható cselekedeteitekkel, imádságaitokkal járultok hozzá egy jobb világ megalkotásához!” (Jacque Loew)
(7. befejező rész)
6: „Már felszentelt pap voltam, amikor egy napon anyám így szólt (anyám hitetlen volt): „Ha Rómába mégy, el kellene menned köszönteni egyik öreg internátusbeli barátnőmet, aki azóta Mária mennybevételéről nevezett Kis Nővér lett. Nagyon szerettük egymást amikor kisleányok voltunk.”
Meglátogatom hát ezt a nővért – már igen idős volt –, aki ezzel fogad engem: „Ó! Főtisztelendő atyám” és utána rögtön hozzáfűzi: „kis Jakabom”. Azután elmondotta ezt a történetet, amely jól mutatja, mit jelent a szentek egyessége. „Látod, kis Jakabom, amikor édesanyád férjhez ment, én zárdába vonultam, s ezt mondtam magamban: Johanna, édesanyád, nem fog arra gondolni, hogy imádkozzék a fiáért. Fel fogja nevelni anyai szeretetének teljességével, de soha nem fog érte imádkozni. Akkor én, egészen fiatal novíciaként, elkezdtem egész szívvel-lélekkel érted – aki éppen megszülettél – imádkozni. Ezt éveken át folytattam.”
És íme látjátok, 25 esztendei hitetlenség után, ennek a nővérnek az imádsága elérte, hogy én is eljutottam a világosságra.” (Jacque Loew)
(6. rész)
5: „Gérusa 23 éves, kis fiatalasszony volt. Férje eltűnt és magára hagyta őt kislányával. És Gérusa meg akart tanulni olvasni… Este nyolckor kezdődött az analfabéta-tanfolyam. Eljött a tanfolyamra, de elhihetitek, ha valaki hajnali 3-kor kelt, egész nap nehéz tartályokat emelgetett, annak este 8-kor már nem sok fér a fejébe. Gérusa, aki már másfél éve látogatta a tanfolyamot, még ugyanúgy képtelen volt olvasni, mint az első napon. Az egyetlen következtetés, amit levont az volt: „Sou burro”: szamár vagyok és semmi más.
Egyszer Gérusát visszértágulás miatt műteni kellett. Ez nem volt meglepő, az ő munkája mellett. Ekkor én is és a körzetbeli munkatársai azt mondtuk: „Ide hallgass Gérusa, lehet, hogy ez a te szerencséd! Mindent elkövetünk, hogy lábadozásodat meghosszabbítsuk: pihenhetsz, reggel nyolcig alhatsz és napközben megpróbálsz továbbra is olvasni tanulni.”
Minden délután elmentem hozzá órát adni. Eltelt egy hónap, két hónap, semmi eredmény. És egyik nap (ez életem egyik legszebb emléke), íme egy szép napon, minek a segítségével, nem tudom, minden erőfeszítés célt ért: Gérusa folyékonyan elolvasott egy mondatot! Rajta kapta magát és a mondat végén így szólt: „Ah! Jacque atya, hiszen nem vagyok szamár!” És arcát a gyengéd boldogság csodálatos mosolya ragyogta be…!
Ennek igazi mélységét, melyből oly nagy boldogságom fakadt, csak sokkal később, 20 év múlva értettem meg igazán. Van ennek a titoknak neve: a „szentek egyessége”. Azaz minden keresztények egysége. Krisztusban mindannyian egyetlen testet alkotunk, egyetlen lényt, amelynek Krisztus a feje és mi vagyunk a tagjai. Ezért köztünk, szorosabb és erősebb kötelék van, mint két egymást szerető szerelmes között. Lehet, miköztünk kevesebb az érzelem, de az a kötelék, amely Krisztus egyetlen testében egyesít, reálisabb, mint minden, amit kigondolhatunk.
Jézusnak meg kellett halnia, nem csak népéért, de hogy egybegyűjtse Isten szétszóródott fiait. Íme, Jézus halálának oka: a szentek egyessége. Értsétek meg ti is: mi nem úgy vagyunk mintha testvérek lennénk, hanem testvérek is vagyunk Jézus Krisztusban.” (Jacque Loew)
(5. rész)
4: „Hallottátok rólam, hogy 13 évig dolgoztam Marseille-ben, mint dokkmunkás. Gondolhatjátok, hogy nem voltam felkészülve erre a szakmára. Hiszen ügyvéd voltam, felsőbb tanulmányokat végeztem. 24 éves koromban, miután felfedeztem Istent, az volt az érzésem, hogy teljesen, osztatlanul akarok hozzá kapcsolódni – megértést kérek Önöktől, elragadó fiatal hölgyeim –, de bevallom, hogy Isten sokkal erősebb volt, mint Önök!
