31: „A héten, amikor a monostorban több munkanapot is tartottunk, észre kellett vennem, hogy létezik a fizikai munkának kontemplatív módja is. A legtöbben azt hiszik, hogy az emberek azért lépnek kolostorba, hogy ott csak imádkozzanak.
Fontos az imádság, az olvasás, az éneklés is, de itt arra is rájöttem, hogy a kétkezi munkámat is imádsággá lehet és kell tenni.
Akkor ha nem csak a kezemmel dolgozom, hanem a szívemmel is, azaz ha a konkrét tevékenységemet Istennek is címzem, akkor közelebbi kapcsolatba lépek Vele, aki ezt nemcsak kéri tőlem, hanem fel is kínálja a Vele való találkozás ünnepi és társas lehetőségét. Minden Vele végzett munka együttlét. Olyan alkalom, melyben nemcsak Neki, hanem Vele is munkálkodunk a teremtésében.
Ha a fizikai munka és szellemi munka (tanulás, lelki olvasmányok) nem válnak imádsággá számomra, akkor szükségképpen veszélyeztetem s lassan el is veszítem lelkem tisztaságát, mert csak pénzkereseti forrás vagy intellektuális stimuláció marad belőle. Ezekben pedig csak magammal találkozhatom.” (Henri Nouwen)
30: „Nagyon nehéznek találjuk a másikra való odafigyelést. Nem az illetőkkel van a gond, hanem elsősorban a saját szándékainkkal. Amikor nagy nehezen lemondunk magunkról és vendégül látunk valakit, vagy szolgálni akarjuk őt, rögtön a saját szándékaink veszik át (vagy vissza) a hatalmat felettünk.
És ekkor már a kérdés nem az, hogy „ki ő?”, hanem hogy „mit kaphatok én tőle?”. Innentől kezdve már rég nem arra figyelünk, hogy mit mond, hanem hogy mi, mihez kezdhetünk azzal, amit ő mond?
Ekkor az együttérzés, a barátság, a másik iránti őszinte érdeklődés helyett, már rég az önzés és sok más titkos, fel nem ismert vágy került bennünk előtérbe. Ezek belső forgatagában pedig ahelyett hogy észrevennénk és meghallgatnánk a másikat, elnémítjuk vagy tolakodó kíváncsisággal akaszkodunk rá.
Ezért fontos rendszeresen csendben lennünk, visszahúzódnunk és megteremtenünk magunkban azt a belső teret, amelyben a másik önmaga lehet. Úgy nyilvánulhat meg, ahogy szeretne. Enélkül lehetetlen az Istenre és másokra való igazi odafigyelés.” (Henri Nouwen)
29: „Holnap Assisi Szent Ferenc ünnepe. Olyan nap, amikor különösen is figyelnem kell arra a kérdésre, amiben bőségesen irányításra szorulok: hogy állok én a szegénységgel?
Több pénzt keresek, mint amennyire szükségem van. Bőven van mit ennem, öltözködnöm, van hol laknom, van családi és baráti köröm, aki szívesen segít ha bármelyikkel problémám akad.
A szegénység mégsem állapot, hanem inkább törekvés, a szív törekvése. Nem nevezhetem magam őszintén kereszténynek, ha nem törekszem szegénynek lenni. Annak, hogy mindenemet eladjam, nincs realitása, csak azzal járna, hogy azokra szorulnék, akiknek van gondjuk így is elég.
A szegénységnek három formája azonban továbbra is nagyon vonzó számomra.
Először: egyszerű, nem a kényelemre berendezett életet élni. Akkor is a szerényebbet és a kevesebbet választani, amikor lehetne a többet és jobbat is.
Másodszor: lemondani mindenféle hiú versengésről. Gondolatban, viselkedésben és egyéb külsőségekben egyszerűnek lenni s nem hivalkodni vagy különbözve kitűnni kollegáim és a rám bízottak közül.
Harmadszor: több időt szentelni a szegényekre de leginkább a lehető legtöbbet köztük lenni.