Igen, megosztottság nélkül, szerzetesként, Istenhez ragaszkodni és azt tenni, amit Jézus mondott: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, vagyis pappá lenni: ez ellenállhatatlanul vonzott engem! Amikor 33 éves koromban, a dokkmunkások közé érkeztem, már tanulván klasszikus tudományokat, polgári meg római jogot, aztán teológiát is, úgy tűnt nekem, hogy már elvégeztem összes tanulmányaimat. De ekkor várt rám az életre szóló felismerés: az igazi tudományt nem a könyvekből meríthetem, teológiai könyvekből sem, hanem ezek között a műveletlen, analfabéta, gyakran lopós, részeges emberek között vizsgázom. Ők azok, akik kinyilvánították nekem az élet igazi értelmét!
A legromlottabb emberben is van az isteni életnek egy szikrája, és a legjobb emberekben is meglapulhat lelkük mélyén valami rejtett piszok. Én köztük kaptam Jézus Krisztustól a kinyilatkoztatást az Isten emberek iránti gyengédségéről: életünk igenis telve lehet gyengédséggel! Keresztényi szeretetünk olyan szeretet, amelyben nemcsak úgy szeretjük a másikat amilyennek látjuk őket, hanem teljes egészében szeretjük: tehát azt is szeretjük bennük, akik ők, láthatatlan valójukban és még lehetőségükben is. Köztük értettem meg, hogy ha csak azon az ürügyön szeretem az embereket, hogy Istent szeressem, ez nem igazi szeretet.” (Jacque Loew)
(4. rész)
3: „Így kezdtem lassan felfedezni Istent, az ismeretlen Istent, azt az Istent, akiben nem tudtam hinni. De aztán hosszú időre megállított: lehetséges, hogy ez az Isten emberré lett? Hogy Jézus Krisztus igaz legyen? Amikor láttam az emberiséget és láttam benne saját magamat, kísértésbe estem: lehetséges volna, hogy az az Isten, akinek nagyságát az imént fedeztem fel, az egyvalaki lett közülünk? Úgy állottam ottan, mint egy fal előtt, nem tudtam elhinni, hogy Isten annyira szeretett bennünket, hogy egy lett miközülünk, hogy testté lett.
De hol és hogyan találkozzam Jézussal?
Egy monostorban történt, nagycsütörtökön, de én azt sem tudtam, hogy mi az. Azon a napon részt vettem a szertartáson. Nem voltam az ilyen dolgokhoz szokva, azt gondoltam, hogy le kell térdelni, de pár perc múlva minden tagom fájt, tehát leültem. De jaj! Épp Úrfelmutatás volt, amikor meg térdre ereszkedett mindenki…. Valamivel később azt vettem észre, hogy a szerzetesek elhagyták stallumaikat, hogy körülvegyék az oltárt. Ott láttam az összes testvért, azokat is, akik nem voltak papok és néhány jelenlévő lelkigyakorlatozót is. Valamennyien az oltár köré mentek. Nem igen értettem, hogy mit csinálnak. Csak annyit láttam, hogy egy darabka kenyeret kaptak… Én meg egészen egyedül maradtam az emelvény bal sarkában.
Ebben a percben kérdés merült fel bennem: vagy mind bolondok ezek, mert elmennek egy darab kenyeret enni, azt hívén, hogy az maga az Isten, vagy én vagyok itt vak valamire? Tehát ennek az emberi közösségnek a révén kezdtem felfedezni Jézus Krisztust.
Megérteni és elfogadni, hogy Isten Jézus Krisztus személyében akar és tud szeretni engem is, nekem adni szívét-vérét az Oltáriszentségben.” (Jacque Loew)
(3. rész)
2: „Aztán egy napon… egy napon, íme havazni kezdett és minden keresésem (és talán imáim(?) következtében, amelyeket nem merészeltem megfogalmazni, csak titkoltan szívemben nyugodtak), íme egy napon, a kórházkertben elkapván egy hópelyhet, látva annak tökéletességét, szépségét, a többiektől eltérő voltát, intuitíve átéltem, hogy van valaki e kis hópehely mögött! Annyi szépség, nagyság és egyben változatosság volt ebben a kis múló dologban, hogy egy értelemnek, egy gondolatnak, sőt szeretetnek kell e mögött a kis hópehely mögött lennie, amely azonnal elolvadt, amint tenyeremre vettem!
Íme tehát, ha ez a hópehely ilyen szépség megnyilatkozása lehet – nyilallt hirtelen belém – akkor én sem lehetek egy véletlen szüleménye…! Akkor ez az Isten…? Akkor talán mégis létezik…? És akkor azt mondottam magamnak: ha létezik, akkor fel kell engem ismernie, akkor nemcsak tudnia kell rólam, hanem szeretnie is kell engem! Megéreztem valamit abból, amit később a Biblia szavaiból is megtudtam: „Mert értékes vagy szememben és mert szeretlek…”
Lassanként fedeztem fel, hogy Isten akkor nevemen szólított, hogy képes volt engem szeretni. Engem, már korábban is, minden nyomorúságommal együtt… Mert elhihetitek, hogy 14 éves koromtól a 25. évemig nem nőhettem fel jólétben anélkül, hogy nyomorúságosan el ne romlottam volna. Minden újabb romlottság az előzőhöz járult, anélkül, hogy az előbbi alól mentesített volna…
De ami e percben megállított, ez a gondolat volt: most Isten maga szólított meg engem. És akkor így szóltam: „Nem, Istenem, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen!” Ez volt az a nap, amelyen először nyilallott belém a bizonyosság, de legalábbis az, amikor elfogadtam lehetőségként, hogy életem igazsága szebb és nagyobb, mint minden, amiben részem volt eddig és amit valaha is elképzelhetek.”
(2. rész) (Jacque Loew)
1: „24 éves koromban mindenem megvolt ahhoz, hogy – mint mondani szokták – boldog lehessek: állás, pénz, autó. És ha van egy tragacsunk, mindig akad lány, akit beültethetünk.
De mindezek közepette sötét hangulatban voltam. Még a legnagyobb élvezetek közt is így szóltam: „Mit művelsz te itt? Mire való ez?” A világ egyidejűleg tűnt csodásnak és rettentő üresnek. Az élet úgy tűnt nekem, mint egy csodálatos doboz csokoládé, szalagokkal, rajzokkal és minden elképzelhető széppel díszítve, és aztán – apránként megesszük a csokoládét s végül egy szép napon beleharapunk az utolsóba… Nem hogy féltem volna a haláltól: voltak napok, amikor azt mondtam – talán jobb is lenne végezni az élettel… Nagy volt bennem az üresség érzése és úgy tűnt, hogy az: „örökké” szó valójában hazugság.
Így szólni egy leányhoz: „örökké szeretni foglak”, még ha őszintén is gondolom… Örökké!? Igen, néhány évig, talán 50 évig, de egy napon mégis el kell egymást hagynunk… Örökké, örökké – ezt a szót törölni kellene a szótárból…!
Ebben az időben nagy szerencse ért: megbetegedtem. Szanatóriumba küldtek, egy évre, két évre, és ott keresni kezdtem… Kerestem a filozófusoknál, a könyvekben, az értelem szorongásai, sőt néha az érzékek fejvesztettsége közepette is… Tolultak bennem a kérdések: az Isten nem a papok találmánya?, nem csak pénzszerzési trükk?, vagy fogás, hogy az embereket alávetettségben tarthassák?, létezik egyáltalán ez az Isten? Azt biztosan éreztem, hogy ha valaha is létezett volna, akkor már rég megváltoztatta volna a dolgok rendjét…
Igen, valóban kerestem, gondolkoztam, könyörögtem. És apránkint, mint sápadt fény az éjszakában, mely először pirkadattal kezdődik, majd hajnal, napfelkelte és végül teljes dél lesz, ez az Isten, aki nekem abszurdnak, lehetetlennek tűnt… úgy látszott, hogy ez az Isten, talán, mégis lehetséges… és talán, Valaki…” (Jacque Loew)
(1. rész)