Ma kértem Szent Ferencet, hogy segítsen mindezt konkretizálni egy felszentelt pap és egyetemi tanár számára.” (Henri Nouwen)
28: „Isten úgy határozott, hogy én vagyok az a hely, ahol Isten dicsősége lakni akar. Még kimondani is felemelő… Ezek szerint a lelki élet nem több és nem kevesebb, mint annak lehetővé tétele, hogy legyen bennem egy hely, ahol Isten lakhat. Hogy helyet teremtsek magamban dicsősége megnyilvánulásainak. Hogy szóhoz és tettek is jusson bennem.
Elmélkedéseimben és lelkiismeret vizsgálataimban tehát rendszeresen meg kell kérdeznem magamtól: hol van Isten dicsősége? Ha ott nincs Isten dicsősége ahol én vagyok, akkor vajon hol lehetek én?” (Henri Nouwen)
27: „Észrevettem, hogy a lelki olvasmányaim olvasásakor, a legintenzívebb figyelmem és nyitottságom ellenére is, könnyen átváltok olyan gondolatokra, hogy azok mennyire használhatók fel. Mások tanítására, eligazítására, esetleg megtérítésére. Másokéra és nem a magaméra!
Igen, a kísértés nagy, hogy még Istent is a saját szenvedélyeim tárgyává tegyem, és Őt ne csak a saját dicsőségéért keressem, hanem azért a dicsőségért, amelyet istenes és lelki gondolatok ügyes manipulációjával végül is magamnak szerezhetek.” (Henri Nouwen)
26: „Ebben a trappista apátságban eltöltött pár hónap, jól felkészíthet arra az időre, amikor már senkinek sem lesz szüksége rám. Itt megvan a lehetőségem, hogy szembenézzek a bennem feltörő keserűség és követelőzés érzéseivel, leleplezve azokat, mint éretlenségeim jeleit. Itt megvan a lehetőség arra, hogy egyedül maradjak és arra, is, hogy ezt a helyzetet lassanként az Istennel való találkozás alkalmaként lássam. Azzal az Istennel, aki akkor is hű hozzám, amikor már senki sem törődik velem.
Itt kapom meg a lehetőséget arra is, hogy a magányosság-érzésemet a magam tudatos kiüresítésére formáljam és engedjem, hogy Isten belépjen szívem szorongó ürességébe és már is ne legyek egyedül.” (Henri Nouwen)
25: „Az elmúlt években egyre inkább megvilágosodott előttem annak a lehetőségnek a veszélye, hogy amikor prédikálok, Isten igéjét mint valami szenzációt adjam elő. Ahogy a nézőket lenyűgözi, amikor az artista a cirkuszban csillogó öltözékében foszforeszkálva bukfencezik a levegőben, éppúgy figyelnek föl az emberek arra a szónokra, aki Isten igéjét arra használja, hogy magára hívja föl a figyelmet. A szenzációt kereső pap az érzékekre játszik és ilyenkor érintetlenül hagyja a lelket. Ahelyett hogy ő Istenhez vezető út lenne, saját „másságához” vezeti az embereket.
Érdekes, hogy a szerzetesi gyakorlat azonban kikezdi ezt a fajta figyelemfelkeltést. Azt kívánja, hogy ne másképpen mondd, amit mondasz, énekelsz, hanem kórusban, ugyanúgy mint a többiek. Kövesd az évszázados hagyományokat, ne légy, mert nem lehetsz eredeti. Ha bármi olyat mondanál, amit és ahogy érdemesnek látsz mondani, eredetét úgyis megtalálod Isten szavában és a rendi hagyományokban.
Amire a kolostor felhív: legyek ugyanolyan mint a többi, sőt, még ugyanolyanabb… Egy hatalmas azonosságnak vagyok a része, amely átlép időn és téren, így egyesítve engem is Istennel.” (Henri Nouwen)
24: „Amikor elhagyod a világot, hogy Istennek add magad, nincs visszatérés” – mondta Foucauld atyának a lelkivezetője.
Egyre biztosabb vagyok abban, hogy közel 30 éves papként még nem hagytam el a világot. Annak inkább még valahol a peremén tétovázok.
Igen, félek a „nincs visszatéréstől”. Félek, hogy az út, addig amíg az Istennek teljesen odaadom magam, göröngyös, fájdalmas és nagyon magányos.
Ez a fajta végletesség, radikalitás, teljes odaadás, feltétel nélküli „igen” az Istennek szóló engedelmességre az, amitől megriadok, és amitől a lelkem olyan jellegtelen. Mert a lábamat még mindig benne akarom tartani mindkét világban. És ez az az út, amelyen mindig csapdába esem.” (Henri Nouwen)
23: „Tegnap Martin Luther King édesanyját Atlantában, az Ebenezer-templomban, a vasárnapi istentiszteleten meggyilkolták. A gyilkos az asszony férjét akarta megölni, de elvétette.
Ma folyvást a kiszemelt áldozatra, az idősebb Martin Luther Kingre gondolok. Negyven éve prédikál abban a templomban. Isten valóban próbára teszi a hitét. Két fiát vesztette el, és most a feleségét.
Szentnek kell annak lennie, aki ezek után, tiszta szívvel hirdeti tovább az Evangéliumot. Nem szomjazik bosszút, hanem megbocsátást tanít és megbocsátásért könyörög.” (Henri Nouwen)
22: „Ma Szent Tamás apostol ünnepe van.
A kétség vagy a hitetlenség pillanataiban a közösség mintegy „hordozhatja” az embert. Még fel is ajánlhatja helyettünk azt, amit figyelmen kívül hagyunk és visszahelyezhet abba a kontextusba, amelyben ismét felismerjük az Urat.
Szükségünk van testvéreink és nővéreink támogatására és szeretetére, amely megóvhat attól, hogy a kétkedő énünk elhatalmasodva, tönkretegye a hitre való képességünket és vágyunkat.” (Henri Nouwen)
21: „Ma a kolostorban szolidaritás-böjtöt tartottunk azokkal a buddhista szerzetesekkel, akik hitük alapján megtagadták a katonai szolgálatot a hadseregben, bebörtönözték őket, és mára éhségsztrájkot hirdettek.
Előjárónk tiltakozó táviratot is küldött a hatóságoknak. Az eredmény: ígéretet kaptunk, hogy a szerzeteseket szabadon bocsátják. Később megtudtuk az igazságot is: csak szétszórták őket különböző börtönökbe.
Ettől függetlenül mi mindenképpen megtartottuk a böjtöt. Az ő sorsukon változtatunk azzal is, ha mi változunk: jobban átéljük a világon bárhol élő szerzetesek súlyos szenvedéseit.” (Henri Nouwen)
20: „A csendben lenni és visszavonulni tudásom mértéke, mindig a közösségi életre való alkalmasságom a mértéke.” (Henri Nouwen)
19: „Az ingerültségemnek szoros köze van az „én-kultuszom”-hoz. Az ingerültség mindig elárulja, hogyan érzek és gondolkodom magam felől s milyen nagyra értékelem a magam értékeléseit és elgondolásait.
Ha majd ismét Isten válik az életem és gondolkodásom középpontjává, s magamat minden gyengeségemmel és hiányosságával oda merem állítani eléje, talán arra is alkalmas leszek, hogy bizonyos távolságról szemléljem magam és az engem ért eseményeket.
Akkor majd – remélem – hagyni tudom elpárologni első reakcióm ingerültségét. Akkor majd talán könnyebb lesz imádkozni is.” (Henri Nouwen)
18: „Azt hiszem a fő problémám még mindig az, hogy valójában itt, a monostorban sem adom meg az elsőséget az imádságnak. Holott ez az egyetlen ok, amiért itt vagyok. Mégis, a valóság az, hogy cselekedeteim jó részét nem az ima, hanem számos egyéni megfontolás motiválja: belelkesedjek, pihenjek, tanuljak, megismerjek érdekes embereket, ötleteket merítsek lelki életemhez, tapasztalatokat szerezzek, olvassak jövő évi előadásaimhoz.
Ha valóban az imádság lenne az egyetlen szándékom, és gondolatom, akkor lehet hogy mindezeket megkaphatnám hozzá, mint ingyenes ajándékokat. Így viszont megszállottja vagyok saját kívánságaimnak. Azoknak a kívánságaimnak, amik önmagukban még nem is hamisak, de mégis hamisak, mert nem a megfelelő helyet foglalják el az értékek hiearchiájában.
Azt hiszem ez az oka a visza-visszatérő kedvtelenségeimnek is. Minden estre egyelőre úgy látszik, az is ajándék és fontos, hogy legalább már tudatában vagyok ennek.” (Henri Nouwen)
17: „Amikor elérkezik a másokért vállalt, közbenjáró imádság ideje, állandóan szórakoztató gondolataim vannak. Vajon képes leszek-e valaha „kiüresíteni magam Istennek”?
Tegnap is és ma is az foglalkoztatott, hogy ahelyett, hogy kizárom imáimból minden gondolatomat, ötletemet, kötelességemet, tervemet, gondomat és aggodalmamat, mi lenne, ha belefoglalnám őket? És így imádsággá alakítanám ezeket is. Figyelmemet ahelyett, hogy mindent kizárva egyenesen Istenre irányoznám, irántam való szeretetére összpontosítva, bevezetném ezeket is, engem mindenestül átölelő karjaiba?
Amikor ez a gondolat megérett bennem, újfajta szabadságot éreztem, és nagy, nyílt tér tárult fel előttem, amelybe bátran meghívhatok mindenkit akit szeretek és kérhetem, hogy Isten érintse meg őket is a szeretetével.” (Henri Nouwen)
16: „Együtt élő közösségünk szép hivatása, hogy Isten dicsőségét tükrözze. De nagy csapdája, ha olyan jól megismerjük egymást, hogy már természetesnek vesszük a másikat, és nem vesszük észre, hogy többek vagyunk, mint a közösségben betöltött szerepeink.
Ettől csak az ment meg minket, ha valóban bekapcsolódunk Isten életébe, mert akkor mindig többet és többet fedezünk föl egymásban Isten misztériumából.” (Henri Nouwen)
15: „Vannak megmagyarázhatatlan, pontosabban elmagyarázhatatlan dolgok. Azt hiszem ezek egyike: a kontemplatív élet.
Ma Marcellus atya az ebéd alatt, lelki olvasmányként, egy történetet olvasott föl Beethovenről.
Beethoven egyszer eljátszotta egyik barátjának új szonátáját. A barátja a szonáta elhangzása után megkérdezte: „mit akartál ezzel mondani?”. Beethoven visszafordult a zongorához, újból eljátszotta az egész szonátát, barátjához fordult és kijelentette: „Ezt.”
Ez az egyetlen lehetséges válasz arra is, hogy mi a szemlélődő imádság lényege. Persze írhatnak róla amennyit akarnak, pontosan úgy, ahogy Beethoven műveiről is írnak.” (Henri Nouwen)
14: „A keresztény életvitel nem veszi el tőlünk magányunkat, hanem becses ajándékként védelmezi és ünnepli azt. Néha minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy elkerüljük az alapvető emberi magányunkkal való szembesülést és besétálunk az azonnali kielégülés gyors megkönnyebbüléssel kecsegtető hamis istenek csapdájába. De épp a magányosság fájó tudata a felhívás arra, hogy túllépjünk korlátainkon és azokon túlra tekintsünk.
Értsük meg: a magányunk tudatosítása egy olyan ajándék lehet, amelyet védelmeznünk kell, mivel felfedi előttünk azt a belső ürességet, ami – ha rosszul értelmezzük – pusztító hatású is lehet, ám sok ígéretet is tartalmaz azok számára akik el merik viselni annak édes fájdalmát.
Semmilyen szerelem vagy barátság, semmilyen bensőséges ölelés vagy gyengéd csók, egyetlen közösség vagy kollektíva, egyetlen férfi vagy nő, soha nem lesz képes kielégíteni azt az igényünket, hogy kiszabadulhassunk magányunkból.
Sok házasság tönkre ment már, mert egyik fél sem volt képes beváltani azt a titkos reményt, hogy a másik majd megszabadítja a magányától. Sok egyedülálló is abba a hamis és naív álomba ringatja magát, hogy majd a házasság bensőségességében feloldóik a magánya.
Senki sem tud társa lenni senkinek és senki sem tudja a másikat szolgálni addíg, míg meg nem érti és el nem fogadja a saját magánya okozta szenvedéseit.” (Henri Nouwen)
13: „A halál nem a végső vereség. Éppen ellenkezőleg: a végső igen. A nagy visszatérés oda, ahol a legteljesebben válhatunk Isten gyermekévé. Ahelyett, hogy a halált a beteljesedés pillanatának látnánk, úgy félünk tőle, mint egy nagy bukástól, amit amíg csak lehet, távol kell tartani magunktól.
Társadalmunk üzeneti is azt sugallják, hogy a halál az első számú ellenség, aki akaratunk és óhajunk ellenére végül elragad bennünket. Ám ha engedünk ezeknek a gondolatoknak, akkor az egész élet csak egy vesztésre ítélt csata, reménytelen küzdelem és csak a kétségbeesés útja.
Pedig az élet ennél sokkal több: egy időbe történő küldetés, ami nagyon szívderítő, izgalmas, legfőképpen azért, mert akitől ezt a küldetést kaptam, vár engem, hogy hazatérjek és beszámoljak a tanultakról.
Félek-e meghalni? Igen, mindannyiszor félek, amikor hagyom magam becsapni és elhiszem a világ lármájának, hogy csupán csak ez az itteni, kis életem van.” (Henri Nouwen)
12: „Valódi ajándék nem annyira abban rejlik, amit tehetünk, hanem abban, amik vagyunk. Az igazi kérdés nem a „mit kínálhatunk fel egymásnak olyat, amit csak mi tudunk?”, hanem a „kik lehetünk egymás számára?”
Nagyon fontos dolog különbséget tenni a tehetségünk és az adottságaink között. Adottságaink fontosabbak, mint a tehetségeink. Elképzelhető, hogy csak néhány dologhoz van tehetségünk, ám sok adottságunk lehet.
Adottságaink azok a képességek, amiken keresztül kifejezzük egyéniségünket és ajándékként felkínáljuk magunkat mások számára.” (Henri Nouwen)
11: „Az életemben átélt fájdalom arra tanított, hogy a gyógyulás felé vezető első lépése nem a fájdalomtól el, hanem a fájdalom felé vezet.
Most már tudom, hogy ha megpróbáljuk elkerülni, elnyomni a fájdalmat, vagy el akarunk szökni előle, akkor az olyan, mintha amputálnánk egy végtagunkat, amit a megfelelő gyógymóddal meg is menthettünk volna.” (Henri Nouwen)
10: „Közösségemben, ahol komoly fogyatékossággal élnek, a szenvedés első számú forrása nem maga a fogyatékosság, hanem az azt kísérő érzés, hogy az illető haszontalan, értéktelen, nem méltó megbecsülésre és szeretetre.
Sokkal könnyebb elfogadni azt, hogy nem tudunk beszélni, járni vagy egyedül enni, mint belenyugodni abba, hogy nem jelentünk sokat senkinek.
Az ember hatalmas veszteségeket képes rendíthetetlenül elviselni, azonban ha azt megérzi, hogy nincs többé mit adnia másoknak, vagy amit adni képes, az nem kell senkinek, hamar elveszíti életkedvét. Istenképűsége alapján ösztönösen tudja, hogy az életörömének egyik fontos forrása az, hogy másokkal együtt élhet. Nagy fájdalma pedig abból ered, ha ez az együttélés kudarcot vall.” (Henri Nouwen)
9: „Megtöretettségünk föltár valamit abból, hogy kik is vagyunk valójában. Fájdalmaink és szenvedéseink nemcsak zavaró közjátékai életünknek, hanem személyiségünk magvában érintenek minket.
Megtöretésem módja valami egyedit árul el rólam neked, a te megtöretésedből pedig én tudok meg valami nagyon sajátosat és fontosat rólad. Ezért érzem magam kiváltságosnak, amikor fenntartás nélkül megosztod velem mély fájdalmadat s ezért fejezem ki a beléd vetett bizalmamat azzal, hogy felfedem előtted sebezhetőségemet. Tehetünk összehasonlításokat, beszélhetünk több vagy kevesebb szenvedésről, ám a te fájdalmad és az én fájdalmam olyan végtelenül személyes, hogy végső soron összehasonlításuk sohasem vezethet vigaszhoz vagy enyhüléshez.
Megtörtségünk csak a miénk, senki másé. Félelmetesen hangozhat, de szeretettként, a megtörtségünket is ugyanúgy magunkhoz kell ölelnünk, mint kiválasztottságunkat és áldottságunkat.”
8: „Számomra az imában az a valódi „munka”, hogy elcsendesedjek és meghalljam azt a hangot, mely jókat is mond rólam. Ez önzésnek tűnhet, de valójában nehéz feladat. Annyira félek attól, hogy azt hallom hogy nem vagyok jó vagy elég jó, hogy inkább beszélek és beszélek, félelmeimet leplezendő.
Amikor egyedül és minden zajt kikapcsolva csendben imádkozol, egy egész órát azzal töltesz, hogy a szíved mélyéről fakadó hangra figyelj, hányszor megtörténik, hogy még jobban tudatosul benned, hogy mennyi tennivalód van, miket felejtettél el és ott hagyod ezt a csendet és visszamégy a tevékenységbe…
Nem könnyű belépni a csendbe és világunk lármás, követelőző hangjain keresztül meghallani azt a halk és bensőséges hangot, mely így szól: „te vagy az én szeretett gyermekem, akiben kedvem telik”.
Ha azonban magadhoz mered ölelni magányodat és meg tudsz barátkozni a csenddel, hamarosan felismered ezt a hangot! Nem hallucinációról beszélek, nem is a füleidről, hanem egy szívvel hallható hangról. Annak a Szentléleknek a hangjáról, aki személyesen hozzád beszél.” (Henri Nouwen)
7: „Az áldás nem csak megerősítés, mellyel igent mondunk a másik szeretett voltára, hanem az áldás ennél sokkal több: létre is hozza, meg is teremti azt a valóságot, amit kimond. Az áldás túl lép a másik viselkedésén és erkölcsi megnyilvánulásain, és az eredendő jóságára tapint. Az áldás annak az áldásnak a kifejezése, amely öröktől fogva rajtunk nyugszik.
Választottnak lenni nem elég, folyamatos áldásra van szükségünk, hogy mindig megújuló formában hallhassuk: a minket szerető Istenhez tartozunk, aki soha nem fog elhagyni bennünket.
Jézusnak is hallania kellett az Atya áldását: „Te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik”, hogy a rá váró szenvedésekben és gyötrelmekben is ki tudjon tartani.” (Henri Nouwen)
6: „Ahol van ok a hálára, ott mindig lehet okot találni a keserűségre is. Ilyenkor találjuk magunkat szembe a választás szabadságával: eldönthetjük, hogy hálásak akarunk-e lenni, vagy megkeseredettek.
Dönthetünk úgy, hogy egy nehéz pillanatban is elismerjük, hogy szeretnek minket és dönthetünk úgy is, hogy arra figyelünk, hogy miért nem jobban vagy másképp, és az árnyékosabb oldalra összpontosítunk. De amikor csak az árnyékokat nézzük, hamarosan a sötétségben találjuk magunkat.
Minden nap találkozom ezzel a közösségemben. A szellemi fogyatékosoknak számos okuk van arra, hogy megkeseredettek legyenek. Mégis képesek az idő nagy részét arra fordítani, és azt választani, hogy nem keserednek el, hanem hálásak életük kis ajándékaiért is. Legfőképp azért, hogy nincsenek egyedül és közösségben élhetnek.
Ilyenkor adnak reményt és példát a segítőiknek is.” (Henri Nouwen)
5: „Szeretettségedet folyamatosan ünnepelned kell, ami nem jelent mást, mint hogy folyamatosan hálát adsz Istennek, amiért téged szeret és kiválasztott. Köszönetet mondasz mindazokért, akik téged erre létükkel vagy szolgálataikkal ma is emlékeztetnek. A hála révén tudatosíthatod magadban a leghatékonyabban, hogy nem véletlenül vagy és nem véletlen az sem, hogy olyan vagy, amilyen vagy.” (Henri Nouwen)
4: „Sokan sohasem érezhették, hogy örömmel látták őket a világban. Feszült mosolyuk mögött gyakran ez a titkos kérdés húzódik meg: „tényleg akarnak engem?”. Sok fiatal még azt is kénytelen hallani a szüleitől, hogy „igazában nem vártunk, aztán amikor kiderültél, hogy jössz, úgy döntöttünk hogy azért megtartunk. Csak úgy besikerültél.” Világunk egyre jobban tele van olyan emberekkel, akik felteszik maguknak a kérdést, hogy nem lett volna-e jobb, ha meg sem születnek?
Ha nem érezzük szüleink szeretetét, igen nehezen tapasztaljuk meg annak az Istennek a szeretetét, Aki általuk az életünket akarta és adta. Ilyenkor talán egész életünkben az alacsony önértékeléstől szenvedünk, ami könnyen depresszióhoz, kétségbeeséshez is vezethet. A világ is kitartóan igyekszik minket a gazdátlanság, a kisebbségi érzés és az önelutasítás sötétjébe taszítani. A minket körülvevő erők, bizonytalan, riadt, önmagukat lebecsülő emberként, könnyebben tudnak kihasználni és manipulálni.
Ezért életünk nagy spirituális csatája, szeretettségünk felismerésével kezdődik.” (Henri Nouwen)
3: „Amikor felismerem, hogy „megfogva”, azaz kiválasztva vagyok, akkor azt is felismerem és elfogadom, hogy az Úristen engem különleges emberének tekint. Hogy Ő akarta és örül az én egyediségemnek s ezzel ki is fejezi a vágyát, hogy közelebb vonjon magához, amelyben mindezt átélhetem.
A kiválasztottságunkban Isten hatalmas misztériumára tapintunk rá, ugyanis az, hogy minket kiválasztanak, nem jelenti azt, hogy másokat elutasítanak. Ezt nagyon nehéz megértenünk és elfogadnunk egy versenyre épülő társadalomban. De amikor Isten kiválaszt minket, az homlokegyenest mást jelent! Mások kirekesztése és visszautasítása helyett, elfogadja őket is a maguk egyediségükben. Nem versenyre késztető, hanem együttérző választás ez.
Ezért kérlek, ne engedd át a „kiválasztott” szót a világnak! Ebben a világban, ahol minden alkalommal, amikor „kiválasztott emberekről”, „kimagasló tehetségekről” és „VIP vendégekről” hallasz – s ilyenkor nem áll tőled távol akár az irigység, a harag vagy éppen a bosszúság sem -, akkor legyen bátorságod kitartani az igazság mellett: te vagy az igazán kiválasztott, nem azok, akiket az emberek választanak ki maguk közül.
Amikor elveszíted a kapcsolatodat ezzel az igazi kiválasztottságoddal, akkor kiteszed magad az önelutasítás kísértésének. Ez pedig lehetetlenné teszi, hogy Isten által szeretett mivoltodban valaha is növekedhessél.” (Henri Nouwen)
2: „Megfogva, megáldva, megtörve, odaadva.
Ezek a szavak összegzik papi életemet, mert minden egyes nap, amikor közösségem tagjaival oltár köré gyűlünk, fogom a kenyeret, megáldom, megtöröm és odaadom a többieknek.
Ám ezek a szavak a keresztény mivoltomat is összefoglalják, mivel megkereszteltként is arra vagyok hivatva, hogy kenyér legyek mások számára. Kenyér, amelyet megfognak, megáldanak, megtörnek és odaadnak. E négy szó életem legfontosabb négy szavává vált, mert nemcsak a názáreti Jézus életét értettem meg általuk, hanem a saját életemét is.” (Henri Nouwen)
1: „A legnagyobb ajándék, amit én neked a barátságunkban adni tudok az, hogy megtapasztalod a szeretettséget. De csak akkor adhatom ezt az ajándékot neked, ha ezt már én is átéltem és magamévá tettem. Végül is nem erről szól-e minden barátság: megajándékozni egymást a saját szeretettségünk élményével?
Önmagunk visszautasítása a lelki élet legnagyobb ellensége, hiszen létezésünk alapigazsága, hogy szeretettek vagyunk. Már azelőtt is azok voltunk, hogy mások szerettek vagy megsebezhettek volna minket.” (Henri Nouwen)
